MAURICE RAVEL (1875—1937)

A Pireneusokban levő Ciboure-ban született. Családja kevéssel utóbb Párizsba költözött. Itt kezdett Ravel zenét tanulni, hétéves korában. 1889-ben a Conservatoire növendéke lett. A kilencvenes években jelentkezett első kompozícióival, amelyekben félreérthetetlenül megmutatkozik egyéni stílusa. 1901-ben elnyerte a Római díj második fokozatát (az első fokozatra a bírálóbizottság nem tartotta méltónak azt a zeneszerzőt, aki ekkor már többek között a Pavane és a Jeux d’eau című zongoradarabokat is megírta!).

A század első éveiben további remekműveket alkotott: a Vonósnégyest, a Miroirs című zongoraciklust és a Szonatinát, továbbá a Lúdanyó meséi című balettet. Érdeklődéssel harmonizált népdalokat, így többek között görög, héber és orosz dallamokat. Két operája közül a Pásztoróra (L’heure Espagnole) 1911-ben, A gyermek és a boszorkányok (L’Enfant et les Sortiléges) című gyermekopera 1925-ben került színre.

Az első világháború — mint annyi más művészt — Ravelt is alkotói válsággal fenyegette. Általános pesszimizmusához anyja halála is hozzájárult. Csak a húszas években talált ismét magára. Az impresszionizmusra jellemző, elmosódó, foltszerű harmóniák helyébe ekkor a tiszta, puritán dallamvonal lép műveiben. Érdeklődése kiterjedt az egész világra: meghangszerelte Muszorgszkij Egy kiállitás képei című zongoraciklusát; az amerikai Coolidge asszony felkérésére írta Madagaszkári dalait; a magyar Arányi Jelly hegedűművésznőnek a Tzigane című hegedűrapszódiát ajánlotta; de tanulmányozta és elemeiben felhasználta az amerikai jazzmuzsikát is.

A harmincas évek kiemelkedő alkotásai zongoraversenyei, továbbá a Saljapin számára írt — végül is befejezetlenül maradt — filmzene (Don Quichotte). 1932-ben autóbaleset érte, élete hátralevő öt esztendejében nem komponált. Párizsban hunyt el.

A francia zene minden jellegzetes vonása fellelhető Ravel életművében: kultúra, szellem, sokoldalú érdeklődés, humor és nem utolsósorban kiváló formaérzék. Dallamainak tiszta vonalrajza, harmóniáinak változatossága különösen zongoraműveiben tűnik fel. Érdekes módon Ravel, aki a modern hangszerelés egyik legragyogóbb virtuóza, legtöbb művét először zongorára képzelte el, s csak ezután írta át zenekarra. Színpadi alkotásait főként a tánc inspirálta. A Daphnis és Chloé című táncjátékot, a Lúdanyó meséit, valamint a La Valse című tánc-szimfóniát balettszínpadra szánta: ezek a művek azonban már világszerte tért hódítottak a hangversenytermekben is.

PAVANE EGY INFÁNSNŐ HALÁLÁRA

A pavane eredetileg népi tánc; neve Páduára utal („padovana”). Lassú, ünnepélyes menetét rendszerint gyorsabb lüktetésű galiarde (gagliarda) egészítette ki. A francia és olasz hangszeres zene hajnalán sűrűn fordulnak elő olyan tánc-sorozatok, amelyeknek füzérében a pavane is szerepel.

Ravel Pavane pour une infante défunte című kompozíciója fiatalkori alkotás. Eredeti formájában zongoradarab volt, 1899-ben keletkezett, a zeneszerző csak később írta át zenekarra. Az együttest hárfa egészíti ki. Mélabús, könnyfátyolosan finom dallamait fafúvók és kürtök lágy hangja szólaltatja meg, majd a hegedűkön csendül fel. Ünnepélyesség és megkapó szomorúság adja e finom darab sajátos poézisét.

SEHEREZADE — DALCIKLUS

(l. Asie; 2. La Flute enchantée; 3. L’Indifférent.)

Tristan Klingsor, Ravel baráti körének sokoldalúan tehetséges művésztagja 1903-ban írta Seherezáde című verseskötetét. „Ravel nyomban elhatározta, hogy néhányat megzenésít a versek közül — emlékezik vissza Klingsor — a nehéz megoldások olyannyira vonzották, hogy a Közömbös és a Varázsfuvola című verseken kívül éppen azt választotta, amely hosszas leírásai folytán a legkevésbé látszott e célra alkalmasnak: az Ázsia című verset. Itt ugyanis a beszéd szavait követve ügyelnie kellett annak hangsúlyaira és lejtésére, s a dallam által megnemesítenie azt. Hogy elhatározásában még jobban megerősödjék, hangosan felolvastatta velem a költeményeket.”

