ARTHUR HONEGGER (1892—1955)

Svájci származású francia zeneszerző, Le Havre-ban született. Zenei tanulmányait szülővárosában kezdte, majd 1907—1909-ig a zürichi konzervatórium növendéke volt. Tizenkilenc éves korában került a párizsi Conservatoire-ra, itt többek között Widor és d’Indy volt a mestere. Az első világháború idején kezdett komponálni, 1917-től kezdve kerültek művei a nyilvánosság elé. Ifjúkori művei közül a Pastorale d’été (1920) aratott kimagasló sikert. A következő években kamarazenét írt, ez idő tájt keletkeztek finom hangú hegedű-, brácsa- és gordonkaszonátái. A világhírt a Dávid király című oratórium hozta meg számára, alig harminc esztendős korában; Honegger ekkor már a Hatok csoportjának (Milhaud, Poulenc, Honegger, Tailleferre, Auric, Durey) tagja volt. „A zene becsületes munkása akarok lenni — írta 1925-ben —, hivatásomat töretlen lelkiismerettel akarom szolgálni.”

A húszas évek kísérletező útkeresése Honegger életművén is nyomot hagyott. Ennek az időszaknak érdekes nyomait őrzik a Pacific és a Rugby című kompozíciók.

1935-ben írta Honegger a Jeanne d’Arc au Bucher (Johanna a máglyán) című oratóriumát, amely Franciaország történelmének legválságosabb éveiben a szabadság és a nép erejébe vetett hit magasrendű eszmeiségét képviselte. Ebbe az irányzatba tartozik a második világháború borzalmait megjelenítő II. szimfónia is. A gazdag életművet több alkalmi jelentőségű mű egészíti ki, közöttük 14 táncjáték, 24 színpadi kísérőzene, mintegy 30—40 filmzene és néhány rádiójáték kísérőzenéje.

A modern muzsika nagyvonalú, újító szellemű alkotója és rokonszenves egyénisége 63 éves korában hunyt el Párizsban.

PASTORALE D’ÉTÉ (NYÁRI PÁSZTORJÁTÉK)

„J’ai embrassé l’aube d’été” — Átöleltem a nyári hajnalt — Rimbaud-nak ezek a szavai ihlették a fiata1 Honeggert 1920 augusztusában a Nyári pásztorjáték című szimfonikus költemény komponálására. A zeneszerző ebben az időben kamarazenéket írt, a Pastorale-t a brácsaszonáta és a gordonkaszonáta komponálása között eltelt időben alkotta. Rimbaud ihlető verssora mellett nagy szerepe volt a mű keletkezésében a svájci táj varázsának is: a hatásokat azonban a zeneszerző minden programtól mentesen, a tiszta zene kifejezési eszközeivel élve öntötte művészi formába.

A Pastorale szigorúan tonális kompozíció, amelynek egyetlen tétele két részből, egy nyugodt menetű, lassú és egy élénk szakaszból áll. Ez utóbbiban népies körtáncot is feldolgozott a komponista, majd visszatér a nyugodt kezdő szakasz zenei anyaga, hogy a befejezés során a két téma összefonódjon.

A művet Honegger Roland Manuel zeneszerzőnek ajánlotta (aki a világot egy kitűnő Ravel-életrajzzal ajándékozta meg!). Az 1921-es párizsi bemutatón maga a közönség ítélte oda a kompozíciónak a verseny tárgyát képező Verley-díjat.

PACIFIC 231

A gépek nemcsak korunk iparát forradalmasították, de művészetünk is nyomát viseli a technika uralmának. Honegger 1923-ban írt egytételes szimfonikus műve a gépkorszak zenéjének egyik legkorábbi dokumentuma. Ihletője a gőzmozdony volt. Honegger így nyilatkozott a Pacific-ről:

„Mindig szenvedélyesen szerettem a mozdonyokat; számomra olyanok, mint az élőlények, úgy vonzódom hozzájuk, mint ahogy mások a nőket vagy a lovakat szeretik. A Pacific-ben nem a gőzmozdony zakatolását akartam utánozni, hanem zenémmel azt óhajtottam érzékeltetni, miként válik a látott benyomásból fizikai élvezet. A mű objektív megfigyelésből indul ki: a pihenő gép nyugodt lélegzéséből, az elindulás erőfeszítéséből, majd a fokozódó gyorsaság segítségével végül is eljut abba a lírikus-patetikus állapotba, amely egy háromszáz tonnás gyorsvonatot jellemez, amely 120 kilométeres óránkénti sebességgel rohan az éjszakában….”

A darabot — amelyet szerzője Ernest Ansermet-nek ajánlott — Serge Koussevitzky vezényletével mutatták be Párizsban, 1924-ben.

