JOSEPH HAYDN (1732—1809)
A bécsi klasszikus stílus őserejű mestere, a szimfónia megteremtője a rohraui bognármester fiából lett világhírű komponistává. Gyermekéveiben a bécsi Szent István székesegyház fiúkórusában énekelt, majd innen „kiöregedve”, nélkülözéseket legyőző páratlan akaraterővel teremtette meg a maga számára a zenei továbbtanulás lehetőségét. Első kompozícióira Fürnberg báró figyelt fel, az ő weinzierli rezidenciáján írta Haydn 1755 táján első vonósnégyeseit: ugyancsak a báró ajánlására került 1759-ben Morzin gróf lukaveci (Csehország) kastélyába, mint a házi zenekar igazgatója. 1761-ben Esterházy Pál herceg fogadta szolgálatába. Haydn 1790-ig élt az Esterházyak udvarában, ahol nemcsak a komponálásra, hanem műveinek előadására, valamennyi művészi effektus gyakorlati kipróbálására is páratlan lehetőségei nyíltak. Mégis felszabadulásnak érezte, mikor az együttes feloszlásával ő is búcsút mondhatott a kismartoni-eszterházai szolgálatnak, és Bécsbe költözve megismerkedhetett a nagyvilág tágasabb távlataival. Itt érte Salomon, londoni hegedűs és hangversenyrendező meghívása az angol fővárosban rendezendő koncertekre, s megbízása az ezek számára írandó tizenkét szimfóniára. Haydn két ízben járt Londonban: 1791—92-ben és 1794—95-ben. Névleg továbbra is az Esterházyak szolgálatában állott, hátralevő éveit azonban Bécsben töltötte: ekkor már kizárólag vonósnégyeseket. valamint két oratóriumot írt.
Hatalmas életművének tengelyében a vonósnégyesek és a szimfóniák állnak. 1907-ben Eusebius Mandyczewski zenetörténész kezdte el Haydn szimfóniáinak kiadását partitúra-formában; közzétette az első 40 művet, tematikus jegyzékkel együtt. Mandyczewski hitelt érdemlően választotta külön az eredeti műveket azoktól, amelyeket Haydnnak tulajdonítottak, és 104 szimfóniáról állapította meg Haydn szerzőségét.
Az ő számozását vette át utóbb Hoboken jegyzéke (Joseph Haydn. Thematisch-bibliographisches Werkverzeichnis, I. 1957.)
A kutatások mai állása szerint Haydn első szimfóniái kb. 1757-ben íródtak. A 60-as években több mint negyvenet, a 70-esekben huszonötöt, a 80-asokban huszonhármat, a kilencvenes években tizenkét szimfóniát írt. A művek száma tehát az évek során ritkul: ennek megfelelően kerül nagyobb súly a művészi kidolgozásra. A korai szimfóniák kezdetben nem haladják meg az igyekvő tanítvány teljesítményeit: stílusuk az előző nemzedék hagyományait folytatja. A tételek száma három, Menüett nem szerepel közöttük. Ami a hangszerelést illeti, Haydn a divertimentók módjára a vonós együttest tekinti a zenekar gerincének, fúvós hangszereket csak a két saroktételben alkalmaz, a tutti-effektus erősítésére, a lassú tételekben nem él a fúvós hangszerek hangzási lehetőségeivel.
A fiatal Haydn azonban hamar új utakat keres a szimfóniák komponálásában. Már a harmadik művébe Menüettet iktat és kipróbálja az ellenpontos szerkesztést is (a Menüett kánonszerű, a zárótétel kettősfúga!). De még ennél is tovább megy stiláris újítás tekintetében azzal, hogy a főtémával szemben ellentétes karakterű melléktémát alkalmaz a domináns hangnemében! Az 5. szimfóniában első ízben szólalnak meg a fúvós hangszerek a darab lassú tételében, sőt, kisebb szóló-epizódokat is írt számukra a zeneszerző. A szimfónia magába olvasztja a divertimento és a versenymű elemeit. Ennek a „keverék stílusnak” legjobban sikerült példája az 1761-ből való három „napszak”-szimfónia; Le Matin (A reggel), Le Midi (A dél) és Le Soir (Az este).
6. SZIMFÓNIA, D-DÚR, „LE MATIN” (A REGGEL)
(I. Adagio — Allegro; II. Adagio — Andante; III. Menuetto; IV Finale. Allegro.)
A lassú bevezetés a napfelkelte költői-zenei érzékeltetése. De már ebben a korai alkotásban megmutatkozik Haydn eredeti humora is: a második tételben szellemes paródiáját adja abbeli kötelezettségének, hogy az Esterházy-udvar énekesnőinek rendszeres énekleckéket adjon: a szolmizáció egykorú persziflázsa ez.
