LUIGI DALLAPICCOLA (1904—)
Az isztriai Pisinóban született. Ötéves korában kezdett zongorázni tanulni. Az első világháború idején a családot Grazba telepítették ki. Dallapiccola itt ismerte meg Mozart és Wagner operáit, és ekkor határozta el, hogy zeneszerző lesz. 1922-ben a firenzei Cherubini Konzervatórium növendéke lett, ahol a zongora szakot 1924-ben, a zeneszerzést 1931-ben végezte el. 1934-ben ugyanott zongoratanárrá nevezték ki. Ebben az időben már feltűnést keltett néhány kompozíciójával, amelyekre jelentős hatást gyakorolt az Új Bécsi Iskola három mestere, Schönberg, Berg és Webern. Az olasz fasizmus kultúrpolitikája ezzel az irányzattal szemben éppoly radikálisan foglalt állást, mint amilyen mértékben a művészeti élet margójára szorult Dallapiccola a fajvédő rezsim egyéb rendszabályai következtében, zsidó felesége miatt. Ennek az időszaknak megrázkódtatásait tükrözik a Fogság énekei (1941), valamint A rab című operája (1950).
Dallapiccola ugyanolyan szoros szálakkal kötődik a reneszánsz és a barokk olasz muzsikájához, mint honfitársai. Ugyanakkor ő az első jelentős olasz zeneszerző, aki műveiben a tizenkétfokú technikát alkalmazza. De éppen a hagyományok akadályozzák meg, hogy e technika száraz konstruktivizmussá váljék zenéjében.
PARTITA
(I. Passacaglia; II. Burlesca; III. Recitativo e fanfara; IV. Naenia B. M. V.)
Az 1932-ben írt Partita hívta fel elsőnek a világ figyelmét Dallapiccolára. Ez a mű még nem mutat atonális irányzatot, általában beleillik az e korban divatozó neoklasszikus kompozíciók sorába. A zeneszerző egyéni stílusa itt a zenekari színek gazdagságában mutatkozik meg. A partita befejező tételében szopránszólót alkalmaz a komponista.
A darabot 1933-ban Firenzében mutatták be, a következő évben pedig az Új Zene Nemzetközi Társasága (IGNM) fesztiválján aratott nagy sikert.
MICHELANGELO-KÓRUSOK
(I. 1. Il coro delle malmaritate; 2. Il coro dei malamogliati. II. l. I balconi della rosa; 2. Il papavero. III. 1. Il coro degli zitti; 2. Il coro degli lanzi ubriachi.)
Az ifjabb Michelangelo — a nagy művész unokaöccse — verseire írt kórusok három sorozatában Dallapiccola nem kisebb feladatra vállalkozik, mint az olasz vokális zene megújítására. Ezt az újjászületést természetesen az éneklés régi korszakainak felidézésével próbája elérni. Az első sorozat a cappella vegyeskarra írt két darabja 1933-ból való. A rossz házasságban élő asszonyok, illetve a rosszul nősült férjek kórusai ezek. A második sorozat 1934—35-ben készült tizenkét szólamú kamarakórusra és 17 hangszerre. Az első darab (A rózsás ablakok) műfaji megjelölése: invenció; a másodiké (A mák): capriccio. Az utolsó két kórus zenekarra és vegyeskarra 1935—36-ban íródott, a sorozat legérdekesebb, legmodernebb darabjait tartalmazza. Az elsőt ciaccona, a másodikat (A részeg lándzsások kórusa) gagliarda formában dolgozta fel a zeneszerző.
A FOGSÁG ÉNEKEI (I CANTI DI PRIGIONIA)
(I. Stuart Mária imája; 2. Boetius dicsőítő éneke; 3. Girolamo Savonarola búcsúja.)
A zeneszerző megrázó tiltakozása ez a három kórusmű a fasizmus ellen az 1938—41-es évekből. Vegyeskar és két zongora, két hárfa, xilofon, harangjáték és különféle ütőhangszerek szókatlan együttesén fejezi ki a történelem három különböző korszakából vett példával illusztrálva az üldöztetés pszichózisát. A hangzási effektusok a szorongás atmoszféráját teremtik meg. Mindhárom darab a Dies irae kezdetű gregorián szekvencia dallamát használja fel. Az első Stuart Mária fohászát szólaltatja meg a kivégzés előtt; a másodikban a halálra készülő Boetius dícséri azokat, akik a jóság tiszta forrását megismerhették; a befejező darabban a reneszánsz tragikus-zordon aszkétája, Savonarola búcsúzik a hívságos világtól. Ily módon találkozik Dallapiccola alkotásában a barokk, az antik görög és a reneszánsz egy-egy jellegzetes sorsa a halál árnyékában.