II. SZIMFÓNIA, VONÓSOKRA

(I. Molto moderato — Allegro; II. Adagio mesto; III. Vivace non troppo.)

A II. szimfónia megírására Paul Sacher, a Bázeli Kamarazenekar vezetője kérte fel Honeggert 1936-ban. A komponálás azonban évekig elhúzódott, és a mű csak 1941-ben készült el. Közben nagyot fordult a világ, a szimfónia végül is ünnepi zene helyett (a bázeli kamarazenekar tízéves fennállását kellett volna eredetileg köszöntenie) tragikus történelmi események krónikájává lett: komponálása idején német csapatok tartották megszállva Párizst. Nemcsak Honegger életművében, de a zene egész történetében nehezen találjuk mását ennek az alkotásnak, amely a benne foglalt megrázó tartalmat ilyen kevés szóval, végtelen egyszerűséggel fejezi ki. Az első tétel egyetlen rideg, konok ostinato-képleten alapul, amelynek sötét vigasztalansága mérhetetlenül nyomasztó. Reménytelenség árad a passacaglia-formájú második tételből is, ennek nyolc variációja során a hangulati grafikon görbéje egyre lejjebb ereszkedik. Csak a harmadik — befejező — tétel végén felhangzó korál sejtet bizakodást.

A szimfóniát a megrendelő, Paul Sacher mutatta be Bázelben, 1942-ben.

III. (LITURGIKUS) SZIMFÓNIA

(I. Allegro marcato; II. Adagio; III. Andante.)

A mű a svájci Fondatio Pro Helvetia megrendelésére készült, és az 1946-os zürichi bemutató után a város zenei nagydíjával jutalmazták. Mint maga Honegger vallotta, a szimfónia megírásánál az a szándék vezette, hogy küzdelmet ábrázoljon; ezt a küzdelmet nem a csatatereken, hanem az élet ezer színhelyén vívja a ma embere élet-halál harcát a barbársággal, értetlenséggel, ostobasággal, maradisággal, hivatali merevséggel, ridegséggel. Honegger úgy jellemzi a Liturgikus szimfóniát, hogy az szerinte hármas konfliktust ábrázol az ember, a boldogság és a boldogtalanság között.

Az első tétel címe: Dies Irae. Az isteni haraggal sújtott ember, a végzet karmaiba került, szerencsétlen kis népek sorsa e tétel „témája”. A mű zenei kidolgozása valóban megfelel az utolsó ítéletet hirdető gregorián ének baljós hangulatának. Nyugvópont és pihenő nélkül futja be a zene hajszolt útját ebben a tételben. A második tétel címe: De profundis clamavi. A szimfónia mélypontját jelenti ez a kétségbeesett muzsika, amely mintha a magára hagyott ember hangján szólalna meg. Honegger ebben a tételben találkozott a legtöbb nehézséggel, míg a zenei forma kívánt megoldásáig eljutott. „Ott folytattam — mondja — ahol a klasszikusok abbahagyták. Menni, haladni, soha vissza nem térni, ismétlések, megállások nélkül feszíteni a dallam ívét… de nehéz is ez!”

A szimfónia háromtételes. Fináléja a Dona nobis pacem feliratot viseli. Nyomasztó indulóval érzékelteti a komponista a civilizációban elszabadult fékevesztett barbárságot. Robotemberek vonulnak végeláthatatlan menetbe, hogy ellenszegüljenek a testtel-lélekkel bíró, érző embereknek. A keserűség tetőpontján azonban fohász szakad fel az emberekből: Adj nekünk békét! A szimfónia mindhárom tétele madárhanggal csendül ki. Ezt a madáréneket Honegger a galamb témájának nevezi. Míg az előző két tétel végén a galamb csak mint hőn óhajtott jelkép, vágyálom volt jelen, a fináléban valódi békéért dalol. A szimfóniát Honegger a bemutató karmesterének, Charles Münchnek ajánlotta.

IV. SZIMFÓNIA, „DELICIAE BASILIENSES”

(I. Lento e misterioso — Allegro; II. Larghetto; III. Allegro.)

