PAUL HINDEMITH (1895—1963)

Hanauban született. Gyermekkorában kávéházakban, mulatókban és színházi zenekarokban hegedült, ebből tartotta el magát, közben a frankfurti Hoch-féle konzervatóriumban tanult. 1915—23-ig a frankfurti operazenekarban hegedült, majd az Amar vonósnégyesben brácsázott. 1927-ben a berlini Zeneművészeti Főiskola tanára lett. A fasiszta rendszer elől Törökországba emigrált, majd 1939-ben az Egyesült Államokban telepedett le. Itt a Yale Egyetemen és a Berkshire Music Centerben tanított. 1953-ban tért vissza Európába. Frankfurtban halt meg hatvannyolc éves korában.

Pályafutása elején a neoklasszicista törekvések („Vissza Bach-hoz!”) jegyében komponált, az archaizálás azonban távol állt tőle: az ellenpont virtuóz alkalmazásával jól megfért művészetében a disszonancia, sőt, olykor az atonalitás is. Zenei nyelve eredeti és erőteljes, kifejezése azonban a legtöbb esetben személytelen, ez bizonyos fokig hideggé, tartózkodóvá teszi műveit. Pedig a zeneszerző mindenkor mélyen elkötelezte magát a társadalomnak; ennek az elkötelezettségnek megnyilvánulása részben a húszas évek idején buzgón művelt „használati zene” (Gebrauchsmusik), részben a fasizmus ellen állást foglaló Mathis a festő című opera.

KAMARAZENE, OP. 24

(I. Sehr schnell und wild; II. Mässig schnelle Halbe. Sehr streng im Rhythmus; III. Quartett, sehr langsam und mit Ausdruck; IV. Finale 1921. Lebhaft.)

Az 1922-ből származó kompozíció határozott állásfoglalás a romantikával szemben. Erre utal a szándékoltan kis előadói apparátus (mindössze tizenkét játékos foglal helyet a pódiumon, bár némelyikük több hangszert is megszólaltat, az ütős például nem kevesebb, mint kilenc instrumentumot kezel, ezek között homokkal töltött cindoboz és sziréna is található); de a romantika tagadását szolgálja a hangzás „eretnek” újszerűsége, a ritmika agresszivitása, gyakori változásai, a tematika személytelen tárgyilagossága is. A zárótételnek Hindemith a „Finale 1921” címet adta, kegyetlen iróniája a háború utáni évek „rendetlenségét és korai bánatát” érzékelteti. Az utalás egyértelműségének kedvéért egy Németországban az idő tájt népszerű foxtrott dallamát is beleszőtte ebbe a tételbe.

A művet 1922-ben mutatták be, a donaueschingeni fesztiválon.

KONCERTZENE VONÓSOKRA ÉS RÉZFÚVÓSOKRA (BOSTONI SZIMFÓNIA), OP. 50

(I. Mässig schnell, mit Kraft — Sehr breit, aber stets fliessend; II. Lebhaft — Langsam — Im ersten Zeitmass. Lebhaft.)

A „Bostoni szimfónia” alcímet azért kapta a kompozíció, mert a Bostoni Szimfonikusok fennállásának fél évszázados jubileumára készült 1930-ban. A következő év tavaszán Koussevitzky vezényletével mutatta be a jubiláns társulat. A darabot vonószenekar, négy kürt, négy trombita, három harsona és egy tuba szólaltatja meg. Stílusában ez a mű a „letisztult” Hindemith-korszakot reprezentálja, amelyben a zeneszerző már nem riad vissza a szép hangzás effektusaitól. A különleges hangösszeállítás segítségével koncertáló hatást kelt a mű. A háromszakaszos lassú tétel háromszólamú fúgát exponál, amely kezdetben kizárólag a vonósokon szólal meg. A rézfúvósok bekapcsolódása mozgalmas blues motívummal gazdagítja a vonósok zenei anyagát.

FILHARMONIKUS KONCERT — VÁLTOZATOK ZENEKARRA

1932-ben a Berlini Filharmonikusok fennállásának ötvenedik évfordulóját köszöntötte Hindemith variációs formában írt zenekari concertójával. A művet a bemutató karmesterének, Wilhelm Furtwänglernek ajánlotta. Tulajdonképpen már maga a téma is változat: a téma dallami és ritmikai képletének kétféle megoldása. A hat variáció során a téma számos formai és kifejezésbeli átalakuláson megy át. A mű concerto jellegéből fakad, hogy e variációk a különféle hangszerek, hangszercsoportok technikai és hangzásbeli sajátosságának felelnek meg.