7. SZIMFÓNIA, C-DÚR, „LE MIDI” (A DÉL)
I. Adagio — Allegro; II. Recitativo; III. Adagio; IV. Menuet; V. Finale. Allegro.)
A darab öttételes szerkezete elüt a szimfónia — alig kialakult — szokásos formájától. Feltűnően sok a lassú zene ebben a műben: lassú a nyitó tétel bevezetője, a második, valamint a harmadik tétel (Adagio); előbb az olasz operából átvett, hangszeregyüttes kísérte énekbeszédet, recitativo accompagnatót, majd lágyan éneklő áriát hallunk. Mindkét lassú tételben koncertáló hegedűszólam hordozza a zene mondanivalóját: nyilván Tomasini, az Esterházy-féle zenekar kiváló hegedűművésze kedvére tett Haydn ezzel.
8. SZlMFÓNIA, G-DÚR, „LE SOIR” (AZ ESTE)
(I. Allegro molto; II. Andante; III. Menuet; IV. Presto: „La Tempesta”.)
E szimfóniák hármas sorozatából az Este-szimfónia főként a Menüett megoldása révén emelkedik ki: a zeneszerző itt alkalmaz első ízben szimmetrikus periódust. Ugyancsak ebben a tételben ad módot zenekara fuvolásának, két oboásának és fagottosának a virtuóz szólókra. A szimfónia zárótétele az e korban közkeletű viharzenék egyike.
A 20-as számú szimfóniák további fejlődést mutatnak. Alaphangulatuk optimista, néhány Menüett különösen erőteljes, falusi vidámság hangján szólal meg. Kedveli a zeneszerző a humoros meglepetéseket is. Ennek ellenére akad e korszak szimfóniái között olyan is, amelynek mély komolyság és preromantikus előérzetű, fokozott érzékenység a jellemzője.
22. SZIMFÓNIA, ESZ-DÚR (A FILOZÓFUS)
(I. Adagio; II. Presto, III. Minuetto; IV. Finale. Presto.)
A darab hangszerelésének különössége, hogy oboák helyett angolkürtöket alkalmaz a zeneszerző. Az első tétel a fent említett komolyság jegyében fogant, ünnepélyes koráldallama — mint Karl Geiringer írja — „Sarastro birodalmába vezet bennünket”. A lassú tétellel való szimfónia-kezdés egyébként a barokk templomi szonáta hatását mutatja: Haydn ebben az időszakban több ízben él vele. A visszapillantás azonban nem jelent archaizálást: a klasszikus szonáta tagolását a „Filozófus” szimfónia nyitó tételében is megtaláljuk. A második tétel humoros mozgalmassága, vagy a Gigue-jellegű finálé a szokott mederbe tereli e különösen induló szimfóniát.
Az 1760-as évek derekán megváltozik Haydn életének addigi folyása. Az Esterházy-rezidencia zeneigazgatója, G. Werner 1766-ban elhunyt, és posztjára volt helyettese, Haydn került. Ezzel jelentős mértékben megszaporodtak a zeneszerző gondjai, napi teendői, adminisztratív kötelességei. Reá hárult többek között a hercegi operatársulat igazgatása, a bábszínház zenével való ellátásának kötelezettsége, valamint az egyházi zene felügyelete is. Ugyanebben az évben Esterházy Miklós herceg Kismartonból Eszterházára költözött, egész udvartartásával együtt. Ez Haydn számára az eszterházai tartózkodás hosszú éveinek kezdetét jelentette. A kismartoni alkalmi színpad helyett itt jól felszerelt színházépület állt az operarajongó Esterházy Miklós rendelkezésére, és Haydn a rendszeres napi gyakorlat révén szoros kapcsolatba került az operával. Megismerte a korabeli olasz és osztrák operákat, és maga is komponált színpadi műveket. Ebből a korszakból való La Canterina (1766), Lo Speziale = A patikus (1768) és Le Pescatrici (1769) című operája.
A 70-es évek elején különös változás észlelhető Haydn stílusán. A korai romantika úgynevezett Sturm und Drang-korszaka a művészet más területein is nyomon követhető. Fokozott érzékenység, szubjektivitás, személyes hangulatváltozások alkotják e stílus általánosan ismert jegyeit. Haydn zenéjében ez elsősorban az addig mellőzött moll hangnemek alkalmazásában mutatkozik meg. A moll hangnemek sötét tónusa kiválóan alkalmas a fájdalom, szenvedély, izgatottság zenei kifejezésére, amely ebben az időben az egészséges vitalitás, rusztikus életöröm hangulatát felváltja Haydn zenéjében. Nem lehet véletlen, hogy éppen ebben a periódusban hat rá Philipp Emanuel Bach, és a színpadi zene nagy mesterének, Glucknak zenéje.
35. SZIMFÓNIA, B-DÚR
(I. Allegro di molto; II. Andante; III. Menuetto; IV. Finale. Presto.)
