ALFREDO CASELLA (1883—1947)
Torinóban született. Zongorázni anyjától, gordonkázni apjától tanult. 1896-ban a párizsi Conservatoire-on folytatta tanulmányait. 1906—1909-ig a párizsi Société des Instruments Anciens csembalistája volt, de 1908-ban Monte Carlóban mint karmester is nyilvánosság elé lépett: első szimfóniájának bemutatóját vezényelte. 1915-ben visszatért Olaszországba, ahol mint zongoraművész, karmester, zeneszerző, pedagógus, zenekritikus és kutató fejtett ki tevékenységet. 1921-ben a philadelphiai Szimfonikusok élén mutatkozott be Amerikában. Rómában halt meg, hatvannégy éves korában.
Az olasz neoklasszikusok közé tartozó zeneszerző — akárcsak kor- és pályatársai — egész életében nem tudott szabadulni a múlt tiszteletreméltó és sokra kötelező hagyományaitól. Ez a ránehezedő roppant örökség ösztönözte szorgos és áhítatos filológiai munkásságát, de ugyanekkor ez béklyózta egyéni invencióját is. Ennek a kötöttségnek látszólag ellentmond Casella lelkes állásfoglalása az új zenei törekvések mellett. Olaszország zenei élete mindenesetre rendkívül sokat köszönhet fáradhatatlan és sokoldalú munkásságának.
ITALIA — RAPSZÓDIA, OP. 11
Casella ebben a korai művében Dél-Olaszország két jellegzetességét, Szicíliát és Nápolyt örökíti meg. Előbbinek tragikus, napégette, kopár tájait és elmaradt életformában tengődő népét, utóbbinak pezsgő életét, gondtalan könnyedségét és könnyelműségét. Ennek a mondanivalónak megfelelően oszlik a rapszódia két szakaszra. Az elsőnek szenvedélyes és szomorú énekét a kénbányák mélyén éneklik e küzdelmes élet rabszolgái; de megszólal Caltanisetta népének nagypénteki kórusa, és epizódszerűen felhangzik az a könnyed, táncos melódia is, amit a zeneszerző Trapaniban jegyzett fel; az első szakasz befejezésénél visszatér a kénbányászok dallama. A rapszódia második része, akárcsak a magyar rapszódiáké: „friss”. Nápoly tarka sokaságának farsangi mulatsága tölti meg sziporkázó élettel a zenét. Közismert nápolyi dallamokat is beleszőtt Casella a kompozícióba, így a Funiculi-funicula-t és a Marechiare-t, amit ellenpontos technikával dolgozott fel.
Az 1909-ben írt művet egy évvel később maga a komponista vezényelte a párizsi bemutatón.
A KORSÓ (LA GIARA) — SZVIT
(1. I. Preludium. Andantino dolee quasi pastorale; II. Szicliai tánc. Allegro vivace; 2. I. Notturno. Lento. Calmissimo; II. Nela tánca. Vivacissimo e leggiero; III. A parasztok belépője és bordal. Allegro deciso; IV. Általános tánc. Allegro rude e selvaggio; V. Finale.)
La Giara (A korsó) című egyfelvonásos táncjátékát Casella Pirandello meséjére komponálta 1924-ben. A darab szicíliai témát dolgoz fel. A zeneszerző nyilatkozata szerint arra törekedett, hogy modern szintézisét adja a klasszikus nápolyi vígoperának és a szicíliai népzenének.
Egy értékes korsó a mű „címszereplője”, amely eltörik és amelynek megjavítására egy ügyes kézműves vállalkozik. A törött cserepet azonban belülről reparálja meg, miközben sajátmagát is beleépíti a korsóba úgy, hogy nem tud belőle kiszabadulni. A korsó tulajdonosa viszont nem engedi, hogy értékes tulajdonát ismét összetörjék. Végül a korsó foglya maga töri össze börtönét, közben azonban számos vidám jelenet zajlik le a színpadon, és főként sok szép szicíliai dal meg tánc járja.
A táncjátékot szerzője utóbb zenekari szvit formájában is feldolgozta, két részbe osztva el annak zeneszámait.
A korsót 1924-ben a Svéd Balett társulata mutatta be Párizsban.
PAGANINIANA — DIVERTIMENTO, OP. 65
(I. Allegro agitato; II. Polachetta; III. Romanza; IV. Tarantella.)
Egyike a zeneszerző kései opuszainak, 1942-ből való. A Bécsi Filharmonikusok fennállásának százesztendős jubileumára írta Casella, ők is mutatták be Karl Böhm vezényletével. Paganini szelleméhez nemcsak témái megválasztásában, hanem virtuóz feldolgozásában is hű ez a kompozíció. Az első tétel a vonós hangszerek bravúros darabja, a hegedűszólóra írt Capricciók négy témáját (az V., XII., XVI. és XIX. Capriccióból) dolgozza fel. A második tétel kis polonéz, Casella itt a gitárművész Paganini emlékének adózik, az op. 4-es Gitárkvartettből vett idézettel. A harmadik tétel (Larghetto cantabile amoroso) Paganini A tavasz című, kiadatlan hegedűversenyéből veszi anyagát. Ezt a versenyművet Casella fedezte fel egy mannheimi könyvtárban. Érdekes és rejtélyes módon azonban ebben a tételben egyéb közismert reminiszcenciákat is felidéz a zeneszerző: Beethoven cisz-moll vonósnégyesét, Verdi Traviatáját és Bellini Normáját. A befejező tarantella (Presto molto) részben Paganini hasonló című táncdarabjából, részben a zeneszerző korábban már idézett Gitárkvartettjéből veszi tematikus anyagát.
