CHRISTOPH WILLIBALD GLUCK (1714—1787)
Az opera első nevezetes reformátora: abban a korban működött, amikor e műfaj — öncélú virtuóz áriák merő sorozatává válva — már feladta eredeti rendeltetését, a drámai kifejezést. Gluck, német születésű létére cseh és olasz zenei kiképzésben részesült (Milánóban Sammartini növendéke volt), és pályafutása is nemzetközi jelentőségű. Számottevő európai operasikerei után Bécsben volt udvari karmester, 1774-79 között a párizsi Nagyopera mutatta be operáit. Utolsó éveit Bécsben töltötte. Zenéjében sikerült megragadnia az antik dráma fenségének, hősei nemes jellemének meggyőző kifejezését.
ALCESTE — NYITÁNY
Az Alceste című operához írott előszavában fogalmazta meg Gluck első ízben operai reformjának célkitűzéseit: megszüntetni az énekesek önkényét és a zeneszerzők önzését; visszavezetni a zenét eredeti drámai rendeltetéséhez, a költői szöveg hű kifejezéséhez, az érzelmek, drámai helyzetek egységes, célratörő ábrázolásához. Mindennek legfőbb eszköze a nemes egyszerűség. Az opera szövegkönyvét Calzabigi készítette Gluck számára. Eseményeinek középpontjában Alkésztisz tesszáliai királyné magasztos önfeláldozása áll. A hősies nőalak megrendítő ábrázolásával tett bizonyságot a zeneszerző reform-elképzeléseinek reális lehetőségeiről. Az Alceste című opera bemutatóját 1767-ben Bécsben tartották. Tíz év múlva Gluck átdolgozta a művet és Párizsban is bemutatta: Az opera nyitánya a zenetörténet első valóban tragikus hangú operai előzenéje. Hangneme a sötét és démoni d-moll. A rendkívül koncentrált darab — mind hangneme, mind kísérteties „végzet”-intonációja révén — Mozart Don Giovanni-nyitányának elődje.
IPHIGÉNIA AULISBAN — NYITÁNY
1774-ben mutatta be Gluck Párizsban az első Iphigénia-operát, amelyet utóbb Iphigénia Taurisban című remekműve követett. A darabot Wagner átdolgozta és ebben a formában adta elő Drezdában, 1847-ben. Két évvel később a nyitányt is módosította, a hangversenyelőadás céljára alkalmas zárlattal. Wagner elméleti írásában is foglalkozott az Iphigénia Aulisban nyitányával. Ez megállapítása szerint négy motívumból épült fel: 1. a gyötrő szívfájdalom; 2. az erőszak; 3. a szűzi gyengédség és báj; 4. a fájdalmas részvét motívumából. Wagner magyarázatától függetlenül is nyilvánvaló, hogy az Iphigénia-nyitány híven közvetíti a hallgatónak a későbbi drámai történés — ha nem is „motívumokban” összegezett — hangulatát.
Wagner feldolgozásánál jóval régebbi keletű a nyitánynak az a verziója, amelyet hosszú ideig Mozartnak tulajdonítottak. Valójában Johann Philipp Schmidt volt az, aki Gluck művét hangversenyszerű zárlattal befejezte.