A dalokkal kapcsolatban Ravel határozottan utal Debussy hatására, de talán még ennél is erősebben befolyásolta az a vonzerő, amelyet Kelet kora gyermekévei óta gyakorolt reá. A költemények megkomponálásában nem érte be a szavak képszerű megjelenítésével, hanem gondja volt arra is, hogy ezek a megjelenítések szimfonikus formát alkossanak. Mint a költő is említette, az első, Ázsia című dal jelentette a kompozíció számára a legtöbb problémát, már csak rendkívüli terjedelme folytán is. Ravel szünet nélkül váltogatja a zenei történés epizódjait, és ugyanakkor mégis meg tudja őrizni a stílus egységét e dalban. Kétségtelenül itt mutatkozik meg legerősebben Debussy hatása. Mély benyomást kelt a dal meseszerű, varázslat-hangja is. A második dalban (A varázsfuvola) ellenpontos szerkesztést alkalmaz a zeneszerző, míg a harmadik darab (A közömbös) nyugodt menetű dallamosságával fejezi ki a költő mondanivalóját.

A dalciklust 1904 májusában Mme Hatto mutatta be Párizsban, Alfred Cortot vezényletével.

LÚDANYÓ MESÉI

(1. Csipkerózsika Pavane-ja. Lent; 2. Hüvelyk Matyi. Trés modéré; 3. Csúnyácska, a pagodák hercegnője. Mouvement de Marche; 4. A szép leány és a szörny beszélgetései. Mouvement de Valse modéré; 5. A tündérkert. Lent et grave.)

Ravel pályafutásában az 1912-es esztendő a balettek éve. Ekkor kerül színpadra többek között az az öt gyermekmese is, amelyet 1908-ban négykezes zongoradarab formájában komponált a zeneszerző. A mesék eredetije Perrault gyűjteményéből való. Az első tétel rövid, melankolikus tánc: Pavane de la Belle au bois dormant. A második tételhez (Petit Poucet) a zeneszerző magyarázatképpen Perrault meséjéből idéz: „Azt hitte, könnyen megtalálja majd az utat a morzsák segítségével, amelyeket jártában elszórt; de meglepetésére egy darabkát sem talált belőlük: jöttek a madarak és mindet felfalták.” A harmadik tétel arról a királyleányról szól (Laideronnette, lmpératrice des Pagodes), akit gonosz vetélytársnője csúnyává varázsolt, de akinek egy királyfi szerelme visszaadta szépségét. A negyedik darab: Les entretiens de la Belle et de la Béte. Könnyedhangú keringő festi alá a szép leány és a szörny párbeszédét: „...Ha jó szívedre gondolok, nem tűnsz csúnyának! — Oh, kisasszonyom, igen jó a szívem, de szörnyeteg vagyok. — Sok ember van, aki nagyobb szörnyeteg nálad….” A szörny mondanivalóját a mély regiszterben felhangzó darabos téma jelképezi. A befejező tétel (Le jardin féerique) álomszép tündérmuzsika, hegedűszólóval, celestával és hárfákkal tesz pontot a mesék végére.

SPANYOL RAPSZÓDIA

(I. Prélude á la nuit. Trés modéré; II. Malaguena. Assez vif; III. Habanera. Assez lent et d’un rythme las; IV. Feria. Assez animé.)

Ravel közismert vonzódása a spanyol dallamokhoz és ritmusokhoz a maga félig spanyol eredetére vezethető vissza (anyja baszk származású volt). Az 1907-ben komponált Spanyol rapszódia egyik legkorábbi példája a zeneszerző jellegzetes zenekari írásmódjának, amelynek áttetsző szólamszövés, erőteljes hangzás és éles akcentusok a legfőbb ismérvei. Az első tétel címe: Előjáték az éjszakához. Úgyszólván egyetlen négyhangú képlet, négy lefelé lépő nyolcadhang e darab lényege, az egyhangúság veszélyét bravúros szólókadenciákkal hárítja el a komponista. A második helyen álló Malaguena-t az 1908-as bemutatón a közönség nyomban megismételtette. Nem kevésbé hatásos és virtuóz a Habanera sem, amely Ravel 1895-ből való kétzongorás darabjának zenekari átirata. A zárótétel (Feria) is bőven él az andalúziai táncok közismert fordulataival.

DAPHNIS ÉS CHLOÉ

(I. szvit: 1. Nocturne; 2. Közjáték; 3. Harci tánc. II. szvit: 1. Napkelte; 2. Pantomim; 3. Mindenki tánca.)

Ravel színpadi alkotásait elsősorban a balett inspirálta. Gyagilev világhírű tánccsoportja számára írta 1912-ben Daphnis és Chloé című balettjét is. A koreográfiát Mihail Fokin készítette. A darab a bemutatón csak közepes sikert aratott; sokkal ismertebb az a két nagyzenekari szvit, amelyet Ravel utóbb a táncjátékból írt. Különösen a második sorozat örvend nagy népszerűségnek. A darab Longosz mitológiai pásztorjátékát dolgozza fel. Daphnis, a pásztor, azt álmodja, hogy szerelmese veszélybe kerül, de Pán isten megmenti őt, mert a maga szerelmére emlékezik, Syrinx nimfa iránt. Daphnis felébredve sípot farag, és eljátssza Chloéval Pán és Syrinx szerelmi történetét. Mindenki táncra perdül és általános vigassággal ér véget a játék.

