Kinyit az Erkel, de ki fog ott énekelni, zenélni, ha a mostani leépítések ténylegesen megtörténnek? Miből üzemeltetik majd a színházat? A felújítása és az újranyitás egy dolog, az üzemeltetés viszont már egy másik.

Miből?

„Csakis válságmenedzsment”

Magyar Narancs, 2011. december  8.

Ókovács Szilvesztert közvetlen azután ismertem meg, hogy megnyertem az Operaház főzeneigazgatói pályázatát 2001-ben. Abszolút megbízható embert kerestem, akire rábízhatom az Operaház legkényesebb feladatát: a műhelyek felügyeletét. Egy nagyon régi barátom ajánlotta a figyelmembe őt, és bár a lakásomon bemutatott prezentációja nem különösebben tetszett, felvettem – tekintettel arra, hogy a feladat nem igényelt szakirányú képzettséget, megbízhatóságát pedig azzal is bizonyítottnak láttam, hogy arra hivatkozott, ő írja Orbán Viktor szövegeit. Sajnos az elvárásoknak nem igen felelt meg. Csodálkoztam is, hogy eltávolításunk után közvetlen munkatársaimból csak ő maradhatott a helyén. Valószínűleg az új vezérkarnak is jól jött az akkori ellenzék – briliáns beszédeiről híres – vezérének írója. A mai napig őrzöm egyik nagyszerű írását, amelyben azt fejtegeti, milyen hasznos is lenne az Operaháznak, ha ő néhány százezres közpénzi ráfordítással kiutazhatna Japánba, hogy onnan tudósíthasson a színház turnéjának nagy sikeréről, amelyet a korábbi vezetés (amelynek velem együtt ő is részese volt) bírált. Ez prezentálja a közpénzek hatékony felhasználásával kapcsolatos „igen sajátos” felfogását.

Ezen előzmények ellenére nagy várakozással néztünk a kormánybiztosi érkezése elé, hiszen az Operaháznak éppen a koncentrált politikai odafigyelés és konszenzus hiányzott. Sokszor nyilatkoztam már, mennyire fontos lenne, hogy a fenntartó egyszer és mindenkorra eldöntse: hány előadást, mennyi állami szubvenció mellett, hány állandó alkalmazottal vár el a mindenkori igazgatótól. Fontos volt, hogy Ókovács hozta magával a korábban zárolt, illetve elvett pénzek nagy részét, és a reményt, hogy a miniszterelnök személyesen áll mögötte. (Ilyen kritikus helyzetben olyan apróságokkal nem törődött senki, hogy a kinevezés nem éppen jogszerűen zajlott, hiszen a Nefmi alá tartozó intézmény élére a 2010/XLIII. törvény 31. paragrafusa alapján nem lehetne kinevezni kormánybiztost, sőt: az előadóművészeti törvény szerint a miniszternek a sikertelen pályázat lezárása után 30 nappal újabb pályázatot kellett volna kiírnia.)

Mára azonban a remények szertefoszlani látszanak. Pont a fent említett fenntartói döntések nem születnek meg, ezzel szemben 2012-ben minden eddiginél nagyobb elvonások sújtják majd az Operaházat és a magyar kultúrát. Az Erkel Színházat is pont ebben az elkeserítő pillanatban kell bevonni a forgalomba… Cinikus egyébként, ahogy Ókovács nyilatkozik a leendő Erkel szerepéről. Egy színház, ahová a vidékiek, a nyugdíjasok és a kispénzű emberek járhatnak majd… Nekik jó lesz az is?

Ha már a nyilatkozatoknál tartunk. „Nyugdíjasoktól váltunk meg” – mondja Ókovács. Emögött viszont ott vannak olyan szakmailag csúcson lévő, épphogy ötven felett járó muzsikusok is, akiket egy korábbi rendszer évekkel ezelőtt szakmai nyugdíjba „kényszerített”, majd visszaszerződtetett. Olyan „nyugdíjasok”, akiknek puszta jelenléte is összeszedettebbé, koncentráltabbá teszi a zenekart.

