CARL PHILIPP EMANUEL BACH (1714—1788)
Bach fiai új korszakot képviselnek apjuk stílusával szemben: a maguk módján a klasszicizmus előkészítői. A másodszülött Ph. E. Bach tanulmányai elvégzése után Lipcsében, az Odera-menti Frankfurtban, Berlinben és Hamburgban működött. Berlinben Nagy Frigyes zongorakísérője volt csaknem harminc esztendőn át, majd 1768-ban a hamburgi főtemplomok zeneigazgatója és a Johanneum kántora lett keresztapjának, Telemann-nak utódaként. Míg Lipcsében és Frankfurtban még apját tartotta példaképének, berlini évei alatt (1738-tól) új utakat keresett művészete: a forrongó szenvedély személyes hangú kifejezésének sajátos, egyéni stílusára talált rá. Főként zongoramuzsikája viseli magán e stílus jellegzetességeit (Ph. E. Bach egyike volt a zongorapedagógia nagy újítóinak).
B-DÚR SZIMFÓNIA
(I. Allegro di molto; II. Poco Adagio; III. Presto.)
1773-ban, a hamburgi korszakban keletkezett mű. Első tétele concerto formában készült, különféle hangszercsoportok állnak szemben egymással a kontrasztálás barokk gyakorlata szerint. A lassú tétel ugyancsak a barokk versenyművek dallamos középtételének megfelelője, s mint ilyen, lezárás nélkül vezet át a zárótételhez, amely a zeneszerzőre jellemző személyes hangon, felfokozott érzelmi kifejezéssel szólal meg.