Ravel legcsodálatosabb természeti képei elevenednek meg a zenekaron, legszuggesztívebb mediterrán álmai válnak hangzó valósággá, álmok egy csodálatos antik világról, ahol az emberek játszó gyermekek voltak, és önfeledten élvezték a természet és a szerelem örömeit.

LE TOMBEAU DE COUPERIN (COUPERIN EMLÉKEZETE)

(I. Prélude vif.; II. Forlane allegretto; III. Menuet; IV. Rigaudon assez vif.)

Ravel 1917-ben írta Couperin emlékezete című zongoraciklusát. A mű eredetileg barokk utánérzésnek, finom és szellemes stílusgyakorlatnak készült. A bájos játék azonban a háború éveiben komoly tartalmat kapott: Ravel, aki egy ideig maga is a hadseregben szolgált, hősi halált halt barátai emlékének szentelte a francia clavecin-muzsika hőskorát felidéző zongoraciklust. A darabot utóbb — a Fúga és a Toccata című tételek kihagyásával — kis zenekarra hangszerelte meg. Ebben a formában 1920-ban mutatták be Párizsban. A Preludium a barokk előjátékok egyenletes mozgását és kiegyensúlyozott nyugalmát idézi fel. A Forlane régi olasz tánc, amelynek ritmikája a gigue-ével rokon. Az eredetileg vidám tánc Ravel stilizálása — elsősorban zenekarának lágy, pasztellszínű hangzása — következtében merengővé, emlékezővé szelídül. A Menüett hű marad barokk előképeihez; a záró Rigaudon középrésze a polka ritmusát imitálja.

LA VALSE — TÁNCKÖLTEMÉNY

1919-ben ismét Gyagilev megbízásából írt tánckölteményt Ravel. Régebbi elképzeléseit váltotta valóra a cévennes-i magányos kis falusi házban, ahová a mű megírásához visszavonult. A darabot a bécsi keringő apoteózisának szánta, azzal a céllal, hogy e tánc változatos, sokszínű jellegét egyetlen, szilárd formán belül domborítsa ki. A nagy tömeget és nagy erőket megmozgató tánc színteréül az 1855 körüli bécsi császári udvart választotta. A partitúra elején jelzi a díszleteket: „Gomolygó felhőkből villannak elő a keringőző párok. A felhők lassan oszladoznak, s ekkor hatalmas terem válik láthatóvá, amelyet zsúfolásig megtölt a forgó tömeg. A szín fokozatosan kivilágosodik, felragyog a csillárok fénye.”

A nagyzenekarra írt táncköltemény két hatalmas dinamikai fokozásra épül. Az elsőben a táncra kérés zajlik le, majd a keringők hosszú sora következik. Ezek a táncok híven adják vissza a bécsi valcer valamennyi sajátságát: hízelgő udvariasság, szédítő lendület, előkelőség és ünnepélyes pompa egyaránt megmutatkozik bennük. Helyenként Schubert és Johann Strauss emléke villan fel. A második nagy felfutás rövidebb, de annál féktelenebb iramban dolgozza fel az első részben bemutatott táncok zenei anyagát. A mű szédítő hatást vált ki a hallgatókból — bár Gyagilev nem kedvelte, és kritikus magatartása következtében végleg megromlott a zeneszerzővel való kapcsolata.

BOLERO

Ravel legismertebb, legnépszerűbb — és több szempontból legnagyszerűbb — műve. A leendő zeneszerzők oktatásához éppúgy hozzátartozik e partitúra tanulmányozása, mint a Kunst der Fuge: Ravel kompozíciójából a modern zenekari technika valamennyi titkát elsajátíthatják, és egyidejűleg a hatáskeltés eszközeinek is birtokába juthatnak.

Ravel régóta készült olyan művet írni, amelyben egyetlen témán mutathatná be harmóniai és hangszerelésbeli bravúrját. 1928 nyarán Ida Rubinstein, a világhírű táncosnő (aki többek között a La Valse-ot is sikerre vitte) arra kérte, hangszerelje meg számára Albeniz Ibéria című zongoraciklusát. Mivel azonban e művel kapcsolatban szerzői jogi problémák merültek fel, Ravel felajánlotta, hogy Ida Rubinstein számára spanyolos táncdarabot ír. Elérkezett az alkalom, hogy régi tervét megvalósítsa. „Modern tánctétel, teljesen azonos dallammal, harmóniával és ritmussal, ez utóbbit a dob szüntelenül jelzi. A változatosság egyetlen eleme a zenekari crescendo alkalmazása” - így jellemzi Ravel a Bolerót.

A művet Ida Rubinstein 1928 novemberében mutatta be a párizsi Operában, világhírét azonban Toscanini alapozta meg 1929-ben, amikor a New York-i Filharmonikusokkal előadta.