Ismét előkerül az a nonszensz gondolat, hogy úgy lesz olcsóbb az üzemeltetés, ha egy vagy több héten keresztül minden nap ugyanazt a darabot játsszuk. Naponta ugyanazt az Operát végigénekelni, végigjátszani, kórusnak, zenekarnak, énekeseknek?! Ilyen a világon sehol nincsen, és nem is lehet. 

A sorok között olvashatjuk elbagatellizálva azt is, hogy megszűnhetnek a műhelyek, utcára kerülhetnek azok a kiváló szakemberek, akik olyan munkákra képesek, amelytől a legnevesebb külföldi és belföldi tervezők is el vannak ájulva.

De a legaggasztóbb a hírnevünk eljátszása, amely nem attól kerül veszélybe, hogy én bírálni merészelem a kormánybiztos munkáját. Szinte valamennyi nemzetközi művészügynökség megtapasztalhatta, hogy az Operaház visszamondja a művészeikkel kötött egyezségeket. Közben nem tudják nem észrevenni, hogy a világ egyik legdrágább sztártenorja fellép nálunk. Ráadásul míg az ő művészeik hónapokat várnak a teljesített előadásaik utáni kifizetésre, addig az említett sztártenor gázsijának 60 százalékát előlegben megkapta. (Jó volna egyébként tudni, hogy az államháztartás végrehajtási rendjéről szóló kormányrendelet alapján hogyan volt egyáltalán lehetséges, hogy a teljesítés leigazolását megelőzően történjen közpénzből kifizetés?)

A Mancsnak adott interjúban is megfigyelhettük, hogy Ókovács a legfontosabb operaházi eseményként, sorozatos hibáinak eltusolásaként, mint saját találmányát mindig a Flórez-koncertet húzza elő. Flórezt Budapestre a Failoni Kamarazenekar hívta. A koncertre a Kongresszusi Központban került volna sor, de a művész megbetegedése miatt, valamint érdeklődés hiányában a koncert elhalasztódott. Mivel Flórez megígérte a budapesti fellépést, adott új időpontot, és mivel a szervezők nem tudták vállalni a nagy anyagi kockázatot, így vette át a koncertet az Operaház.

Keri-Lynn Wilson esetét is könnyedén próbálja kezelni a kormánybiztos úr. Ő nem kapott üzenetet, míg a miniszterelnök igen? Kérésemre a művésznő átküldte mindazoknak a leveleknek a másolatát, amelyekben a kormánybiztos úrhoz fordult. Egyikre sem kapott választ. A problémák személyes megbeszélését Ókovács csak halogatta. A nemzetközileg elismert karmester – több mint egyhónapos munka után! – nemcsak lemondott a rá váró fellépti díjakról, de még a tengerentúli repülőjegyét is kifizette magának. Ennyit ért neki, hogy az Operaháztól, és mint írta, annak alkalmatlan vezetőitől távol lehessen. A sokat elért énekesek és karmesterek nem szeretnek rossz körülmények között dolgozni, és nem kockáztathatják reputációjukat sem. Dohnányi és Wilson extrém esetek, mert ők hangot is adtak nemtetszésüknek. A többieknél csak azt látjuk, hogy hirtelen mindenki beteg lesz, és lemondja budapesti fellépését.

Végül, mivel a legutóbbi cikkében Ókovács ismét elővette a Dohnányi-ügyet és az én kapcsolatomat, szeretném leszögezni, hogy Dohnányi szerződésének másolata nálam van, azon a művész aláírásának pillanatában egyetlen operaházi aláírás nem szerepelt, fedezetigazolása nem volt – így a 292/2009. számú kormányrendelet szerint teljesen szabálytalan.

Végezetül reflektálnék a másik kitételre is, amely szerint nem csodálkoztam volna azon, hogy véleményem közzététele után felmondták előadásaimat. Valóban: az előzmények után ez a lépés sem tudott már nagyon meglepni, mindazonáltal úgy gondolom, hogy ha az igazgatókról elmondott vélemények nem tennék lehetővé a művészek számára jó előadások létrehozását, már nagyon régen nem lenne operajátszás Magyarországon.

Győriványi Ráth György

karmester

Kedves "szegfu" amikor elolvastam a Magyar Narancsban az alábbi  cikket Ókovácsról nekem is hasonlók jutottak eszembe.

