GEORGE ENESCU (1881—1955)
Liveni-ben született. Hétéves korában a bécsi konzervatóriumban Hellmesberger tanította hegedülni. Ebben az időben került kapcsolatba Brahmssal, aki később mély hatást gyakorolt kompozícióira. 1894-ben a párizsi Conservatoire növendéke lett, itt többek között Fauré, Massenet és Gédalge volt a mestere. Minden téren kitűnt ragyogó tehetségével. Első két zenekari művét (Poéme roumain és Phantaisie pastorale) Édouard Colonne vezényelte a párizsi bemutatón az 1898—99es évadban. Jelentős sikert aratott két Román rapszódiája is Párizsban, 1906-ban. Az első világháború kitörése előtt Enescu hazatért, és Bukarestben a Filharmonikusok karmestere lett. Tevékenyen részt vett a zenei életben, modern műveket tűzött műsorára, hegedűhangversenyeket adott és az Enescu-díj megalapításával előmozdította a fiatal román zeneszerzők támogatását. A háború befejezése után ismét Párizsba költözött, itt működött néhány évtizeden át mint hegedűművész, karmester és zeneszerző. A második világháborút egy Bukarest melletti földbirtokon töltötte. A negyvenes évek végén több ízben vendégszerepelt Amerikában. Párizsban halt meg hetvennégy éves korában.
Enescu életműve és személyisége jelentős mértékben járult hozzá a XX. századi román zenekultúra fejlesztéséhez. Műveiben a román népdaloknak fontos szerepet szánt, bár korai alkotásaiban a német későromantika, elsősorban Brahms hatása mutatkozik meg.
ROMÁN RAPSZÓDIÁK, OP. 11
Enescu két román rapszódiája az 1901—1902-es évekből való. E darabok népszerűségét későbbi, mélyebb, személyesebb mondanivalóival sem tudta túlszárnyalni. Mindkét művet Bukarestben mutatták be 1903-ban. Nemzetközi hírnevet azonban az az előadás biztosított a daraboknak, amelyet 1908-ban Párizsban Pablo Casals vezényelt.
A két mű közül az első a népszerűbb. Népi dallamokat dolgoz fel benne a zeneszerző variációs formában. A dallamok különböző hangulatot árasztanak: szomorút és vígat, vágyódót és enyelgőt. Feltétlen hatásra számíthat a dúsan kolorált cigányos dallam és a népi táncok eredeti ritmikája.
A második rapszódia hangulata egységesebb, ünnepélyes és melankolikus.
I. SZVIT, OP. 9
(I. Prélude á l’unisson. Modérément; II. Menuet lent. Mouvement du précédent; III. Interméde. Gravement; VI. Finale. Vif.)
Az 1904-ben komponált művet szerzője Saint-Saëns-nak ajánlotta. Preludiuma — mint címe is utal erre, — a vonóskar egyöntetű játékából bontakozik ki. Jól felismerhető rajta a román népzene hatása. A menüetten hegedűszóló ível át. A harmadik tétel lassú közjátéka után nagyszabású rondó fejezi be a művet: temperamentumos, érdekes ritmikai kombinációkkal különleges hatást elérő muzsika. A darabot 1905-ben, New Yorkban Gustav Mahler mutatta be.
II. SZVIT, OP. 20
(I. Ouverture. Allegro ben moderato; II. Sarabande; III. Gigue. Vivace ma non troppo; IV. Menuet. Ben moderato; V. Aria; VI. Bourrée.)
Az 1915-ben komponált darabot fúvós-, ütőhangszerekre, zongorára, hárfára és vonósokra szánta a zeneszerző. A mű általában a barokk szvit hagyományait követi, mind tételeinek számát, mind sorrendjét illetően. Egyes darabjaiban azonban (Sarabande, Aria) román népi motívumokat használ fel Enescu. A megnyitó Ouverture fő dallama a befejező Bourrée során újból felhangzik.
A művet 1916-ban, Bukarestben a szerző vezényletével mutatták be.
