BENJAMIN BRITTEN (1913—)
Lowestoft-ban (Suffolk) született. Korán megnyilvánuló zenei tehetsége csodagyermekké avatta: ötéves korában komponált; kilencéves korában írta első vonósnégyesét és egy oratóriumot; tizennégy éves korában szimfóniát, további vonósnégyeseket, zongoraszonátákat és dalokat. Zongora és brácsa tanulmányai mellett Frank Bridge-től tanult zeneelméletet. 1930-ban a Royal College of Music növendéke lett, ahol John Ireland volt a mestere. A harmincas évek elején nyilvánosság előtt is megszólaltatták néhány kompozícióját; nyomtatásban elsőként 1932-ben írt Sinfoniettája jelent meg. 1939-től 1942-ig az Egyesült Államokban tartózkodott, itt írta Sinfonia da Requiem-jét. Peter Grimes című operáját a Koussevitzky-alapítvány megrendelésére komponálta. II. Erzsébet koronázására a Gloriana című operát írta (1953). 1947-ben részt vett az Aldebourgh-i Fesztivál megszervezésében, amelyet azóta évente rendeznek. Számos kitüntetés birtokosa, közéleti és szakmai megbecsülése az egész világra kiterjed.
VÁLTOZATOK EGY FRANK BRIDGE-TÉMÁRA, OP. 10
Frank Bridge hosszú éveken át tanára volt Brittennek, és műveire is jelentős hatást gyakorolt. 1937-ben írt zenekari variációinak témáját Bridge Három idilljéből vette. A bevezetésben a témának csak néhány részlete szólal meg, majd teljes egészében bemutatja a zenekar. Ezután tíz változat következik: Adagio, Induló, Románc, Olasz ária, Klasszikus bourrée, Bécsi keringő, Moto perpetuo, Gyászinduló, Dal és Fúga. Számos tételben él a zeneszerző a paródia eszközével (így az Indulóban libák lépteit utánozza, az Olasz áriában az operai koloratúrát stb.), másutt azonban mély komolyságot árul el (Adagio, Gyászinduló).
A művet 1937-ben, a salzburgi Ünnepi Játékokon mutatták be.
VILLANÁSOK (LES ILLUMINATIONS) DALCIKLUS, OP. 18
(I. Fanfár; II. Városok; III. Mondat — Régiség; IV. Felség; V. Tenger; IV. Közjáték; VII. Gyönyörűség; VIII. Parádé; IX. Távozás.)
1939-ben, Amerikában írta Britten zenekari dalciklusát Arthur Rimbaud tíz prózai költeménye nyomán. A zeneszerző az énekhangot különös rátermettséggel alkalmazza zenéjében. A nagy forma egységét e dalciklusában kisebb formai egységek — megannyi különböző jellem- és helyzetábrázolás — egymás mellé rendelésével biztosítja.
A művet 1940-ben, Londonban mutatták be. Utóbb táncjáték formájában is előadták.
SINFONIA DA REQUIEM, OP. 20
(I. Lacrymosa. Andante ben misurato; II. Dies Irae. Allegro con fuoco; III. Requiem aeternam. Andante molto tranquillo.)
1940-ben, amerikai tartózkodása idején írta Britten háromtételes requiem-szimfóniáját, apja halálának alkalmából, szülei emlékezetére. A szimfónia tételeit a gyászmise egy-egy részére utaló címekkel jelölte. Az első tétel lassú, indulószerű gyászének, amelyben három témát dolgoz fel a zeneszerző. A megszakítás nélkül reá következő második tétel megrendítő haláltánc, ezt rövid indulózene szakítja félbe. Ugyancsak folyamatosan következik a befejező tétel, a mű rövid, kegyeletes utóhangja. A Requiem-szimfóniát, John Barbirolli vezényletével, 1941-ben mutatták be New Yorkban.
SZERENÁD TENORHANGRA, KÜRTRE ÉS VONÓSZENEKARRA, OP. 31
A darab keletkezési éve 1943. Az angol líra néhány gyöngyszemét válogatta ki a zeneszerző, hogy költészetüktől inspirált zenéjével az éjszaka különböző hangulatait kifejezze: a megnyúlt árnyakat, a távoli kürt szavát, a csillagos eget, az édes álmot, a rózsa kelyhében megbúvó férget és a szívben rejtező bűntudatot. Az éjszaka beköszöntését Cotton költeményének szavaival illusztrálja a zene; a visszhang poétikus effektusait Tennyson notturnójának segítségével valósítja meg; a rózsa titkos pusztulását Blake elégiája énekli meg; a kötött énekszólam felett kibontakozó zenekari fúga XV. századi ismeretlen angol költő siratóénekének nyomán csendül fel; vidám, gyors zene ad hangot Ben Jonson Diána-himnuszának; az Ima az álomhoz című Keats-szonett fejezi be a szerenádot.
A darabot 1943-ban, Londonban mutatta be Peter Pears. Magyarországon 1960-ban Leslie Chabay szólaltatta meg első ízben.
VÁLTOZATOK ÉS FÚGA EGY PURCELL-TÉMÁRA (THE YOUNG PERSON'S GUIDE TO THE ORCHESTRA), OP. 34
1945-ben az angol Nevelésügyi Minisztérium megbízta Brittent, hogy írjon zenét olyan oktatófilmhez, amely a zenekar hangszereivel ismerteti meg az ifjúságot.
E célból Britten a zenekar hangszereit négy csoportra osztja: vonósok, fafúvósok, rézfúvósok és ütőhangszerek. A változatok folyamán a hallgatóknak alkalmat ad valamennyi hangszerfajta megismerésére. Bevezetésül a témát, Purcell Abdelazar című kísérőzenéjének egyik tételét szólaltatja meg előbb a teljes zenekar, majd sorban valamennyi hangszercsoport: fafúvósok, rézfúvósok, vonósok és ütőhangszerek. A téma bemutatásának végén ismét a teljes együttes szól. Ezt követően minden hangszer előadja a maga külön változatát, oly módon, hogy a témát a maga képére formálja, a maga sajátos megszólaltatási technikájához idomítja. A fuvola és a piccolo szeszélyesen vidám játékot űz vele; az oboán édes melankóliával énekel; a klarinét virtuóz mutatványra használja fel; a rézfúvókon ünnepélyes induló alakjában mutatkozik be; a hegedűk ragyogó polonézt húznak dallamára. A bemutatást a vonós család többi tagjával folytatja a zeneszerző. Most már az egész zenekart belevonja a játékba, hogy így azok a hangszerek is szóhoz juthassanak, amelyek főként nagy együttesekben kapnak szerepet. A befejező fúgában a hangszerek ismét ugyanabban a sorrendben lépnek be szólamaikkal, amint a variációk során bemutatkoztak.
