GIAN FRANCESCO MALIPIERO (1882—)
Velencében született, régi velencei muzsikus-családban. 1898-ban egy évig a bécsi konzervatórium növendéke volt, zenei tanulmányainak javarészét azonban a velencei Benedetto Marcello Zeneiskolában végezte Enrico Bossi irányításával, majd a bolognai Liceo Musicalen tanult. Itt fejezte be első zenekari művét 1904-ben (Dai Sepolcri), amit a konzervatórium növendékeinek hangversenyén mutattak be. A húszas években kezdett tanítani, egy ideig Parmában, majd Padovában és Velencében (ahol egykori iskolája, a Marcello-líceum igazgatója lett), lényegében azonban visszavonultan, komponálással töltötte egész életét. Jelenleg is Asolóban él.
Szinte közhely már az olasz muzsikusok múltat idéző fáradozását, filológiai érdeklődését, hagyományokat megóvó és feltáró kutató munkáját emlegetni; holott éppen Malipiero az, aki a világot felbecsülhetetlen értékű Monteverdi-összkiadással, és még számos régi mestermű avatott gondozásban közreadott új publikációjával megajándékozta. Ez a stílus nyomot hagyott Malipiero zeneszerzői egyéniségén is, a gregorián ének és a hangszeres ellenpont éppúgy feltámadt alkotásaiban, mint az opera korai mestereinek deklamáló dallamossága, drámai ereje. Mindez mit sem von le művészi szuverenitásának, eredeti invenciójának értékéből.
Zenekari alkotásainak tengelyében hét szimfóniája áll, amelyet 1933 és 1948 között komponált. Valamennyit jelleg-meghatározó címmel látta el: I. A négy évszak; II. Elégikus; III. A harangokról; IV. In Memoriam; V. Koncertáló szimfónia mint visszhang; VI. A vonós hangszerekről; VII. A dalokról.
I. SZIMFÓNIA
(I. Quasi andante, sereno; II. Allegro; III. Lento, ma non troppo; IV. Allegro, quasi allegretto.)
„Szimfónia négy tételben, hasonlóan a négy évszakhoz” — ezt a címet adta Malipiero 1933-ban írt első szimfóniájának. A kompozíció azonban nem Vivaldi vagy Haydn évszak-zenéinek értelmében programzene. Az első tétel hangulata pásztori, a második hangja népies; a lassú harmadik tétel lírikus motivikája csak a tétel végén bontakozik ki; a finálé táncos forgatagának vége felé Malipiero visszahozza az első tétel lassú témáját.
II. SZIMFÓNIA, „ELEGIACA”
(I. Allegro non troppo; II. Lento non troppo; III. Mesto; IV. Lento — Allegro.)
A második szimfónia, amely az „elégikus” melléknevet viseli, 1936-ban keletkezett. A zeneszerző így jellemzi: „Az első tétel a legkevésbé elégikus, mivel főtémája telve van életerővel. Az utolsó tétel azonban, talán még a másodiknál is jobban igazolja az elégikus karaktert. A harmadik tétel alaphangulata a rosszul leplezett melankólia.”
Ami lágyság és derű ebben a műben kifejezésre jut, azt a zeneszerző hosszú évtizedes otthonának, Asolónak festői szépsége ihlette.
A szimfóniát 1937-ben mutatta be a Seattle-i Szimfonikusok Zenekara Basil Cameron vezényletével.
IV. SZIMFÓNIA, „IN MEMORIAM”
(I. Allegro moderato; II. Lento funebre; III. Allegro; IV. Lento.)
1947-ben a második világháború halottait siratta el Malipiero negyedik szimfóniájában. A páratlan számú tételek a remény halvány sugarát villantják fel, a második és negyedik tétel ezzel szemben a rezignáció hangján szól. A szimfónia állandóan visszatérő „vezérmotívuma” az első tétel közepén hangzik fel első ízben, erőteljes kitörés formájában. A két „gyászindulós” tétel (a II. és IV.) közül a finálé a harangzúgással kísért temetési menet témáját hat változatban dolgozza fel. Ez a téma harminchat éven át foglalkoztatta a zeneszerzőt, míg a IV. szimfóniában megtalálta kifejezésének adekvát formáját.
