WOLFGANG AMADEUS MOZART (1756—1791)                   I.

Több mint hatszáz alkotását alig három évtized alatt komponálta. Ez idő alatt kellett bejárnia a fejlődésnek szinte felmérhetetlen útját a kor zenei köznyelvének hibátlan elsajátításától a géniusz sajátos megnyilatkozásának egyedi kifejezésmódjáig; a salzburgi szolgálat biztonságos, de megalázó korlátjaitól a nem kevésbé megalázó anyagi viszontagságokkal teli bécsi „szabad” művészpályáig; a gáláns rokokó stílustól a tudós kontrapunktikáig; valóságosan és jelképesen eljutni Johann Christian Bachtól Johann Sebastian Bachig!

Legendás csodagyermek-korának legjelentősebb személyisége az apa, Leopold Mozart — maga is kiváló muzsikus, a hegedűpedagógia neves mestere. Ő ismeri fel idejekorán a kisfiú zsenialitását, amelyet szakszerű irányításával. szigorával és nem utolsó sorban gyakorlati érzékével a rendszeres zenei diszciplina és ugyanakkor a kellően propagált nemzetközi karrier kettős vágányára terel. 1762-ben Münchenben, Linzben és Bécsben szerepel a csodagyermek; uralkodók kegyének irigyelt részese, a hölgyek dédelgetett kedvence, a társaság divatos apró hőse. A következő évben Párizsban mutatkozik be, majd Londonba látogat a vállalkozó szellemű család. Itt alakul ki Mozart és Johann Christian Bach emberi és művészi szempontból egyformán mély kapcsolata.