A szimfóniát — a kézirat tanúsága szerint — 1767 decemberében írta Haydn. Első tétele kezdetben megragad ötleteinek gazdagságával, fényes hangzásával: előbbit az olaszoktól, utóbbit a mannheimi mesterektől tanulhatta a zeneszerző. A továbbiak során azonban túlsúlyba kerülnek a „válság-korszak” jellemzői: a dúsan szövött polifónia és a mollá sötétedett fordulatok. Az egész szimfónia a fény és árnyék ellentétére épül: befejezésén azonban a fény diadalmaskodik, és Haydn közismert vérbő humora.
43. SZIMFÓNIA, ESZ-DÚR (MERKUR)
(I. Allegro; II. Adagio; III. Menuetto; IV. Finale. Allegro.)
A mű 1771-ből való. Haydn két nagy vonósnégyes-sorozata (op. 17., 20), a „Gyász” és „Búcsú” szimfóniák keletkezése tehető még a 70-es évek elejére. A „Merkur” alcím nem Haydntól származik, hanem feltehetően a XIX. században került a mű partitúrájára. Preromantikus jegyeket ez a szimfónia nem mutat: szórakoztató jellege folytán inkább a divertimentóhoz közelít. Első tételének finoman differenciált szonátaformája és egyetlen témán alapuló motivikus munkája azonban a klasszikus szimfónia-eszményt valósítja meg. A lassú második tétel ismét a sonata da chiesa-k áhítatos lassú zenéit eleveníti fel, míg a finálé a szellemes és mozgalmas haydni zárótételek ragyogó példája.
44. SZIMFÓNIA, E-MOLL (GYÁSZ)
(I. Allegro con brio; II. Menuetto. Allegretto; II. Adagio; IV. Finale. Presto.)
Az 1771-ben komponált mű alcíme ugyancsak utólag (a XIX. vagy a XX. században) keletkezett; a darab hangulata azonban valódi „Sturm und Drang” szenvedélyt és pátoszt fejez ki. A szokástól eltérően a Menüett megelőzi a lassú tételt. A második tételként megszólaló Menüett szigorú ellenpontozó munkája éppoly meglepő, mint a Trió-középrész bensőséges, szenvedélyes hangja. Ez hatja át a lassú tételt is, amely az utókornak alapot szolgáltatott a „Gyász”-szimfónia fikciójára. A rendkívül tömör, kétrészes formában szerkesztett finálé ugyancsak kontrapunktikus fogantatású.
45. SZIMFÓNIA, FISZ-MOLL (BÚCSÚ)
(I. Allegro assai; II. Adagio; III. Menuetto. Allegretto; IV. Finale Presto — Adagio.)
A keletkezés ideje: 1772. A „Búcsú” melléknév története a következő: Esterházy herceg egy ízben szokatlanul hosszú „hangversenyévadra” kötelezte zenekarának muzsikusait, mivel ő maga szívesen és sokáig tartózkodott Eszterházán. A zenészek — akik családjuktól távol nem sok örömet leltek a magyarországi rezidencián — Haydnt kérték meg, járjon közbe ügyükben a hercegnél. A „közbenjárás” céljára Haydn legalkalmasabbnak a fisz-moll szimfóniát vélte, amelynek befejező tételébe a szó szoros értelmében belekomponálta a zenészek egyenkénti távozását. Végül csak két hegedűs maradt a helyszínen — feltehetően maga Haydn és Tomasini. Amikor ők is távozni készültek, Esterházy Miklós ráébredt a szimfónia „mondanivalójára”, és beleegyezett, hogy másnap az udvar Bécsbe költözzék.
Eddig a legenda. A szimfóniát ennek megfelelően manapság is látványos külsőségekkel „szcenírozva” adják elő. De a gyertyafény és a korabeli kosztümök varázsától eltekintve is méltánylást érdemel a szimfónia fájdalmas alaphangulata, a kidolgozás monotematikus munkája, az első tételben — a forma kereteiből kilépő, meglepetésszerűen kibomló új dallam; a könyörgő hangú lassú tétel megrázó szépsége; a Menüett triójában felhangzó osztrák népi sirató (Tonus Lamentationis), s a hangszer-összeállítás és dinamika tekintetében egyaránt fokozatosan „elfogyó” lassú tempójú finálé.
48. SZIMFÓNIA, C-DÚR (MÁRIA TERÉZIA)
(I. Allegro; II. Adagio; III. Menuetto. Allegretto; IV. Finale. Allegro.)
Haydn 1773-ban, Mária Terézia eszterházai látogatása alkalmával C-dúr szimfóniájában örökítette meg az uralkodónő nevét. Az ünneplés nyilvánvaló kifejezése az első tétel fanfárzenéje, amelyhez hasonló a Menüett ländler-tánca során is felhangzik. A második tételben ezzel szemben a vonós hangszerek jutnak szóhoz. A száguldó finálé ötletesen játszik a C-dúr skálameneteivel és hármashangzataival.
49. SZIMFÓNIA, F-MOLL, „LA PASSIONE” (A SZENVEDÉLY)
(I. Adagio; II. Allegro di molto; III. Menuetto; IV. Finale. Presto.)