„Csakis válságmenedzsment”

Magyar Narancs, 2011. december  8.

Ókovács Szilvesztert közvetlen azután ismertem meg, hogy megnyertem az Operaház főzeneigazgatói pályázatát 2001-ben. Abszolút megbízható embert kerestem, akire rábízhatom az Operaház legkényesebb feladatát: a műhelyek felügyeletét. Egy nagyon régi barátom ajánlotta a figyelmembe őt, és bár a lakásomon bemutatott prezentációja nem különösebben tetszett, felvettem – tekintettel arra, hogy a feladat nem igényelt szakirányú képzettséget, megbízhatóságát pedig azzal is bizonyítottnak láttam, hogy arra hivatkozott, ő írja Orbán Viktor szövegeit. Sajnos az elvárásoknak nem igen felelt meg. Csodálkoztam is, hogy eltávolításunk után közvetlen munkatársaimból csak ő maradhatott a helyén. Valószínűleg az új vezérkarnak is jól jött az akkori ellenzék – briliáns beszédeiről híres – vezérének írója. A mai napig őrzöm egyik nagyszerű írását, amelyben azt fejtegeti, milyen hasznos is lenne az Operaháznak, ha ő néhány százezres közpénzi ráfordítással kiutazhatna Japánba, hogy onnan tudósíthasson a színház turnéjának nagy sikeréről, amelyet a korábbi vezetés (amelynek velem együtt ő is részese volt) bírált. Ez prezentálja a közpénzek hatékony felhasználásával kapcsolatos „igen sajátos” felfogását.

Ezen előzmények ellenére nagy várakozással néztünk a kormánybiztosi érkezése elé, hiszen az Operaháznak éppen a koncentrált politikai odafigyelés és konszenzus hiányzott. Sokszor nyilatkoztam már, mennyire fontos lenne, hogy a fenntartó egyszer és mindenkorra eldöntse: hány előadást, mennyi állami szubvenció mellett, hány állandó alkalmazottal vár el a mindenkori igazgatótól. Fontos volt, hogy Ókovács hozta magával a korábban zárolt, illetve elvett pénzek nagy részét, és a reményt, hogy a miniszterelnök személyesen áll mögötte. (Ilyen kritikus helyzetben olyan apróságokkal nem törődött senki, hogy a kinevezés nem éppen jogszerűen zajlott, hiszen a Nefmi alá tartozó intézmény élére a 2010/XLIII. törvény 31. paragrafusa alapján nem lehetne kinevezni kormánybiztost, sőt: az előadóművészeti törvény szerint a miniszternek a sikertelen pályázat lezárása után 30 nappal újabb pályázatot kellett volna kiírnia.)

Mára azonban a remények szertefoszlani látszanak. Pont a fent említett fenntartói döntések nem születnek meg, ezzel szemben 2012-ben minden eddiginél nagyobb elvonások sújtják majd az Operaházat és a magyar kultúrát. Az Erkel Színházat is pont ebben az elkeserítő pillanatban kell bevonni a forgalomba… Cinikus egyébként, ahogy Ókovács nyilatkozik a leendő Erkel szerepéről. Egy színház, ahová a vidékiek, a nyugdíjasok és a kispénzű emberek járhatnak majd… Nekik jó lesz az is?

Ha már a nyilatkozatoknál tartunk. „Nyugdíjasoktól váltunk meg” – mondja Ókovács. Emögött viszont ott vannak olyan szakmailag csúcson lévő, épphogy ötven felett járó muzsikusok is, akiket egy korábbi rendszer évekkel ezelőtt szakmai nyugdíjba „kényszerített”, majd visszaszerződtetett. Olyan „nyugdíjasok”, akiknek puszta jelenléte is összeszedettebbé, koncentráltabbá teszi a zenekart.

Ismét előkerül az a nonszensz gondolat, hogy úgy lesz olcsóbb az üzemeltetés, ha egy vagy több héten keresztül minden nap ugyanazt a darabot játsszuk. Naponta ugyanazt az Operát végigénekelni, végigjátszani, kórusnak, zenekarnak, énekeseknek?! Ilyen a világon sehol nincsen, és nem is lehet. 