MATHIS, A FESTŐ — SZIMFÓNIA

(I. Engelkonzert. Ruhig bewegt; II. Grablegung. Sehr langsam; III. Versuchung des heiligen Antonius. Sehr langsam, frei im Zeitmass — Sehr lebhaft.)

A mű eredeti koncepciója opera volt. Hindemith maga írta a szövegkönyvet, amely a XVI. században élt Matthias Grünewald festőművész alakját mintázza meg: egy viharos történelmi korszak harcait, kétségeit, a művész énjének és pályájának kríziseit, végül diadalmas tetőpontját, az isenheimi szárnyasoltár megalkotását.

Az opera bemutatója a fasiszta Németország hivatalos fórumainak tiltakozása folytán meghiúsult; Wilhelm Furtwängler kérésére a zeneszerző az operából háromtételes szimfóniát írt, amit 1934 márciusában bemutattak. Az előadásnak azonban a hatalmas közönségsikeren kívül egyéb „eredményei” is voltak: Furtwängler kegyvesztett lett, és Hindemith zenéjét a kiátkozott művészi produktumok közé sorolták.

Ily módon a Mathis-operát 1938-ban, Zürichben mutatták be, Németországban pedig csak 1946-ban kerülhetett színre. A szimfónia időközben világszerte nagy sikert aratott, ma már a műfaj modern klasszikusai között tartjuk számon. Három tétele az Isenheimi Oltár képeit eleveníti meg, mély és erőteljes fogalmazásban, tömör és meggyőző kifejezéssel, a modális középkori hangzásvilágtól az atonalitásig ívelő zeneszerzői technikával.

Az első tétel — az első kép — címe: Angyalok koncertje. A kép címe egyszersmind az „Es sungen drei Engel ein süssen Gesang” kezdetű régi népénekre utal, amelynek dallamát a tétel zenei anyaga cantus firmusként használja fel. A három részből álló tétel befejező szakasza fugato. Ez a tétel volt egyébként az opera nyitánya. A lassú második tétel címe: Sírbatétel, az opera hatodik jelenetét idézi fel mély megilletődöttséget sugalló gyászzenéjével. A szimfónia legterjedelmesebb és legjelentősebb része a befejező, harmadik tétel, amely az opera fináléjának egyik részletét dolgozza fel: Szent Antal megkísértése. Nem titok, hogy Szent Antal és Matthias Grünewald alakja a zeneszerző képzeletében eggyé vált, a szent megpróbáltatásainak látomása a művész küzdelmeinek drámai ábrázolása során nagyon is konkrét formát, nagyon is világos értelmet nyer. A poklokon aratott győzelem és a magára talált művész erkölcsi diadala a tétel végén felhangzó gregorián dicsőítő ének (Lauda Sion Salvatorem) és Alleluja hangjaival fejeződik ki.

NOBILlSSIMA VISIONE — SZVIT

(I. Introduzione — Rondo; II. Marcia; III. Passacaglia.)

A Szent Ferenc című táncjátékot — amelynek alcíme A fennkölt látomás — Massine koreográfiájára 1938-ban írta Hindemith. A darabot ugyanez évben a Monte Carlo-i Orosz Balett társulat mutatta be Londonban. A táncjátékból írt háromtételes szvit első előadása Velencében zajlott le.

A balett Szent Ferenc életének azt a szakaszát jeleníti meg, amelynek során lemondva világi javairól, a szegénységben, engedelmességben és szüzességben végül is megtalálta lelki békéjét. A szvitről maga Hindemith így írt: „A bevezetés az eredeti zenének azt a részletét dolgozza fel, amelyben a hős mély elmélkedésbe merült. A Rondo a színpadi zene ama részének felel meg, amelyben a szent eljegyzi magát a szegénységgel. Ezt a jelenetet régi toszkán legenda inspirálta. A zene a boldog békességet és a világi örömöktől távol álló derűt fejezi ki, a száraz kenyéren és vízen vendégül látott lakodalmas társasággal. A második tétel középkori katonák menetelését ábrázolja. Előbb csak a távolból hallani lépteiket, amelyek egyre közelednek. A tétel középrésze durva epizódot jelenít meg: a zsoldosok megtámadnak és kirabolnak egy utazót. A harmadik, befejező tétel színpadi megfelelője a Naphimnusz. Égi és földi lények jelképes megszemélyesítői vonulnak fel a különböző változatok során, amelyekben a passacaglia hatütemes témáját feldolgoztam”