A nagyszabású utazás 1766-ban ér véget, amikor Németalföldön keresztül Salzburgba tér haza Mozart, hogy alapos tanulmányokkal mélyítse zenei ismereteit, és néhány alkalmi kompozícióval a hercegérsek előtt is tanúságot tegyen fejlődéséről. A következő kirándulás színhelye Bécs, időpontja 1768. Itt operaírással kísérletezik (La finta semplice, K 51) és bemutatásra kerül Bastien és Bastienne (K 50) című pásztorjátéka. Bécsi tartózkodása alatt két szimfóniát is komponál (K 45 és 48). Salzburgba visszatérve a hercegérsek koncertmesterré nevezi ki, az apa azonban újabb utazást készít elő számára: első itáliai útját (1770-71), amit — rövid salzburgi tartózkodás után — hamarosan egy második (1771), majd egy harmadik követ (1772-73). Ezeknek az utaknak óriási művészi jelentősége korántsem merül ki olyan — bár fontos — külső eseményekben, mint Padre Martini leckéi, a bolognai Filharmonikus Akadémia kitüntető tagsága vagy a különféle operaírásra való megbízások. Az ifjú Mozartot itt egy életre szóló benyomások érik, megismerkedik az olasz komoly- és vígopera stílusával, az énekhang kezelésével, a vokális polifónia törvényeivel és a hangszerelés technikájával. Mire Salzburgba visszatér, már mindennek fölényes birtokában írja meg első zongoraversenyét (K 175), négy szimfóniáját (K 183, 200, 201, 202) — amelyek között már olyan mestermű is születik, mint a „kis” g-moll szimfónia — zongoraszonátáit és a Thamos című dráma kísérőzenéjét, amely a Varázsfuvola előfutára. 1775-ben nagy sikerrel hozzák színre Münchenben La finta giardiniera (Az álruhás kertészleány, K 196) című operáját. Salzburgban azonban egyre nehezebben viseli el Hieronymus érsek udvarának provinciális légkörét, merev és kényszerű fegyelmét. Újabb külföldi útjára anyja kíséretében indul el 1777-ben. Az út végcélja ismét a francia főváros, közbeeső állomásán, Mannheimben azonban hosszabb időt tölt Mozart, részben a kiváló mannheimi muzsikusok és a város ihlető hatású zenei élete marasztalja, részben Aloysia Weber énekesnő, akinek kegyét hiába próbálja elnyerni. Mozart és anyja 1778 márciusában érnek Párizsba, ez alkalommal azonban a csodagyermek varázsa már szertefoszlott, az érvényesülni vágyó tehetséges fiatal muzsikus pedig nem jelent szenzációt a franciák számára. A közvéleményt Gluck és Piccinni párthíveinek harca foglalkoztatja. Mozartra alig figyel fel valaki. A hiábavaló próbálkozások megaláztatásait megrendítő csapás tetézi: áz édesanya halála. A „párizsi” szimfónián (K 297), a Noverre számára komponált Les petits riens című balettzenén (K 299b), valamint számos zongoradarabon (közöttük a baljós hangulatú a-moll szonátán, K 310) kívül egyetlen szép emléket visz haza magával Párizsból: a Johann Christian Bachhal való ismételt találkozásét. De hazatérése során útba ejti Münchent, hogy az időközben ott megtelepedett Weber családot meglátogassa, és itt még az Aloysiával való végső szakítás keserű poharát is ki kell ürítenie a huszonkét esztendős Mozartnak. Az 1779—80-as évet Salzburgban tölti, majd 1781-ben a müncheni karneválra megírja Idomeneo című operáját. Még ugyanebben az esztendőben végleg leszámol a salzburgi szolgálattal, Bécsben telepszik le, újra felveszi a kapcsolatot a Weber-családdal, esztendő múltán házasságot köt Constanze Weberrel, és befejezi a Szöktetés a szerájból című operát. A következő időszak a konszolidációé: Mozart megkísérli, hogy mint szabadon alkotó zeneszerző, művei tiszteletdíjából, koncertezésből és tanításból éljen meg. E hármas funkciójának nagyszerű eredménye zongoraversenyeinek ragyogó sorozata, amelyet nyilvános hangversenyein („akadémiáin”) maga mutatott be. De ez az új korszak jelenti egyben a „gáláns” stílussal való végső leszámolást is az ekkortájt élményszerűen felfedezett és behatóan tanulmányozott „tudós” stílus javára. Johann Sebastian Bach néhány művének megismerése revelációszerűen hat Mozartra, és kései, érett kompozícióin ez a hatás jelentőségteljesen mutatkozik meg. Egy időben az uralkodó, II. József is mutat némi jóakaratot irányában, megbízást kap a Schönbrunnban rendezendő ünnepségen bemutatásra szánt Szinigazgató (K 486) c. rövid vígopera komponálására, sőt, a szövegíró Lorenzo da Ponte közbenjárására azt is megengedi a császár, hogy Beaumarchais hírhedt Figaro lakodalma című komédiájából olasz nyelvű vígoperát írjon. Mindkét bemutató 1786-ban zajlik le. A Figaro (K 492) Prágában is színre kerül, és óriási sikere nyomán Mozart az ottani olasz operatársulattól újabb vígoperára kap megrendelést: a Don Giovanni (K 527) című — ugyancsak Da Ponte librettójára készült — „játékos dráma” e megrendelésnek köszönheti létrejöttét. 1788-ban Mozart újabb barokk zenei élményekkel gazdagodik: Van Swieten báró oratóriumelőadásai számára Händel több művét készíti elő, szükség szerint a hangszerelésen is módosítva. Utolsó, nagyszerű szimfóniái is ebben az évben íródnak, a zeneszerző anyagi helyzete azonban változatlanul labilis, olykor kétségbeejtő, s bár a császár kinevezi kamaramuzsikusának, Mozart életkörülményein ez mit sem javít. A következő évben, németországi körútja során eljut Lipcsébe, ahol Bach tanítványa a „Singet dem Herrn” motetta előadásával újra felébreszti érdeklődését Bach zenéje iránt. Bécsbe visszatérve ismét ellepik az anyagi gondok, feleségének szüntelen gyengélkedése; az a reménysugár, amit II. József újabb operai megbízása megcsillant (a da Ponte szövegkönyvére írt Cosi fan tutte), a császár halálával mindörökre szertefoszlik, mivel utóda, II. Lipót nem rajong a zenéért. Kétségbeesett helyzetében elfogadja Schikaneder színigazgató ajánlatát egy látványos fantasztikus mesejáték komponálására, amely a külvárosi színház közönségét vonzaná, és amelynek szövegét maga a vállalkozó szellemű, sokoldalú Schikaneder írná. Ez a látványos, hatásos — és valóban nagysikerű — mesejáték a Varázsfuvola (K 620), amelynek előadásain Mozart még utoljára élvezheti a — mint maga írja egyik levelében — „csendes siker” melengető napfényét. A következő megbízás már baljós körülmények között kéri fel a zeneszerzőt egy gyászmise komponálására, amelynek során Mozart nemegyszer érzi, hogy a maga temetésére ír kísérőzenét: ez a mű a Requiem, amelynek csupán Lacrymosa-tételéig jutott el a zeneszerző.

SZERENÁDOK ÉS DIVERTIMENTÓK

A XVIII. században népszerű, szórakoztató jellegű alkalmi kompozíciókat szerenád, divertimento, cassatio vagy notturno néven ismerjük. Általában szabadtéri zenék ezek, a felületestől a mélyig hatoló, változatos intenzitású tartalommal, érzelmi kifejezéssel. A társasági szórakoztatástól a szerelmi vallomásig, a látványos felvonulástól a búcsú fájdalmáig ível e kifejezések széles skálája.