Az 1768-ban keletkezett szimfóniát — mint annyi más esetben — , csak jóval később látták el a „Szenvedély” alcímmel, ez azonban jól illik e viharos temperamentumú, sötét tónusú zenére. Mindjárt a bevezető Adagio meglepetést kelt, mivel nem puszta előhang a szokásos szimfónia-nyitó tételhez, hanem önálló lassú tétel, amelyet egymás után három gyors tétel követ. A klasszikus négytételes formákban megszokott lírai pihenő, a mozgalmasabb tételek között szemlélődésre késztető Adagio ebből a műből hiányzik. A művet indító Adagio borús és patetikus zenéje után izgatott, hajszolt Allegro következik, amely monotematikus és kontrapunktikus szerkesztésű. Ebben a szimfóniában a Menüett sem a megszokott, vaskos humorú tánc, inkább melankolikus tépelődés — úgyszólván ez helyettesíti az elmaradt lassú tételt! A zárótétel baljóslatú drámaisága különös, korai előhírnöke Brahms dallamvilágának.
59. SZIMFÓNIA, A-DÚR (TŰZ)
(I. Presto; II. Andante o piú tosto Allegretto; III. Menuetto; IV. Allegro assai.)
Az 1766—68 körül keletkezett szimfónia mellékneve ugyancsak későbbi keletű. Két saroktétele — bár temperamentumos — inkább izgatott, mint vidám. A nyitó tétel szélsőséges dinamikai ellentétei éppoly drámai hatásúak, mint szenvedélyes témái. A finálé a mozgalmas vadász (Chasse) zenék stíluskörébe tartozik.
1786-ban Haydnt felkérték, írjon hat szimfóniát a párizsi Concerts de la Loge Olympique hangversenyrendező társaság számára. A társulat igen népszerű volt a francia fővárosban, Marie Antoinette is gyakori vendég volt hangversenyein. Nagy apparátussal (többek között negyven hegedűből és tíz nagybőgőből álló zenekarral) rendelkezett. Ezek a körülmények, és a várható élénk társadalmi visszhang vonzó lehetett a világtól elvonultan élő Haydn számára. A megbízást elvállalta: két, már elkészült szimfóniáját ajánlotta fel a párizsiaknak és négy továbbit komponált részükre. A Mercure de France 1788. április 5-i számában így írt ezekről a művekről:
„…Minden hangversenyen előadtak egy Haydn-szimfóniát. Napról-napra jobban érezhető és ennek következtében egyre nagyobb csodálatra méltó ennek a hatalmas lángésznek minden alkotása, amint az valamennyi remekművében megnyilatkozik: miként fejleszti egyetlen témából oly gazdag és változatos kidolgozásait… Haydn szimfóniái mindig biztos hatásra számítanak…”
A párizsi szimfóniák valóban a mesterség csúcsára érkezett, érett alkotót mutatják be a világ közönségének. A preromantikus válság elmúlt Haydn felett, műveit klasszikus egyensúly, mértéktartás, stiláris biztonság jellemzi. Megmutatkozik e korszak művein Mozart hatása is, aki ekkoriban mutatta be idősebb pályatársának azokat a vonósnégyeseit, amelyeket „hosszú és keserves fáradozás gyümölcseiként” alkotott, és amelyekből Haydn, az önzetlen barát és biztos ítéletű szakember kész volt a maga számára is tanulságot levonni.
A francia lap kritikája helyesen mutat rá a párizsi szimfóniák tematikus munkájának bámulatra méltó tökéletességére. De ugyanígy méltathatta volna a választékos hangszerelés finom effektusait, a színek gazdagságát, amellyel csak látszólag áll ellentétben a kifejezés olykor népies egyszerűsége.
82. SZIMFÓNIA, C-DÚR, „L’OURS” (A MEDVE)
(I. Vivace assai; II. Allegretto; III. Menuett; IV. Finale, Vivace.)
A párizsi Loge Olympique számára 1786-ban írt szimfónia a „Medve” melléknevet a XVIII—XIX. század fordulóján, Párizsban nyerte — nyilván a zárótétel indításánál hallható basszus-brummogások nyomán. A finálé — Landon véleménye szerint — a legsikerültebb zárótétel valamennyi párizsi szimfónia között. Nagyszerű a kezdő tétele is; e magasba törő, energikus C-dúr indítás a továbbiak során figyelemreméltó disszonanciákkal lepi meg a hallgatóságot. A második tétel (Allegretto) témája és a reá következő változatok a kor köznyelvét beszélik. Hangulatos Menüett áll a harmadik helyen; a mestertől megszokott tenyeres-talpas vidámság és a trió kamarazenei effektusai ebből sem hiányoznak.
83. SZIMFÓNIA, G-MOLL, „LA POULE” (A TYÚK)
(I. Allegro spiritoso; II. Andante; III. Minuetto. Allegretto; IV. Finale. Vivace.)
