JEAN SIBELIUS (1865—1957)

Tawastehusban született, apja orvos volt. Kilencéves korában zongorázni tanult, később áttért a hegedűre. 1885-ben a helsinki egyetemen jogot tanult, de egy év múlva véglegesen a zenei pályát választotta. Mesterei között volt az akkortájt Finnországban vendégszereplő Busoni, majd Berlinben A. Becker, Bécsben Goldmark és Robert Fuchs. Európai tanulmányútjáról 1891-ben tért vissza hazájába, ahol egy ideig a helsinki konzervatóriumban tanított, majd 1897-ben, miután az állam egész életére biztosította zavartalan alkotói munkáját, visszavonult, és a finn nemzeti zene nagy értékű alkotásait hozta létre. Fél évszázadon keresztül élt vidéki birtokán, mint a finn zene világszerte nagyra becsült reprezentánsa. Itt halt meg kilencvenkét éves korában.

Korai periódusában Sibelius Brahms hatása alatt állott. A kilencvenes években azonban, európai tanulmányútjáról hazatérve a finn nemzeti zeneművészet megteremtésének lelkesítő célja jegyében újult meg művészete. A későromantika elhasznált idiómáit a finn népzene új ízeivel frissítette fel. Későbbi műveiben — elsősorban szimfóniáiban — ismét megújhodott a zeneszerző, ezúttal egyetemes kifejezésmódot keresett és nem riadt vissza az újszerű eszközöktől sem.

MONDA (EN SAGA), OP. 9

Az 1892-ben írt szimfonikus költemény — amely a Finlandiával együtt Sibelius világhírét megalapozta — méltón képviseli azt az egyszerű, viszonylag kis hangkészlettel élő, kevés szóval rendkívül sokat mondó népi hangot, amely számunkra sokkal inkább ismerős, semhogy egzotikusnak tartanánk.

A bevezetés és az első téma a finnugor puszták végtelen távlatát nyitja meg a hallgató előtt. A második téma portyára induló nomád törzs sötét elszántságát érzékelteti. A hegedűk fölsíró dallama a portyázók dúlása nyomán támadt siralmak megtestesítője. A rézfúvók riadója vérbosszúra hív. Az összecsapás kegyetlen harccá fokozódik. A puszta ismét felhangzó témája ezúttal harsányan hirdeti a győzők diadalát. Végül klarinétszóló festi az éjszakai tábortűz mellett pihenők nyugodalmát.

A szimfonikus költemény az 1893-as helsinki bemutatón, ahol a szerző vezényelte — nem aratott sikert; Sibelius ekkor átdolgozta a darabot, főképpen a hangszerelésen változtatott. Ebben a megváltozott formájában végre kedvező fogadtatásra talált a mű.

FINLANDIA, OP. 26

A zeneszerző legnépszerűbb alkotása, valóságos művészi „névjegye”. A népe sorsát aggodalmasan szívén viselő zeneszerző 1899-ben részt vett abban a mozgalomban, amely tiltakozott az orosz cári hatalom februári kiáltványa ellen (ez feloszlatta a finn parlamentet, és korlátozta a sajtó- és szólásszabadságot az országban). A mozgalom irányítói demonstratív előadássorozatot rendeztek, amelyen többek között Sibelius ez alkalomra komponált négytételes szvitje, a „Finnország ébred” is elhangzott. A szvit negyedik tétele — amely a Suomi címet viselte — utóbb különvált a sorozattól és önálló darabként kezdte el pályafutását 1900 júliusában. Azóta ez a mű reprezentálja a világ szemében a finn nemzetet. Zenei anyagát sokáig folklór-idézetnek tartották, holott Sibelius egyéni invenciója. Rendkívül impozáns a mű miliőt és történelmi hátteret festő bevezetése; amely után balladaszerű zenei eseménysor következik egészen a szabadságáért küzdő, hős nép dicsőítését zengő tetőpontig.