A szimfónia alcíme „Bázeli kedvtelésekre” utal. Ezzel is jelzi a zeneszerző, hogy műve ismét a Bázeli Kamarazenekar számára készült, ez alkalommal valóban ünnepi jelleggel, az együttes húszéves fennállásának évfordulójára, 1946-ban. Honegger ezúttal a klasszikus szimfónia mestereivel, Haydnnal és Mozarttal keresett szellemi kapcsolatot. Ezt a kamarazeneszerűen áttört hangszereléssel sikerült megteremtenie. Az első tétel — a zeneszerző szerint — egy bizonyos lelkiállapotot fejez ki: nevezetesen azt a vágyat, hogy a mindennapi élet gyűlöletes és buta körülményeiből kimeneküljön, és eltöltsön egy szép nyarat Svájcban, rokonszenves és zenekedvelő barátok társaságában. A második tétel régi bázeli népdalt idéz. A zárótétel bonyolult polifon szerkezet, egyaránt épül a rondó, a passacaglia és a fúga formai elemeiből. A zeneszerző itt is népdalidézettel oldja fel a hangulatot, a közismert Basler Morgentsreich adaptációjával. Szőllősy András Honegger című monográfiájában így összegezi a IV. szimfóniáról alkotott véleményét: „Mégis, nem elsősorban a kedély derűjét érezzük e műben, hanem a világégés után ismét fellelt rend biztonságát…” A darabot Paul Sacher és együttese 1947-ben mutatta be.

V. SZIMFÓNIA, „DI TRE RE”

(I. Grave; II. Allegretto; III. Allegro marcato.)

Az V. szimfónia Honegger utolsó alkotása e műfajban. Élete utolsó éveiben, halálos betegen írta. Úgy érezte, szerénytelenség volna a zenetörténet „nagy Ötödik szimfóniája” — Beethoven opusza — után hasonló címet adnia művének, ezért azt alcímmel látta el: „A három D” (Di tre Re) arra a három D-hangra utal, amely a szimfónia valamennyi tételének végén a basszusokban felhangzik.

Szubjektív hang, rendkívül komoly, sőt, tragikus költői mondanivaló jellemzi Honegger utolsó szimfóniáját. A zeneszerző a maga egyéni sorsának reménytelenségét, betegségét, közelgő halálának előérzetét fejezte ki ebben a művében. De reménytelennek érzi az egész emberiség sorsát, küzdelmét is. Ha már maga Honegger utalt Beethoven V. szimfóniájára, önként kínálkozik az összehasonlítás a híres Sors-szimfónia problematikájával. Beethoven végül is legyőzi a végzetet, és az egész emberiséggel szövetkezve ül rajta diadalt; századunk ötvenes éveinek elején azonban a magára maradt zeneszerző nem talált kiutat kétségeiből: az ő küzdelme kudarcba fulladt. A háromtételes szimfónia tragikus megoldással fejezi be az első tételben felvetett konfliktust. Ez az első tétel rövid, rendkívül tömör és kifejező, kevés szóval sokat mondó, komor zene. A rákövetkező második tétel felirata (Allegretto) csak ígéri az oldott hangulatot, könnyedséget. Valójában itt a zeneszerző a szigorú szerkesztés iskolapéldáját mutatja be egyetlen zenei gondolat bonyolult és mesteri változatainak során. Az ellenpont évszázados törvényeit ezúttal új tartalom kifejezésére használja fel. Két ízben lassú közjáték szakítja meg a tételt, és a dallam érzelmekre ható erejével próbál kitörni a kérlelhetetlen rend béklyóiból. A próbálkozás hasztalan, a gépies konstrukció diadalmaskodik az ember jajszava felett. A szimfónia harmadik tétele mozgalmas, harcos lendületű; magasba törő erőfeszítése azonban a befejezés előtt váratlanul megtörik, ezért vigasztalan a mű végső kicsengése.

Honegger utolsó szimfóniáját néhány hónappal elkészülte után, 1951 márciusában mutatta be Bostonban Charles Münch.

MONOPARTlTA

Honegger utolsó zenekari műve ugyancsak svájci megrendelésre készült; a zürichi Tonhalle Gesellschaft kérte föl megírására a zeneszerzőt, abból az alkalomból, hogy a zürichi kanton hat évszázaddal ezelőtt lett a Helvét Konföderáció tagja. A bemutatón, 1951 júniusában Hans Rosbaud vezényelte a darabot.

A szokatlan cím arra az egységre utal, amit a hagyományosan több tételből álló partita tételeinek összevonása által ért el a zeneszerző. A darab szerkezete a következő elemekből tevődik össze: Intrada — Toccata — Recitativo e Cadenza — Arioso — a Toccata folytatása — az Arioso folytatása — rövid utalás a Cadenzára — visszatérés az Intradára és Coda.

Szőllősy András előbb idézett könyvében azt vallja, hogy Honegger három utolsó zenekari műve (az V. szimfónia, az Archaikus szvit és a Monopartita) egyetlen nagyszabású szimfóniát képez, Honegger háromtételes szimfóniamodelljeinek szellemében. A hídformában megoldott Monopartita mint finálé teszi fel a koronát e képzeletbeli, hatalmas szimfóniára. „Az V. szimfóniában csak a halált, az elbukást láthattuk. A Monopartitában ugyanolyan zenei anyag, de más viszonylatokban, s más arányokban az életet jelenti. A két kép kiegészítette egymást, a kör bezárult.”