DOHNÁNYI ERNŐ (1877—1960)
Pozsonyban született. 1894-ben lett a budapesti Zeneakadémia növendéke, ahol zongorát Thomán Istvánnál, zeneszerzést Koessler Jánosnál tanult. 1897-ben Zrínyi nyitánya elnyerte a Millenniumi díjat. A következő évben megkezdte koncertező pályafutását, és két világrész ünnepelt zongoraművésze lett. 1899-ben e-moll zongoraversenyével Bülow-díjat nyert. 1905—15-ig a berlini Zeneművészeti Főiskolán tanított, 1919-ben a budapesti Zeneakadémia társ-igazgatója, 1934-ben főigazgatója lett. 1919-től 1944-ig a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának vezető karnagya volt. A második világháború idején elhagyta Magyarországot, 1948-ban az Egyesült Államokban telepedett le, élete utolsó éveiben a Florida State College-ban tanított. New Yorkban halt meg, nyolcvanhárom éves korában.
Dohnányi zeneszerzői tevékenysége a német későromantika, elsősorban Brahms hatása nyomán alakult ki. Kortársainak népzenei érdeklődése az ő kozmopolita tájékozódású művészetét nem érintette, de távol maradt a század egyéb irányú törekvéseitől is: artisztikus és finom lírájú művei ily módon elszigetelődtek a kor különféle áramlataitól.
FISZ-MOLL SZVIT, OP. 19
(I. Andante; II. Scherzo; III. Romanza; IV. Rondo.)
Az 1909-ből való kompozíció Brahms hatását mutatja. Az első tétel témájának megjelenési formája éppúgy erre vall, mint a hat variáció kidolgozása. Szellemes és egyéni leleményről tanúskodik a Scherzo kecses mozgékonysága. A románc főtémáját szólógordonka mutatja be, ismét Brahmsot idézve. Vidám és életteljes rondó zárja le a kompozíciót. A művet 1910-ben a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara mutatta be a szerző vezényletével.
RURALIA HUNGARICA OP. 32b
(I. Andante poco moto, rubato; II. Presto ma non tanto; III. Allegro grazioso; IV. Adagio non troppo; V. Molto vivace.)
Ritka kivétel Dohnányi életművében a magyaros hangú kompozíció. A Ruralia Hungarica három változatban készült: szólózongorára (Hét zongoradarab, op. 32a), zenekarra (Öt darab zenekarra, op. 32b), valamint hegedűre és zongorára (Három hegedűdarab, op. 32c). A zenekari változatot 1924-ben mutatták be Budapesten a Filharmonikusok, a zeneszerző vezényletével, Az első tétel bevezetésében szabadon ritmizált oboaszólót hallunk. Ebből a rubato-dallamból alakul a tétel főtémája. A második tétel három dallamból szövődik: az elsőt, amely induló-jellegű, a teljes zenekar szólaltatja meg, a második a fafúvósokon hangzik fel, a harmadik, népdalszerű témát a klarinétok mutatják be. A harmadik tétel a barokk concerto grossók mintájára osztja meg anyagát a szólóhangszerek és a teljes együttes között. A negyedik, lassú tétel melankóliája után egyetlen témára épülő tarantella fejezi be a művet.