A mű 1785-ben keletkezett, melléknevét ugyancsak a párizsiaktól kapta a századforduló táján: feltehetően az első tétel egyik „kotkodácsoló” témája idézte a franciák emlékezetébe a tyúkot. Ez a szimfónia egyébként egyike volt ama kettőnek, amelyet a zeneszerző „előre gyártott” és utólag szánt a párizsi bemutatóra. A lassú második tétel (Andante) beszédes dallama, finoman differenciált ritmikája éppúgy magában hordozza a kamaramuzsika elemeit, mint a Menüett, amely a szólófuvolát az első hegedűkkel együtt szerepelteti. A zárótétel a vadászat (chasse) típusú, gyors iramú befejező zenék típusát képviseli.
85. SZIMFÓNIA, B-DÚR, „LA REINE” (A KIRÁLYNÉ)
(I. Adagio — Vivace; II. Romanze. Allegretto; III. Menuetto. Allegretto; IV. Finale. Presto.)
Keletkezési éve 1785 vagy 1786. Melléknevét („Franciaország királynéja”) utólag kapta a második tételben felhasznált témáról, amely Marie Antoinette kedvenc dalából („La gentille et belle Lisetté”) származott.
Az első tétel gyors főszakasza előtt lassú bevezető hangzik fel; néhány drámai feszültségű, várakozásteljes ütem. Maga a gyors tétel Haydn alkotói műhelyének egyik remeke, a motivikus munka, az ötletgazdagság és a ragyogó hangszerelés mesteri példája. A lassú tétel variációs forma, amelynek műfaját a zeneszerző románcnak nevezi. A zárótétel a haydni motivikus technika, a dallamból lefaragott forgácsokkal űzött humoros játék bravúrja.
86. SZIMFÓNIA, D-DÚR
(I. Adagio — Vivace; II. Romanze. Allegretto; III. Menuetto. Allegretto; IV. Finale. Allegro con spirito.)
A mű keletkezési éve 1786. Lassú bevezetés elmélyült, szemlélődő hangulatával indul. A reá következő gyors rész az életöröm kifejezése, apró, szellemesen kihegyezett élcekkel, a hangnemek között való kacér játékkal. A Capricciónak nevezett második tétel (Largo) költői mondanivalóját bensőséges kamarazenei hang és finom hangszerelés tolmácsolja: a szerenád és divertimento zenék meghitt világát idézi fel. Rondószerűen visszatérő dallamát szólisztikus közjátékok (I. hegedű) váltogatják. Figyelemreméltó hangszerelést alkalmaz Haydn a Menüett triójában is: a hegedűvel előbb fagott társul, majd fokozatosan világosodnak ki a fúvóshangszer-színek: oboa és fuvola következik. A zárótétel (Allegro con spirito) úgyszólván egyetlen témából épül fel. Ritmus és dallam tekintetében egyaránt remekbe faragott ez a téma; sodró lendületű, humoros és fordulatos ötletekben gazdag.
88. SZIMFÓNIA, G-DÚR
(I. Adagio — Allegro; II. Largo; III. Menuetto. Allegretto; IV Finale. Allegro con spirito.)
1787-ben Haydn két szimfóniát írt Johann Peer Tosi hegedűművész számára, aki Párizsba készült és magával is vitte a kompozíciókat, a 88. és 89. számú szimfóniát. A G-dúr szimfónia egyike Haydn legnépszerűbb műveinek; alkotója valamennyi kontrapunktikus leleményét, melodikus és hangszerelésbeli invencióját megmutatja benne. Mindezt bámulatos ökonómiával foglalja össze a mester a mű szilárd egysége érdekében. Külső formáját tekintve a szimfónia nem tér el e korszak többi hasonló alkotásától: megtartja az első tétel elé iktatott lassú bevezetést, a lassú tétel variációs szerkezetét, a Menüett hagyományos típusát, és a fináléban alkalmazott ellenpontos bravúr sem önmagában véve jelentős, hanem a mű egészében betöltött funkciója révén.
92. SZIMFÓNIA, G-DÚR, „OXFORD”
(I. Adagio — Allegro spiritoso; II. Adagio; III. Menuetto. Allegretto; IV. Presto.)
Az 1788-ban komponált szimfónia melléknevét három évvel később nyerte: 1791-ben ezt a művet játszották Oxfordban, Haydn díszdoktorrá avatása alkalmából. Eredeti rendeltetése szerint ez is a párizsi szimfóniák sorába tartozik, betetőzve, sőt, valósággal megkoronázva a sorozatot. Részben az 56 éves mester érett művészete, részben Mozart nyilvánvaló hatása eredményezte azt a mesterségbeli virtuozitást és kifejezésbeli koncentrációt, ami az „Oxford” szimfóniát remekművé avatja. A lassú előjáték nyomán felhangzó gyors első tétel (Allegro spiritoso) kidolgozási szakasza a motivikus munka remeke és egyben a koncentrált szerkesztés mintapéldája is. A második tétel (Adagio) derűs poézisét a középső szakasz drámai moll-epizódja árnyékolja be. A zárótétel szokásos rondó formáját a szonáta összetettebb képletével helyettesíti a mester.
