ALBERT ROUSSEL (1869—1937)
Turcoing-ban született. Tengerésznek készült, a párizsi és bresti tengerészeti főiskolákon tanult. Huszonöt éves korában cserélte fel ezt a muzsikus pályával: ekkor kezdett komoly szándékkal zenét tanulni. Eugéne Gigout és a Schola Cantorum keretében Vincent d’Indy voltak mesterei; első nyilvánosan bemutatott művét, az énekkarra írt Két madrigált ő maga vezényelte 1898-ban Párizsban. Első nevezetes sikerét Le Poéme de la foret (Az erdő költeménye) című szimfóniájával aratta. 1908-tan keleti utazást tett, amelynek hatására egy ideig egzotikus témákat dolgozott fel. 1902—1914-ig a Schola Cantorum tanára volt. A harmincas évek elején az Egyesült Államokban járt, ahol több művét is bemutatta. 1931-ben a római Santa Cecília Akadémia tiszteletbeli tagja lett. A párizsi világkiállításon az Új Zene Nemzetközi Társasága (ISCM) francia bizottságának tagja volt. Hatvannyolc éves korában, Royanban hunyt el.
Művészetére Debussy volt nagy hatással. Ugyanakkor mestere, d’Indy példájára, megpróbálta a klasszikus hagyományokat az impresszionista stílussal összeegyeztetni. Keleti utazása nyomán kerültek zenéjébe a megszakítás nélküli, hosszú dallamvonalak és a bonyolult ritmusképletek. Életművének legfőbb eredménye, hogy maradéktalanul sikerült megvalósítania elképzelését és önmagát kifejeznie.
A PÓK TIVORNYÁJA, OP. 17
(I. Előjáték; II. A hangyák belépője; III. A pillangó tánca; IV. A kérészek kikelnek; A kérészek tánca; V. A kérészek gyászindulója.)
A pók tivornyája című táncjátékot Roussel 1912-ben írta Fabre Tanulmányok a rovarok életéről című írása nyomán. A darabot 1913-ban mutatták be Párizsban. Zenéjéből a komponista utóbb zenekari szvitet állított össze, amelyet Walter Damrosch mutatott be New Yorkban, 1914-ben. Az előjáték egy kertet mutat be, nyári délutánon. A második tételben ábrázolt hangyákról Roussel így nyilatkozott: „Szorgalmasan kutatják fel a kertet mindaddig, míg egy rózsasziromra bukkannak, amelyet nagy nehézségek árán cipelnek magukkal.” A pillangók táncáról ezeket mondja a szerző: „A vidám teremtmény beletáncol a pók hálójába, ahol rövid küzdelem után elpusztul.” A rövidéltű kérész megszületése, tánca és gyászindulója után „…valamennyi rovar csatlakozik az ünnepélyes gyászmenethez… az elhagyott kertre leszáll az éj.”
A mű szimbolikus mondanivalója nem gátolja meg a zeneszerzőt abban, hogy a hangszerelés, dallam és ritmus megannyi eszközével igyekezzék megjeleníteni a rovarok életét.
III. SZIMFÓNIA, G-MOLL, OP. 42
(I. Allegro vivo; II. Adagio; III. Vivace; IV. Allegro con spirito.)
A III. szimfóniát szerzője 1930-ban írta a Bostoni Szimfonikus Zenekar ötvenéves fennállásának ünneplésére, a bemutatón ugyanez év októberében Koussevitzky vezényelte a művet. Roussel maga is jelen volt az eseménynél.
A szimfónia alapmotívuma öt hangból áll, az egész művet ez foglalja egységbe. Az első tétel a klasszikus szonátaforma virtuóz és ötletekben gazdag példája. Klasszikus — sőt: barokk — formát alkalmaz a zeneszerző a második tételben is, amely lassú tempóban kezdődik és fokozatosan élénkül. A már ismert motívum ezúttal nagyszabású fúga témájaként jelentkezik a fuvolákon. A harmadik tételt Roussel valse-scherzo könnyedhangú közjátékának szánta. A finálé érzelmi és kifejezésbeli skálája szélesen ível az erőteljestől az expresszíven keresztül a lírai megnyilatkozásig. A befejezésben természetesen a mottó is visszatér.
BACCHUS ÉS ARIADNE, OP. 43
A kétfelvonásos táncjáték koreográfiáját Serge Lifar készítette Abel Hermant szövegkönyvére. Zenéjét Roussel 1930-ban írta, a bemutatót 1931-ben tartották Párizsban. A balett zenei anyagából utóbb két hangverseny-szvit készült, ezek közül a második vált népszerűvé. Bemutatóját 1936-ban Charles Münch vezényelte Párizsban. A szvit eseménysorozata a következő: Bevezetés — Ariadne ébredése… meglepetve néz körül, mindenfelé keresve Theseust és társait, majd rádöbben, hogy elhagyták. Nagy keservesen felmászik egy szikla tetejére, hogy a tengerbe vesse magát. Ekkor azonban Bacchus karjaiban találja magát… eltáncolják Ariadné ébredését, majd Bacchus egyedül táncol. Egy arra járó csoportból egy faun és egy bacchánsnő megajándékozzák Ariadnét egy szőlőlével teli arany csészével, majd Ariadné tánca következik. A mű Bacchus és Ariadné táncával és látványos bacchanáliával fejeződik be.