A szerenád (= esti zene) általában négynél több tételből áll, ezek között egy-két lassú tétel és csaknem mindig menüett is szerepel; bevezetés és befejezés gyanánt rendszerint induló hangzik fel, a felsorakozó, illetve elvonuló muzsikusok jelképeként. A hangszeres együttes vonós, fúvós vagy vegyes összeállítású, viszonylag nem nagy létszámú zenekar lehet.

A divertimento szójelentése is a szórakoztatásra utal, tágabb értelemben többtételes, szvitszerű zenekari darabok füzérét jelöli. Tételeinek száma tetszőleges sorrendben olykor a hatot is meghaladja. A hangszeres együttesből gyakran emelkedhetnek ki szólórészletek.

A cassatio szó (eredete olasz: cassazione) jelentése feltehetően a bevezető indulótétel dobszavára (cassa) utal. Szerenádzene, amelyet főként szabadtéri előadásra szántak.

Ugyancsak olasz eredetre vall a notturno (= éji zene), ami ebben a formában megelőzi a közkeletű zongoradarabok (nocturne) műfaját.

D-DÚR SZERENÁD, „FINALMUSIK”, K 185 [KE 167a]

(I. Allegro assai; II. Menuetto; III. Andante grazioso; IV. Menuetto; V. Adagio — Allegro assai.)

 

1773-ban, Andretter, salzburgi udvari tanácsos fiának esküvőjére írta az akkor Bécsben tartózkodó Mozart ezt a szerenádot, amelyet a lakodalom salzburgi ünnepségein adtak elő. Bámulatos gyorsasággal tette magáévá a tizenhét éves zeneszerző azt a stílust, amelynek megismerésére szinte alig volt még Bécsben ideje: Haydn stílusát. A virtuóz adaptáció nem homályosítja el mindazt, amit addig a salzburgi és az olasz mesterektől már elsajátított: az Andante témája és a finálé chasse-motivikája azonban a friss élményt, Haydn hatását tükrözi; erre utal a menüettek feszes ritmikája és a fúvós hangszerek leleményes alkalmazása is. A szerenád két, itt fel nem sorolt tétele hegedűszólót is foglalkoztat, ezeket külön versenymű-tételeknek is tekintik.

D-DÚR SZERENÁD, K 203 [KE 189b]

(I. Andante maestoso — Allegro assai; II. Menuetto; III. Andante cantabile; IV. Menuetto; V. Prestissimo.)

 

A kompozíció 1774 nyarán készült, feltehetően Colloredo érsek nevenapjára. A 185-ás szerenádhoz hasonlóan ez is tartalmaz három koncertáló tételt, amelyeket (l. fent) külön előadási darabnak tekintenek. Mint amaz, ez is Haydn hatásáról tanúskodik, a mű lassú indítása határozottan a nemrég megismert Haydn-szimfóniák bevezetésére utal. Ezt ugyan a tétel gyors főrésze során nem idézi fel újból Mozart, de visszaemlékezik rá — legalábbis ritmusára — a lassú tétel kezdetén. A tétel, amelynek variációs szerkezete is Haydn hatását mutatja, a fiatal Mozart „gáláns” hangjának elbűvölő megnyilatkozása.

D-DÚR SZERENÁD, „SERENATA NOTTURNA” K 239

(I. Marcia. Maestoso; II. Menuetto; III. Rondeau. Allegretto.)

 

A két együttesre írt szerenád a kézirat tanúsága szerint Salzburgban keletkezett (Az egyik együttes nagybőgő nélküli vonóskar, a másik gordonka nélkűli vonósötös és üstdob.) 1776 januárjában. Egykorú rendeltetését nem ismerjük: Mozart éppúgy szánhatta újévi meglepetésnek nővére számára, mint kedves ajándékul a Lodron kisasszonyoknak. A kettéosztott hangszeres egyűttes a barokk koncertálás gyakorlatát idézi fel, hangulatában mindvégig gondtalan játék és kedves humor nyilvánul meg. Az éji muzsikálás külső formáit is híven megjeleníti a nyitó Induló éppúgy, mint a záró rondó, ahol az elvonuló muzsikusok élethű ábrázolása kedvéért egy népszerű és a maga idején közismert bécsi utcai nóta hangjait is felidézi a zeneszerző.

D-DÚR SZERENÁD, „HAFFNER” K 250 [KE 248b]

(I. Allegro maestoso; II. Andante; III. Menuetto; IV. Rondeau. Allegro; V. Menuetto galante; VI. Andante; VII. Menuetto; VIII. Adagio — Allegro assai.)