Amilyen kedvező fordulatot jelentett Haydn életében az 1761-es esztendő, amikor az Esterházy-udvartartás másodkarnagya lett, olyan kívánatos változást hozott harminc esztendővel később a hercegi család életében beállott új helyzet, ami a komponista elbocsátását vonta maga után. 1790 őszén meghalt Esterházy Miklós, és utóda, Antal nem kedvelte a zenét. A rezidenciális zenekart feloszlatta, és bár Haydn tisztségét nem kívánta megbolygatni — még fizetését is felemelte —, ez a tisztség ily módon formálissá vált, és nem adott többé igazi tartalmat a zeneszerző munkájának. Haydn ezért Bécsbe költözött, hogy három évtizedes szolgálat után megízlelje a teljes alkotói szabadságot és megismerje Európa zenei életét. Johann Peter Salomon londoni hangverseny-vállalkozó, aki Németországban utazgatott, amint meghallotta Haydn „felszabadulásának” hírét, nyomban Bécsbe sietett, hogy a mestert meghívja néhány, Londonban rendezendő hangversenyre. 1790 telén Haydn útra kelt az angol fővárosba.
Az a tizenkét szimfónia, amit a zeneszerző London számára 1791 és 1795 között komponált, bámulatra méltó summája Haydn szimfonikus életművének. A minimális zenei anyagból való organikus építkezést, az úgynevezett motivikus munkát, amit már korábbi szimfóniáiban is megcsodálhattunk, ezekben a műveiben tökéletessé fejleszti. A hangszerelés klasszikus egyensúlyát is sikerül elérnie, valamennyi hangszer egyformán fontos és a maga természetének megfelelő funkciót tölt be az együttesben. A zárótételek szokásos rondó formája helyét fokozatosan a szonátaszerkezet foglalja el. A megnyitó gyors tételek elé iktatott lassú bevezető zenék tematikája gyakran áll motivikus kapcsolatban a gyors főtétel anyagával, sőt, ezt olykor a tétel további során is újból halljuk.
A szimfóniák magabiztos, derűsen bölcs alaphangulata gyakran társul a naiv vidámság keresetlen hangjával. A humor mellett azonban a személyes mondanivaló szubjektív kifejezése, sőt olykor drámai hangvétele is megnyilatkozik. E kései Haydn-szimfóniák menüettjei — realisztikus Ländler-jellegük mellett — már Beethoven szimfóniáinak scherzóit sejtetik.
94. SZIMFÓNIA, G-DÚR (ÜSTDOB)
(I. Adagio — Vivace assai; II. Andante; III. Menuetto. Allegro molto: IV. Finale. Allegro di molto.)
A művet Haydn 1791-ben írta. „Alcímét” még a szerző életében kapta, a második tételében meglepetésszerűen felhangzó üstdobütésről — az angolok a szimfóniát éppen ezért „Meglepetés” (Surprise) melléknévvel látták el. A bemutató 1792 márciusában volt, és a londoni közönség — nem kevésbé a sajtó — rendkívül fogékonynak mutatkozott e „meglepetés” effektusa iránt, ami nyomban biztosította a szimfónia zajos sikerét. „...A második tétel egyike volt a nagy mester legsikerültebb alkotásainak. A meglepetés nagyon hasonlított ahhoz az elképzelt helyzethez, ahol a csodaszép pásztorleány, akit álomba ringatott a közeli vízesés moraja, hirtelen felriad egy puskalövés zajára. A fuvola szólója gyönyörű volt...” — írja az Oracle című lap 1792. március 24-i száma. A szenzációt keltő momentum természetesen az anekdotáknak is bő táplálékot adott: egyesek tudni vélték, hogy Haydn az előadás közben szundikáló angol közönséget kívánta felriasztani, mások szerint a zeneszerző attól tartott, hogy egykori tanítványa, Pleyel, aki kevéssel előtte érkezett Londonba, felülmúlja az ő sikerét: ezért folyamodott a közönség meghódításának e szokatlan módjához, amelynek hatása teljes mértékben megfelelt a várakozásnak.
Az első tételt megelőző lassú bevezetés mintegy az elmélkedés függönyét vonja fel a táncos lendületű darab előtt. A második tétel (Andante) tempója lassúbb ugyan a többinél, de valójában ez sem lassú zene, népies hangú daltémája akkor is táncos lejtésű, amikor hangulata a háborgóan drámai középrészben elborul. A harmadik tétel Haydn vidám, föld-szagú menüettjeinek egyik remeke. A finálé káprázatos ritmikai bukfencekkel iramlik, szemfényvesztő játékossága mögött csak az elemző vizsgálat fedezi fel a motivikus munka mesterségbeli bravúrját.
95. SZIMFÓNIA, C-MOLL
(I. Allegro moderato; II. Andante; III. Menuetto; IV. Finale. Vivace.)