ESZ-DÚR SZIMFÓNIA

(I. Sehr lebhaft; II. Sehr langsam; III. Lebhaft; IV. Mässig schnelle Halbe.)

Az 1940-ben írt kompozíció a klasszikus szimfónia tételrendjét, formai felépítését, sőt szilárd tonalitását követi, tradicionalizmusa azonban merő külsőség, amelyen belül a zeneszerző zavartalanul járja a maga egyéni útját, kötetlen hangzásvilágát csak látszólag rögzítve az Esz-dúr hangnemhez.

Az első tétel két jellegzetes témára épül: az egyik erőteljesen ritmizált képlet, mely a kürtökön hangzik fel, a másik lírai jellegű dallam, ezt pengetett vonósok szólaltatják meg. A lassú második tételben a fúvósokat juttatja kiemelkedő szerephez a zeneszerző. Személyes hang és rendkívüli érzelmi gazdagság jellemzi ezt a zenét. A harmadik tétel a klasszikus előképeket követő scherzo, amelyet megszakítás nélkül kapcsol össze Hindemith a fináléval. Ennek hangja szokatlan, tematikus és harmonikus szerkezete nem könnyen áttekinthető. Erőteljes témáinak kibontakozási tetőpontján intermezzo szakítja meg a dramaturgiai folyamatot, mielőtt a darab harcos szenvedélye ismét érvényre jutna.

Az Esz-dúr szimfóniát 1941-ben mutatta be Dimitri Mitropoulos a Minneapolisi Szimfonikus Zenekarral.

SZIMFONIKUS METAMORFÓZISOK WEBER TÉMÁIRA

(I. Allegro; II. Turandot, Scherzo, Moderato; III. Andantino; IV. Marsch.)

1943-ban komponált zenekari művéhez Hindemith négy témát vett át Carl Maria von Weber kevéssé ismert műveiből, hogy az ezekből kialakított „átváltozásokat” a klasszikus szimfóniára utaló ciklikus nagyformában interpretálja. Az első, harmadik és negyedik tétel zenei anyagát Weber 60-as opuszszámú négykezes zongoradarabjaiból (All’ Ongarese) vette. A második tétel a Schiller Turandot-jához írt közzenéből kölcsönöz. Ezt az anyagot kínai jellegű scherzóban dolgozta fel a komponista. Bemutatóján Artur Rodzinski vezényelte a New York-i Filharmonikusokat, 1944-ben.

A MINDENSÉG HARMÓNIÁJA (DIE HARMONIE DER WELT) — SZIMFÓNIA

(I. Musica Instrumentalis; II. Musica Humana; III. Musica Mundana.)

1950-ben írta Hindemith saját szövegére a Die Harmonie der Welt című ötfelvonásos operát. A mű a harmincéves háború korszakában játszódik, hőse Kepler, problematikája a nagy csillagász és társadalmi, politikai forrongását élő kora viszonyából adódik.

Az operából — akárcsak a Mathis a festő című művéből — Hindemith háromtételes szimfóniát „kivonatolt”, amit 1952-ben a Bázeli Kamarazenekarral Paul Sacher mutatott be. A szimfónia első tétele („Hangszeres zene”) a Kepler működését megnehezítő akadályokat, visszafogó erőket érzékelteti. Rövid ostinato-téma, erőteljes indulózene és féktelen, vad motívum a tétel hármas anyaga. A második tétel („Az emberiség zenéje”) az opera cselekményének lelki motívumaira utal hosszan ívelő dallamaival, elmélkedő hangjával. A finálé ("A világmindenség zenéje") előbb széles fugatóval, majd ennek témájára írt nagyszabású passacaglia-változatokkal fejezi ki a mindenség harmóniájának utópiáját.