 

Elisabeth Haffner Salzburg nagytekintélyű és számos érdemet szerzett polgármesterének (egyben dúsgazdag nagykereskedőnek) leánya volt. Az ő esküvőjére írta Mozart 1776 nyarán a D-dúr szerenádot, de a Haffner nevet utóbb egy, ugyancsak D-dúrban írt szimfóniájával is halhatatlanná tette. A szerenád a zeneszerző e korszakában delelőjére jutott „gáláns” stílus egyik remekmívű alkotása. Nyitó tétele ismét súlyos bevezetéssel indul, Haydn szimfóniakezdeteinek mintájára. Ez a bevezető már motivikus kapcsolatot tart a rákövetkező főtétellel, de a többi tétel formai megoldásában is új utakat próbálgat Mozart: így a virtuózan felépített Rondeau-ban, vagy a második lassú tételben, ahol a rondóformát variációs szerkezettel ötvözi össze. A szerenád fényes hangzásába, terjedelmes tételeinek (közöttük három ismét miniatűr hegedűkoncert) ünnepi pompájába csak egy ízben vegyül tragikus hang: az első menüettben, amely már hangneme révén is (g-moll) Mozart fájdalmas és baljós hangulatú tételeinek sorába illik.

D-DÚR NOTTURNO NÉGY ZENEKARRA, K 286 [KE 269a)

(I. Andante; II. Allegretto grazioso; III. Menuetto.)

 

A mű keletkezése hasonló feltételezésre ad okot, mint az éppen egy évvel korábban írt Serenata notturna: Mozart ezt is az új év küszöbén, 1776/77 fordulóján írta, Salzburgban. (Lehetséges, hogy a három tételhez eredetileg egy befejező rondót is tervezett.) Egy év alatt azonban jelentősen fejlődött Mozart zeneszerzői leleménye és technikai készsége: ez lemérhető azon a tényen is, hogy míg a két zenekarra írt Serenata notturna előadó apparátusai egyenrangúak, itt az első zenekar viszi a főszerepet, a másik három a visszhang funkcióját tölti be, mesterien megvalósított fokozatossággal. Az echo hatást már többen sikerrel próbálták ki, Michael és Joseph Haydn művei között számos követendő példát találhatott Mozart. Nála azonban ez a közkeletű effektus bámulatra méltó invenciógazdagsággal, rafinált humorral és kimeríthetetlen változatossággal jut érvényre. A legnagyobb akusztikus szenzációt a menüett kürt-fanfárjai keltik: nyolc kürt versengve megszólaltatott riadója záporoz a hallgatóra.

D-DÚR SZERENÁD, K 320

(l. Adagio maestoso — Allegro con spirito; Menuetto. Allegretto; III. Concertante. Andante grazioso; IV. Rondeau. Allegro ma non troppo; V. Andantino; VI. Menuetto; VII. Finale. Presto.)

 

A vonósnégyesen kívül számos fúvóshangszert (két fuvolát, két oboát, két fagottot, két kürtöt és két trombitát), valamint egy pár üstdobot foglaikoztató szerenádot Mozart Salzburgban írta 1779 augusztusában — feltehetően valamely meghatározott ünnepség alkalmára. Feltűnő a két saroktétel határozott szimfonikus jellege. A lassú bevezetés témája az Allegro visszatérése során tűnik fel újból: a zárótétel, a kidolgozási szakasz meglepő érettségével Haydn hatására utal. A koncertáló Andante a fuvolák, oboák és fagottok elragadó párbeszéde: ritmikája a Don Giovanni menüettjének lejtését anticipálja. A másik lassú tétel (Andantino) d-moll hangneme a szerenád alaphangulatától eltérően komoly. A második Menüett triójában postakürt szava hangzik — Mozart kiváló életrajzírója, Hermann Abert feltételezése szerint a zeneszerző olyasvalakit búcsúztat ebben a művében, aki elhagyni készült Salzburgot.

B-DÚR SZERENÁD TIZENHÁROM HANGSZERRE, „GRAN PARTITA” K 361 [KE 370a]

(I. Largo. — Allegro molto; II. Menuetto; III. Adagio; IV. Menuetto; V. Romanze. Adagio; VI. Thema mit Variationen. Andantino; VII. Rondo. Allegro molto.)

 

Az 1781-es esztendő első felében Műnchenben és Bécsben az Idomeneo c. opera időbeli szomszédságában írta Mozart ezt a művet. Előadó apparátusa zömében fúvóshangszerekből áll (csak a nagybőgő kivétel): két oboát, két klarinétot, két basszetkürtöt, négy kürtöt és két fagottot alkalmaz együttesében. E hangszerek közűl a basszetkürt első ízben szerepel Mozart partitúráiban.