A sorok között olvashatjuk elbagatellizálva azt is, hogy megszűnhetnek a műhelyek, utcára kerülhetnek azok a kiváló szakemberek, akik olyan munkákra képesek, amelytől a legnevesebb külföldi és belföldi tervezők is el vannak ájulva.

De a legaggasztóbb a hírnevünk eljátszása, amely nem attól kerül veszélybe, hogy én bírálni merészelem a kormánybiztos munkáját. Szinte valamennyi nemzetközi művészügynökség megtapasztalhatta, hogy az Operaház visszamondja a művészeikkel kötött egyezségeket. Közben nem tudják nem észrevenni, hogy a világ egyik legdrágább sztártenorja fellép nálunk. Ráadásul míg az ő művészeik hónapokat várnak a teljesített előadásaik utáni kifizetésre, addig az említett sztártenor gázsijának 60 százalékát előlegben megkapta. (Jó volna egyébként tudni, hogy az államháztartás végrehajtási rendjéről szóló kormányrendelet alapján hogyan volt egyáltalán lehetséges, hogy a teljesítés leigazolását megelőzően történjen közpénzből kifizetés?)

A Mancsnak adott interjúban is megfigyelhettük, hogy Ókovács a legfontosabb operaházi eseményként, sorozatos hibáinak eltusolásaként, mint saját találmányát mindig a Flórez-koncertet húzza elő. Flórezt Budapestre a Failoni Kamarazenekar hívta. A koncertre a Kongresszusi Központban került volna sor, de a művész megbetegedése miatt, valamint érdeklődés hiányában a koncert elhalasztódott. Mivel Flórez megígérte a budapesti fellépést, adott új időpontot, és mivel a szervezők nem tudták vállalni a nagy anyagi kockázatot, így vette át a koncertet az Operaház.

Keri-Lynn Wilson esetét is könnyedén próbálja kezelni a kormánybiztos úr. Ő nem kapott üzenetet, míg a miniszterelnök igen? Kérésemre a művésznő átküldte mindazoknak a leveleknek a másolatát, amelyekben a kormánybiztos úrhoz fordult. Egyikre sem kapott választ. A problémák személyes megbeszélését Ókovács csak halogatta. A nemzetközileg elismert karmester – több mint egyhónapos munka után! – nemcsak lemondott a rá váró fellépti díjakról, de még a tengerentúli repülőjegyét is kifizette magának. Ennyit ért neki, hogy az Operaháztól, és mint írta, annak alkalmatlan vezetőitől távol lehessen. A sokat elért énekesek és karmesterek nem szeretnek rossz körülmények között dolgozni, és nem kockáztathatják reputációjukat sem. Dohnányi és Wilson extrém esetek, mert ők hangot is adtak nemtetszésüknek. A többieknél csak azt látjuk, hogy hirtelen mindenki beteg lesz, és lemondja budapesti fellépését.

Végül, mivel a legutóbbi cikkében Ókovács ismét elővette a Dohnányi-ügyet és az én kapcsolatomat, szeretném leszögezni, hogy Dohnányi szerződésének másolata nálam van, azon a művész aláírásának pillanatában egyetlen operaházi aláírás nem szerepelt, fedezetigazolása nem volt – így a 292/2009. számú kormányrendelet szerint teljesen szabálytalan.

Végezetül reflektálnék a másik kitételre is, amely szerint nem csodálkoztam volna azon, hogy véleményem közzététele után felmondták előadásaimat. Valóban: az előzmények után ez a lépés sem tudott már nagyon meglepni, mindazonáltal úgy gondolom, hogy ha az igazgatókról elmondott vélemények nem tennék lehetővé a művészek számára jó előadások létrehozását, már nagyon régen nem lenne operajátszás Magyarországon.

Győriványi Ráth György

karmester

Remek, megfontolt, ésszerű döntés. Illeszkedik az Operaház elmúlt évekbeli professzionális lépéseinek egyre hosszabb sorába. Végül is sokféleképpen el lehet verni az adófizető pénzét és a középszerhez vezető út is amatőrizmussal van kikövezve...