A szimfónia keletkezési éve 1791. A londoni szimfóniák közül egyedül ez nélkülözi a lassú bevezetést: nyomban a pregnáns, rendkívül tömör kifejezésű főtémával indul. A lassú tétel variációs formában
megírt bensőséges kamarazene. A Menüett nevezetessége a trióban felhangzó gordonkaszóló. A finálé száguldó mozgalmassága a világos C-dúr hangnem ellenére sem küzdelmesség nélkül való.
96. SZIMFÓNIA, D-DÚR, „MIRACLE” (CSODA)
(I. Adagio — Allegro; II. Andante; III. Menuetto. Allegretto; IV. Finale. Vivace assai.)
Az 1791-ben komponált szimfóniát ugyanebben az évben mutatták be Londonban. „Csoda” melléknevét egy állítólag lezuhant kandelábernek köszönheti, amely a hangversenyen mégsem okozott tűzvészt: ez a legenda azonban a három évvel utóbb komponált 102. számú szimfónia bemutatójával kapcsolatban is lábra kapott. A szimfónia egyik jellegzetessége, hogy a Menüett triójában Haydn alsó-ausztriai néptáncot dolgoz fel.
98. SZIMFÓNIA, B-DÚR
(I. Adagio — Allegro; II. Adagio; III. Menuetto. Allegro; IV. Finale. Presto.)
1792-ből való kompozíció. Mozart hatása észrevehetően megmutatkozik a darabon, különösen két első tételén. (A lassú tétel megilletődött muzsikáját állítólag Mozart halálának hatása alatt írta Haydn.) A fináléban alkalmazott hegedűszóló arra emlékezteti a hallgatót, hogy a barokk concerto-zenék ideje Haydn életében még nem járt le: az ő kései művészetének egyik nagyszerű vívmánya e műfaj megfiatalítása és a korszerű szimfóniába való átmentése.
99. SZIMFÓNIA, ESZ-DÚR
(I. Adagio — Vivace assai; II. Adagio; III. Menuetto, Allegretto; IV. Finale. Vivace.)
Ezt a művét Haydn Bécsben írta 1793-ban, a bemutató 1794 februárjában, Londonban volt. A motivikus munka magas fokát ebben a szimfóniában is megcsodálhatjuk: miként boncol Haydn egy-egy dallamot a legapróbb eleméig, hogy azután más elvek szerint ugyanezeket az elemeket ismét dallammá állítsa össze. Fő- és mellékszólamok csaknem egyenlő fontosságra emelkednek e fejlett motívumtechnika alkalmazása során. A lendületes-életteljes megnyitó tétel után ismét melankolikus hangulatú lassú zene következik: állítólag ugyancsak Mozart emlékezetének ihletéből fakadt, de inspirálhatta Haydn bensőséges barátnőjének, Marianne Genzingernek kevéssel előbb bekövetkezett halála is. Az ő elvesztése a magányt, az elárvult öregkort jelentette Haydn életében. A Menüett egyike a Beethoven-scherzók előfutárainak. A zárótétel a hangszerelés ezernyi ötletével kápráztat el: fúvósok és vonósok úgy dobálják egymásnak a témákat, mint a labdát. A tétel túláradó vidámsága és bája azt a Mozartot juttatja eszünkbe, akinek emlékét a szimfónia Adagiója éppen elsiratta.
100. SZIMFÓNIA, G-DÚR (KATONA)
(I. Adagio — Allegro; II. Allegretto; III. Menuetto. Moderato; IV. Finale. Presto.)
Az 1794-ben (Bécsben vagy Londonban) írt szimfónia partitúrájának eredeti kéziratát a budapesti Országos Széchényi Könyvtár őrzi. A „Katona” melléknév egyike a kevésszámú hiteles alcímeknek: a Haydn és Salomon közös vállalkozásában meghirdetett hangverseny műsorán is szerepelt már. A katonai jelleget kölcsönző harsány trombitaszó egyébként a mű második tételében hangzik fel. Ezt a tételt Haydn évekkel a szimfónia születése előtt komponálta lyrára és zenekarra írott versenyművéhez. A zárótétel a chasse típusú mozgalmas hajszazenék egyike.
101. SZIMFÓNIA, D-DÚR (AZ ÓRA)
(I. Adagio — Presto; II. Andante; III. Menuetto. Allegretto; IV. Finale. Vivace.)
A mű 1794-ben íródott. Melléknevét a második tétel szüntelen óraketyegést utánzó ritmikus képletéről nyerte, a XIX. század elején. Ez a meghitt, kedélyes ketyegés ad keretet a dalformájú Andante hol játékos, hol mélabús zenéjének. A kíséret tik-tak-ja felett változatos ritmikájú, nemes dallam bontakozik ki, de a tétel szenvedélyes moll-középrészében komolyra fordul a játék, az egyforma nyolcadmozgás nemes veretű, hősi dallam kíséretéül szegődik. Haydn szimfóniáinak legjellegzetesebb tétele a harmadik helyen álló Menüett, amely a mester keze alatt érett az egykori finomkodó udvari táncból realisztikus falusi életképpé. Ez alkalommal szellemes ritmus-buktatók zökkentik ki a zene hagyományos ländler-lejtéséből a táncolókat, a közbeékelt trió azonban már valódi népmulatságot jelenít meg, a mélyvonósok által megszólaltatott „dudaszóval”.