A mű első tételét Haydn nyomán ismét lassú bevezetéssel indítja (érdekes módon a szimfóniák lassú kezdésétől idegenkedik); a gyors főtétel témáját Philidor egyik operájából kölcsönözte Mozart. Az egész mű legcsodálatosabb darabja a lassú harmadik tétel (Adagio), ahol a fúvós hangszerek gazdag kifejezési lehetőségeit avatott kézzel aknázza ki a zeneszerző. Ennek a zenének sötét tónusait, démoni végzet-hangját megint csak a Don Giovanni című operában idézi fel újból, hat esztendővel később. A másik lassú tétel megindító románc, a nagy zongoraversenyek lassú tételeinek hangján szól. A hatodik tételben hat variáció tanúskodik Mozart szellemes találékonyságáról, gazdag képzeletéről. A finálé sziporkázó rondója a versenyművek fináléinak tomboló jókedvét és a mozarti vígoperák látványos zárójeleneteinek intonációját egyesíti magában.

ESZ-DÚR SZERENÁD NYOLC FÚVÓSHANGSZERRE, K 375

(I. Allegro maestoso; II. Menuetto I.; III. Adagio; IV. Menuetto 2.; V. Allegro.)

 

A mű eredeti formájában két klarinétra, két kürtre és két fagottra íródott 1781 októberében, Bécsben. 1782 júliusában Mozart két oboával egészítette ki az előadó együttest. Apjához írt levelében arra utal, hogy a művet Terézia nap alkalmából írta, végül is azonban az ő neve napján éjjel ezzel kedveskedett neki az „ősbemutató” hat muzsikusa. Célzást tesz a levél bizonyos Strack úrra is, aki mint zeneértő udvari komornyik igen nagy befolyással rendelkezhetett, és akinek a tetszését Mozart tudatos bravúrral igyekezett a Terézia napi ünnepségen elnyerni — mint írja — „ezért is írtam egy kicsit okosan”.

A darab őrzi még ugyan a szerenád külső formáját, kifejezése azonban már túlhaladta annak szokványos kereteit: az Adagióban a dallami köznyelv fordulataiból is megrendítő őszinteséggel és spontaneitással árad a személyes mondanivaló és szenvedély (sóhajok!) A két Menüett — különösen a második — Haydn hatását mutatja, akárcsak a záró Allegro.

C-MOLL SZERENÁD NYOLC FÚVÓSHANGSZERRE, K 388. [KE 384a]

(I. Allegro; II. Andante; III. Menuetto in Canone; IV. Allegro.)

 

Ezt a művet két nagyszabású kompozíció fogja közre a Mozart-életmű időrendi sorrendjében: egyfelől a 384-es Köchel-számú Szöktetés a szerájból, másfelől a 385-ös D-dúr szimfónia, amit általában Haffner-szimfóniaként emlegetünk. A c-moll szerenád 1782 nyarán Bécsben keletkezett. Már hangneménél fogva kirí a szerenádzenék átlagából, hiszen a sötét és szenvedélyes c-moll hangnem kevéssé alkalmas az éji zenék érzelmes-könnyed hangulatának felkeltésére. Különös és rendhagyó mindjárt az első tétel rendkívül hosszú (22 ütemre terjedő) főtémája, amely önmagában is felér egy kisebb drámával. Az egész tétel rendkívül erős szenvedélyek összecsapásának mozgalmas színtere. A lassú második tétel is vívódásról, befelé zokogó fájdalomról vall. A Menüett sok tekintetben Beethoven scherzo-tételeinek előfutára: hangulata az első tételével rokon. Triójában haydni mintára rák-kánont alkalmaz a komponista. A zárótétel variációsorozat. Ismét a Don Giovanni vetíti előre árnyékát, azaz ebben az esetben inkább fényeit: nevezetesen azoknak a fáklyáknak a fényét, amelyek a híres Szextettben Donna Anna és Don Ottavio megjelenését kísérik, és amelyeknek zenei megfelelőjét a kürtök hangoztatják a zenekarban. A szerenád fináléjának ötödik variációja kezdődik ezzel a kürtmotívummal.

Maga Mozart is érezhette, hogy e műve nem szerenádnak való, ezért mintegy két évvel később vonósötösre dolgozta át a darabot.

„EINE KLEINE NACHTMUSIK” KIS ÉJI ZENE, K 525

(I. Allegro; II. Romanze. Andante; III. Menuett. Allegretto; IV. Rondo. Allegro.)

 

Kétségkívül a legnépszerűbb, legszélesebb körben ismert Mozart-mű, gyakran hangzik fel különféle vonóshangszer-összeállításokban, a kvintettől a kamarazenekarig. 1787 augusztusában írta szerzője (a Köchel-jegyzékben két számjeggyel előzi meg a Don Giovannit).

