JOHANN CHRISTIAN BACH (1735—1782)
A legkisebbik Bach-fiú személyében találkozik össze két korszak: ő maga azonban már az új stílus hirdetője. Lipcsében apja, Berlinben bátyja, Philipp Emanuel tanította. Már itt az olasz operák hatása alá került és 1756-ban Itáliában folytatta tanulmányait. Áttért a katolikus hitre és mint Padre Martini tanítványa, a milánói dóm orgonistája lett. Innen Nápolyba, majd Londonba vezetett útja, ahol 1762-ben végleg letelepedett. Jelentős mértékben hatott a fiatal Mozartra, aki J. Chr. Bach nem egy jellegzetes dallamfordulatát, ritmikai képletét vette át. Az „éneklő Allegro” — Mozart gáláns stílusának egyik jellegzetessége — Bach hatására kapott helyet művészetében.
Szimfóniái voltaképpen nyitányok (olaszul: Sinfonia), a nápolyi operák háromtételes bevezető zenéinek műfajához tartoznak. A hangversenyek műsorán legtöbbször az op. 18-as sorozat darabjai hallhatók. Az öt szimfóniából álló opusz nyomtatásban 1781 körül jelent meg Londonban. Első, harmadik és ötödik darabja kettős zenekarra készült.
ESZ-DÚR SZIMFÓNIA OP. 18. NO. 1.
(I. Allegro spiritoso; II. Andante; III. Allegro.)
A kettős zenekar eleve magában rejti a koncertálás lehetőségét, ez azonban nem szab gátat a zeneszerző dallami leleményének. Felbukkannak a melléktéma-karakterű második témák, amelyek a bécsi klasszikusok szonátaformáját jövendölik meg. Ugyancsak a bécsi szimfóniák fináléiban található az a mozgalmas, ún. chasse- (vadászat) motivika, amely az Esz-dúr szimfónia zárótételében felhangzik.
B-DÚR SZIMFÓNIA, OP. 18. NO. 2.
(I. Allegro assai; II. Andante; III. Presto.)
A zeneszerző 1774-ből való Lucio Silla című operájának nyitánya. A nápolyi nyitányokra főként második tételének megoldása utal; a finálé már Mozart hangján szól.
D-DÚR SZIMFÓNIA, OP. 18. NO. 3.
(I. Allegro; II. Andante; III. Allegro assai.)
Az Endimione c. szerenád bevezető zenéje. Két lendületes iramú szélső tétele (a befejező tétel táncmuzsika) között háromtagú (da capo) ária hangzik fel a zenekaron.