102. SZIMFÓNIA, B-DÚR
(I. Largo — Vivace; II. Adagio; III. Menuetto. Allegro; IV. Finale. Presto.)
A szimfónia keletkezési éve 1794. A lassú bevezetés — mint ezeknél az érett alkotásoknál legtöbbször — szervesen összefügg a gyors szonátatétel zenei anyagával. A formai felépítés is ennek az anyagnak a mozgását követi, s Haydn így oly világossá teszi a tétel tagolását, hogy azt még a zenei formatanban járatlan hallgató is nyomon követheti. A szonátaforma belső feszültségére, a keretein belül kibontakoztatható drámai konfliktus lehetőségeire ebben a művében talál rá Haydn végérvényesen. A lassú tétel (Adagio) dallamosságának differenciált ritmikáját, sötét pompáját változatos dinamikával árnyalta a zeneszerző. Különleges hangszerelési effektusokkal él Haydn ebben a tételben: pályafutása során első ízben alkalmaz szordinált trombitákat és üstdobokat. A finálé monotematikus szerkesztése a szimfóniaalkotás csúcsain járó, érett mester nagyszerű leleményéről tanúskodik.
103. SZIMFÓNIA, ESZ-DÚR (ÜSTDOBPERGÉS)
(I. Adagio — Allegro con spirito; II. Andante piú tosto Allegretto; III. Menuetto; IV. Finale. Allegro con spirito.)
Az utolsó előtti londoni szimfónia 1795-ből való. Alcímét (az első tételt megelőző lassú bevezet és fojtott üstdobpergése nyomán) később, a XIX. század elején nyerte. Ez a hangszerelési effektus sejtelmes izgalommal tölti el a hallgatót, s e várakozásteljes hangulatot a mély hangszerek (gordonka, nagybőgő és fagott) sötétszínű együtthangzása csak fokozza. Az Adagio sötét felhőit az Allegro con spirito élettől duzzadó, táncos ritmikája egy időre eloszlatja, a tétel kidolgozási szakasza azonban újabb drámai momentumokkal lep meg. A basszusban ismét felhangzik a lassú bevezetés témája (természetesen a gyors tempónak és 6/8-os ritmusnak megfelelő aprózásban). Fokozzák a tétel drámaiságát azok a nagyobb szünetek is, amelyek a kidolgozást nemegyszer megszakítják. A kóda rövid időre ismét felidézi a bevezető Adagiót — ezúttal eredeti időmértékében. A második tételben Haydn az elemző technika másik eszközét, a variációs formát alkalmazza. Mondanivalója kifejezésére komoly hangulatú c-moll témát választ, ezt azonban időnként a dúr-variáns világosabb fényében is megcsillogtatja. A nagyjából változatlan alapdallamhoz mind gazdagabban hangszerelt együttes, mind változatosabb kísérődallamok társulnak. A zárótétel indulása bizonyos értelemben archaizál, más értelemben előremutat: a kürtökön felhangzó, jellegzetes arcélű, rövid téma a hozzáillesztett, ellenpontszerű hegedűszólammal egyaránt idézi fel Bachot és a kései Mozartot. Az ellenpontszerű szólamra a mű befejezésénél fontos szerep vár: Haydn bemutatja, hogyan alkalmazza ezt a dallamtöredéket, eddig még fel nem használt formában, zárómotívum gyanánt.
104. SZIMFÓNIA, D-DÚR (LONDON)
(I. Adagio — Allegro; II. Andante; III. Menuetto. Allegro; IV Finale. Spiritoso.)
A tizenkettedik londoni szimfóniára végérvényesen ráragadt a „London” jelző, de nevezik olykor „duda”-szimfóniának is, a zárótétel dudatánc jellegére utalva. 1795-ben írta Haydn. A szinte már hagyományossá vált lassú bevezetés komor, szenvedélyes hangjai után derűs, mozgékony dallam mutatkozik be, és jóformán az egész tétel folyamán hallható. Az érett alkotó kedvvel szedi ízekre, mutatja be fényben és árnyékban egy-egy részletét, a motivikus technika kifinomult eszközeivel faragva rajta. A variációs második tétel bensőséges, dalszerű melódiát dolgoz fel. A Menüett vaskos, dobbantós tánc, amely a trióban érzelmesebb hangulatba oldódik. A sziporkázó zárótételben Haydn dudatáncszerű népdalemléket elevenít fel: nyugat-magyarországi horvát telepesektől hallhatta ezt a dallamot.