A szerenádmuzsika minden kellemét és ünnepi ragyogását egyesíti magában. Nagyobb érzelmi mélységekig nem hatol, de formai megoldását tekintve minden szempontból méltó a környező érett mesterművekhez, a Don Giovannival egy időben írt g-moll vonósötöshöz, a Falusi muzsikusok című szextetthez vagy az Esti dalhoz. Az első tétel határozott, lendületes indítása a zenéléshez készülődő alkalmi muzsikusok felállásának érzékeltetésével emlékeztet a szerenádmuzsika külső kereteire. A tételből mindvégig sziporkázó szellemesség, életigenlő vidámság árad. A második tétel szívhez szóló románc, édesen könyörgő epekedés, amely a középrészben drámai kitöréssé, sötéten izzó szenvedéllyé fokozódik. A nagyszabású alkotások tőszomszédságára utal a Menüett ellenpontozó hajlandósága. A befejező Rondó meglepő hangnemváltásaival, a kóda kontrapunktikus bravúrjával méltán képviseli e korszak mozarti remekműveit.

D-DÚR DIVERTIMENTO, K 136 [KE 125a]

(I. Allegro; II. Andante; III. Presto.)

 

1772 elején írta Mozart azt a három divertimentót, amelyek a Köchel-jegyzékben 136, 137, 138 számmal szerepelnek. A háromtételes darabok vonósnégyes apparátusra készültek, a hangversenyeken azonban kamarazenekar szokta ezeket megszólaltatni. A vonósnégyes műfajával első ízben két évvel korábban, olaszországi útján próbálkozott a tizennégy éves zeneszerző. Lodiban írta első vonósnégyesét, az olasz hangszeres zene, elsősorban Sammartini kvartettjeinek mintájára. Az 1772-ből való divertimentókon az olasz stílus változatlanul megmutatkozik ugyan, de itt már Michael és Joseph Haydn vonósnégyes-divertimentóiról is példát vett Mozart. Erre vall többek között az első hegedű kiemelkedő szerepe, valamint az a körülmény, hogy az első tétel két témája közül a második a jelentősebb; de Michael Haydn adhatta a mintát a kidolgozási szakasz terjedelmes megformálásához, gazdag modulációihoz és újonnan bemutatott tematikus anyagához is. A lassú tétel ezzel szemben az olaszoktól tanultakat értékesíti: többek között azt a dallam- és ritmusfordulatot, amely a Don Giovanni menüettjében nyeri majd el végső formáját. A finálé ismét Michael Haydn hatását mutatja. A kidolgozási részben rövid fugatót alkalmaz a zeneszerző.

B-DÚR DIVERTIMENTO, K 137 [KE 125b]

(I. Andante; II. Allegro di molto; III. Allegro assai.)

 

A fent elmondottaktól ez a divertimento annyiban tér el, hogy benne ezúttal az olasz hatás kerül túlsúlyra. Lassú kezdés után két egymást követő gyors tétele éppúgy olaszos, mint a három tétel azonos hangneme. Számos rövid témára épül, a hangszerek között az I. és II. hegedű viszi a főszerepet; a második tétel egyenesen a számukra íródott. A darab legjelentősebb tétele a harmadik, rövid, szonátaformájú tétel, amelynek zenei anyagát a négy hangszer között arányosan osztja el Mozart. Feltűnik ebben a fináléban az a vígoperai hang, ami a későbbi hangszeres művek egyik fő karakterisztikuma.

F-DÚR DIVERTIMENTO, K 138 [KE 125c]

(I. Allegro; II. Andante; III. Presto.)

 

Az előző két divertimentóhoz képest itt határozottan egyéni stílus kialakítására törekszik a fiatal komponista, miközben ügyesen kombinálja az olaszoktól és a két Haydntól tanultakat: így például a két hegedű (I. és II. hegedű) határozottan fölényben van a brácsával szemben, de dallamot csak a prímnek juttat Mozart, a szekund funkciója, bármennyire ötletgazdag és zseniális, csak kísérésre szorítkozik. Feltehető, hogy Mozart éppen az F-dúr divertimento komponálása idején ismerte meg Joseph Haydn 1771-ből való hat vonósnégyesét: a témák finom mívű kidolgozása erre enged következtetni.

Az első Allegro határozott arcélű unisono kezdete az opera buffa hangvételét idézi. Az Andante a két felső és a két alsó szólam bensőséges párbeszéde. A zárótétel szellemes, mozgékony rondó, amelyből ismét az olasz vígopera apró, kihegyezett motívumai csendülnek ki.

D-DÚR DIVERTIMENTO, K 205 [KE 73a]

(I. Largo — Allegro; II. Menuetto; III. Adagio; IV. Menuetto; V. Finale. Presto.)