II. SZIMFÓNIA, D-DÚR, OP. 43.

(I. Allegretto; II. Tempo Andante ma rubato; III. Vivacissimo; IV. Allegro moderato.)

Sibelius szimfóniái mind tartalmukat, mind formájukat tekintve a zeneszerző legegyénibb hangú alkotásai. E formák jellegzetes, északi népdalkincsből származó dallamvilágát szigorú szabatossággal formált mondanivaló kifejezésére használja a szerző. Sibelius, bár zenei tanulmányait főként Németországban és Ausztriában végezte, a szimfonikus formálásban nem követi európai mesterei hagyományait. Hét szimfóniájában a szimfónia közkeletű formanyelvét csak addig alkalmazza, ameddig az a zenei gondolatok szerkezetének összetartásához kívánatos. Ezen túl azonban elvet minden fölöslegesnek tartott elemet, legyen az bár díszítő, vagy pihentető funkciójú.

A II. szimfónia 1901-ben keletkezett. Hangja nem nélkülöz bizonyos érdességet, ami nyilván a rövid, határozott motívumok tervszerű egymásutánjából következik.

Első tétele balladaszerű, elbeszélő modorban indul a vonóskar felfelé törő néhány hangjával. A vonós csoportoknak ez a szilárd, csaknem megbonthatatlanul tömör együttese az egész tétel, sőt, tágabb értelemben az egész mű hangszerelését jellemzi. Csak a középrészben, néhány ütem tartalmára oldódik ez a tömött hangzás. Ha a megnyitó tétel balladára emlékeztetett, a második tétel manótánc jellegű darab. Mindvégig sötét hangszínek uralják, a mély vonósok kísérteties pizzicatói szüntelenül pengenek, akkor is, mikor a fagotton tragikus komorsággal megszólal a mű első, szélesen ívelő dallama. A különös hangulatokról borongósan valló tétel erőteljes drámai befejezéssel ér véget. A harmadik tétel szélsebes iramú vonósainak mozgása különös scherzo benyomását kelti. Dallamot az egész tétel folyamán csak a fúvósok szólaltatnak meg, a vonósok ritmikus áramlása közben. A triószerű szakaszban az örvénylést mozdulatlan lebegés váltja fel, a fafúvósok eközben lírai párbeszédet folytatnak. A szimfónia tömbszerű hangszerelése fokozott mértékben érvényesül a zárótételben, ahol a vonósok szűnni nem akaró kígyózó mozgása közben a fúvós hangszereken hősi dallam csendül fel. A befejezés nagyszabású pompája nemes fénnyel vonja be az egész kompozíciót.

Sibelius II. szimfóniáját 1902-ben, a szerző vezényletével mutatták be Helsinkiben.

VALSE TRISTE, OP. 44

Arvid Järnefelt Halál (Kuolema) című színdarabjához írta Sibelius azt a kísérőzenét, amelynek egyik száma világsikert aratott és a szalonzenekarok népszerű repertoárdarabjává vált. Ez a népszerűség mit sem von le a darab értékéből, amint a partitúrában melléje adott program (hátborzongatóan giccses idill a haldokló anya mellett virrasztó fiú halálvíziójáról) mit sem ad hozzá.

A darabot az 1904-es helsinki bemutatón Sibelius vezényelte.

VII. SZIMFÓNIA, C-DÚR, OP. 105

(I. Adagio; II. Vivacissimo; III. Allegro moderato.)

A mű egyetlen hatalmas forma, amelyben a tételek csak tempóbeli különbségük révén különülnek el. Formája epizódok sorából tevődik össze. A vonósokon felhangzó, komor hangulatú dallam az egész szimfónián végigvonul. A feszültség tetőpontja után átmenetileg könnyebb hang, sőt, vidámság is feltűnik, a mű alaphangulata azonban mindvégig súlyos, komoly. Sibelius méltatói az antik művészet klasszikus fenségét vélik kiérezni a zeneszerzőnek ebből az alkotásából.

A szimfóniát 1924-ben Stockholmban maga a komponista mutatta be.