 

1773 őszén, Bécsben íródott a következő hangszer-összeállításra: hegedű, brácsa, fagott, nagybőgő és két kürt. Mozart életrajzírói feltételezik, hogy különleges alkalomra komponálta. Ismét Joseph Haydn hatásával találkozunk ebben a műben, amelyhez ezúttal a bécsi szerenádzenék közkeletű stílusjegyei társulnak. Burney, a világutazó angol kutató, aki Mozart korának európai zenéjét és zenészeit személyes élmény alapján ismerte, útinaplójában beszámol azokról a szerenádokról és cassatiókról, amelyeket úton-útfélen hallani Bécsben az utcákon, vagy a kávéházak teraszain. Elképzelhető, hogy a bécsi utcán kóborló muzsikusok számára íródott ez a mű is. Az első tételt bevezető Largo például tipikusan bécsi szerenád-formára vall, a gyors főtétel szerkesztéséhez azonban, akárcsak a két menüett megoldásához, Joseph Haydn nyújtott előképet. A harmadik helyen álló lassú tételt vonóstrió szólaltatja meg, de lényegében hegedűszólóra szánta Mozart — ismét Haydn 1771-es vonósnégyesei lassú tételeinek tanulságát vonta le. De az idősebb pályatárs hatását mutatja a finálé variációs felépítése is. Itt a hangszerelés az olasz concertók mintáját követi: valamennyi hangszer részese lehet a mondanivaló interpretálásának.

F-DÚR DIVERTIMENTO, K 247

(I. Allegro; II. Andante grazioso; III. Menuetto; IV. Adagio; V. Menuetto; VI. Andante. Allegro assai.)

 

A vonósnégyesre és két kürtre szánt divertimentót 1776 júniusában Salzburgban írta Mozart Antonia Lodron grófnő számára. Valószínű, hogy szabadtéri szerenádzenét kívánt írni a grófnő születésnapjára, bár a megszólaltatásra nézve nincsenek dokumentumaink. Michael Haydn hatása ezen a divertimentón is megmutatkozik, különösen az első tételen, amelyet néhány ütemes harsány Intrada vezet be. A lassú második tétel Mozart gáláns stílusának jellegzetes példája. Az első menüett a bécsi szerenádzenékre emlékezik. A kürtök, amelyeknek a második tételben nem jutott jelentős szólam, itt fontos szerepet töltenek be. Az Adagiót kizárólag vonósok szólaltatják meg: ez a tétel poétikus hangulata és kifejezésének megkapó egyszerűsége révén a mű legértékesebb darabja. A zárótétel — a cassatiók módjára — lassú bevezetéssel kezdődik. Méltóságteljes indulózene ez az Andante, a Varázsfuvola papjainak vonulásánál idézi majd fel Mozart, másfél évtizeddel később. A briliáns gyors tétel az előző évek olasz és francia zenei élményei között válogat.

D-DÚR DIVERTIMENTO, K 251

(I. Allegro molto; II. Menuetto; III. Andantino; IV. Menuetto; [Tema con variazioni]; V. Rondeau. Allegro assai; VI. Marcia alla francese.)

 

1776 júliusában, Salzburgban írta Mozart vonósnégyesre, oboára és két kürtre. Állítólag nővére 25. születésnapjára szánta ajándékul. A mű utolsó tételének címe (Marcia alla francese) arra utal, hogy Mozart francia, stílust adaptált benne — ez azonban nagyjából az egész műre is vonatkozik. Ha valóban nővérének óhajtott e divertimentóval kedveskedni; úgy Maria Anna Mozart ízlése szerint alkotta meg e művet, ez az ízlés pedig a gáláns francia muzsikának kedvezett. A kevéssel ez előtt komponált Haffner-szerenád valamennyi alkotói tapasztalatát is felhasználja Mozart.

A gáláns stílusra vall, hogy egyedül az első tételt szerkesztette szonátaformában: a Rondeau címet viselő ötödik tételen kívül rondóformában írta a lassú harmadik és a hatodik, utolsó tételt is. Az első tételben a ritmus az, ami francia jellegű. A második tétel (Menuetto) polonéz-ritmusú triójában kizárólag a vonósnégyes játszik. A harmadik tétel (Andantino) a szerenádmuzsikák románc-hangján szólal meg. A következő, variációs formában íródott menüett, mind ritmusát, mind induló jellegét tekintve hamisítatlan francia zene, akár Rameau is írhatta volna! Ugyancsak franciás ritmusok jellemzik a következő tételt (Rondó), amelyben az oboának szokatlanul fontos, az első hegedűvel egyenrangú szerepet juttatott a komponista.

F-DÚR DIVRTIMENTO, K 253

(I. Tema con variazioni. Andante; II. Menuetto; III. Allegro assai.)

 

Fúvós szextettre: két oboára, két kürtre és két fagottra írta ezt az „asztali muzsikát” Mozart 1776 augusztusában, Salzburgban. Az első, variációs tételben a díszítő technikát helyezi a változatok súlypontjába. A harmadik variációt a Varázsfuvola fináléjában fogjuk majd viszonthallani. A zárótétel Mozart asztali zenéinek kedvelt befejezési formáját, a szonátaformát alkalmazza. Kódájában a forte és piano szórakoztató váltakozásával búcsúzik a muzsikusok együttese.

B-DÚR DIVERTIMENTO, K 270

(I. Allegro molto; II. Andantino; III. Menuetto. Moderato; IV. Presto.)

 

Ugyancsak fúvós szextettre (2 oboa, 2 kürt, 2 fagott) készült Salzburgban, 1777 januárjában. Az előző darabhoz hasonlóan ez is „asztali muzsika”. Az érseki udvar étkezésein szólaltak meg e műfajba tartozó zenék. Ebben a művében azonban már szilárd formai rendet alakított ki Mozart: a szimfóniák és vonósnégyesek törvényerőre emelkedett klasszikus formai rendjét. A rendkívüli műgonddal és vonzó leleménnyel komponált divertimento valamennyi tétele egy-egy remekmű. Záró rondójának témáját Mozart később a Figaro levélduettjében is felhasználta.

B-DÚR DIVERTIMENTO, K 287 [KE 271b]

(I. Allegro; II. Thema mit sechs Variationen. Andante grazioso; III. Menuetto; IV. Adagio; V. Menuetto; VI. Andante — Allegro molto.)

 

Ezt a divertimentót az Esz-dúr (ún. Jeunehomme) zongoraversennyel egy időben írta Mozart 1777 telén, Salzburgban. A vonósnégyesre és két kürtre szánt darabot Lodron grófnőnek ajánlotta és 1777 októberében Münchenben Salern gróf házában mutatta be. Ebben az alkotói korszakában a zeneszerző már félig-meddig túljutott a gáláns stíluson, és érdeklődése a „tudós” zene egyszerűbb kifejezésmódja, ugyanakkor bonyolultabb kidolgozása felé vonzza. Ismét Michael Haydn hatása alá kerül, témaválasztása, hangszerelése és formai megoldása ezt tükrözi: így mindjárt a nyitó tétel gondosan megszerkesztett szonátaformája, továbbá a variációs lassú tétel, amelynek kódájában a kürtök és a vonósok mulatságos dialógusán derülhetünk. Az első Menüett triójában feltűnést kelt a g-moll, Mozart tragikus hangneme, amelynek megjelenésével nyugtalanná és szenvedélyessé válik e hagyományosan jókedvű tánctétel. Ismét Michael Haydn jegyében jött létre az Adagio, amely lényegében nem más, mint az első hegedű bensőséges éneke, valamint a második Menüett, amely a hagyományos echo-hatással él. A zárótételt nagyszabású, tragikus hangú recitativo vezeti be, a rákövetkező gyors darab azonban ironikusan profanizálja ezt az emelkedett hangulatot azzal, hogy témájául Mozart egyik énekes kvartettjének (D' Bäurin hat d' Katz verloren”, K. Anh. 188) dallamát választotta.

A B-dúr divertimentót 1777 októberében Mozart egy házihangversenyén is előadta, és erről az eseményről levelében így számol be: „...Nagyot nézett mindenki. Úgy játszottam, mintha egész Európa legnagyobb hegedűse lennék.”

D-DÚR DIVERTIMENTO, K 334 [KE 320b]

(I. Allegro; II. Thema mit sechs Variationen. Andante; III. Menuetto; IV. Adagio; V. Menuetto; VI. Rondo. Allegro.)

 

Ugyancsak vonósnégyesre és két kürtre írta Mozart a D-dúr divertimentót 1779 nyarán. A salzburgi évek nyűge egyre elviselhetetlenebb számára ebben az időben. A hercegérsek eltűri ugyan, hogy szimfonikus műveket komponáljon (három szimfóniája való ebből a periódusból), e művek kis száma azonban azt mutatja, hogy bátorítást keveset kap Mozart, ösztönzést pedig semmit. Néhány alkalmi kompozíció is születik ez idő tájt: a D-dúr szerenád (K 320) és a hasonló hangnemű divertimento (K 334).

Valószínűleg ugyanazok a zenészek játszották ezt a művet, mint a K 287-es divertimentót: az első hegedű számára Mozart mindkét műben virtuóz szólamokat írt. A szerenádhangot a darab saroktételeiben alkalmazza a zeneszerző, míg a „belső” tételekben személyes mondanivalónak ad kifejezést. A második d-moll variációs tétel számára különös csengésű, komor témát választott. Ez már nem a gáláns éji zenék megszokott hangja. Sokkal inkább illik ahhoz a magányos, tépelődő, rezignált emberhez, akit a salzburgi esztendők keserű tapasztalatai érleltek felnőtté; de a franciásan kecses első menüett éppúgy elárulja a mélyén rejlő komorságot, mint a második táncdarab, amelynek mindkét triója moll hangnemben íródott. Az első menüett egyébként egyike azoknak a daraboknak, amelyek a sorozatból kinőve váltak rendkívül népszerűvé, és számos feldolgozásban hangzanak fel.