Márai Sándor különféle köteteit, írásait renszeresen leveszem a polcról és olvasgatom. Csak úgy. Okosakat ír. Például az 1943-ban kiadott Füveskönyv 201 írásából a 126.-ban. Blaskó Péterrel is megidézve:

                                                     A remekműről és a tündériről

Ahhoz, hogy egy emberi alkotás remekbe sikerüljön, s időtlen ragyogással kápráztassa és gyönyörködtesse az embereket, a tehetség, a téma, a kivitel tökéletessége mellett kell valami más is. A remekműben van valamilyen tündéri elem is, mely csodálatos fényével átsugárzik az egészen, oly gyöngéden és megejtően, mint ahogyan az északi fény világít a nyári éjszakában, valószerűtlenül s mégis fényszerűen, mert látni és olvasni is lehet mellette. A remekmű legyen valóságos, pontos, okos, céltudatos, arányos, gondosan megmunkált, hűségesen kivitelezett - s legyen még valami más is. Tündéri is legyen. S minden öntudatosság mellett önfeledt is legyen. Mérnöki szabályok szerint épüljön, de káosz is legyen benne, egy kávéskanálra való az ősködből, mely a csillagképek nyomában porzik, arany szemcsékkel. Tündéri nélkül csak "nagy" vagy "tökéletes" művek vannak. Az igazi remekmű néha nem is olyan tökéletes. Csak sugárzik, a "csak álom" is benne van, a csillagok fénye, a tündéri. S a feladatnak ez a része, amikor a művész már nem tud művén segíteni; az utolsó ecsetvonást, a tündérit az Isten végzi el." 

Pár napja volt a Kommunizmus Emléknapja. Márai Sándor 1966-os naplójából idézek. Látta már akkor is és tudta előre...

"A kommunizmus megbukott, mindenféle értelemben. De a kommunistáktól nehéz lesz megszabadulni, mert senki sem olyan konok és veszedelmes, mint egy bukott eszme haszonélvezője, aki már nem az Eszmét védi, hanem meztelen életét és a zsákmányt."

8 évvel később pedig:

"Mozart, Weber, Beethoven, Bruckner . . . mit akartak "mondani" ezek a zsenik? Mint a vallás, mint a szerelem, úgy a zene is illúzió. És minden realizált illúzióban van valami az őrületből."

A Viccesbe is írhatnám, hogy u.abban a NYUGAT-számban Elek Artúr egy Új magyar zeneszerzőről írt röviden, és a Bartók-kortársról, aki 1939-ben halt meg, az éppen bemutatott "Vasárnap" c. szvitje kapcsán a következő összefoglalást adja:

" A legkevesebb mai zeneszerzőnek vannak olyan épkézláb témái, mint Gajárynak és a legkevesebben tudnak velök oly abszolút zenei módon bánni. Legörvendetesebb az invenciója gazdagsága. Zenéjének polifon szövedéke tele van üdébbnél üdebb dallamú motívumokkal, amelyek sohasem csip-csup dallamtörmelékek, hanem szélesen elömlő, modulációkban megismétlődő, újabb változatokban megifjodó témák. A zenekarával pedig úgy bánik, mint egy kész művész. Csupa komoly kvalitás ez, amelyekkel, ha az élet keresztüljárja, ha megtépi és megtisztítja s elvégzi benne az érlelés nagy munkáját, Gajáry István bátran vághat neki a jövőnek."

Persze, nem ez a vicces, de mivel a zeneszerző, zeneesztéta Gajáry Istvánról még nem hallottam, megnéztem néhány forrást, és a zenei ismeretterjesztés céljára sok pénzt felhasználó BMC-ből az alábbit idézem, ami azért komolytalan:

Cím
Példány: Der widerspenstique Prinz
Eredeti: Der wiederspentique Prinz

Szerző(k) Név     Élt                Nemzetiség
Gajáry, István     1884-           magyar

Kiadás

Megjegyzés
Gajáry István zeneszerző és kritikus. Színpadi művekete, vígoperájkat(közöttük "Der wiederspenstique Prinz" írt, azonkivül kamarazeneműveket. Az "Újság" c.napilap munkatársa volt. Az"Operaismertetők" sorozatban dolfgozott, nevéhez fűződik a "Bahazzok" és a "Sevillai borbély" ismertetése is.
Adatok kölcsönzéshez
M?faj: vígopera
Típus: Partitura
Apparátus: É-szimf. zenekar
Méret: 44 x 22 cm
Azonosító: 36886
Vonalkód: MKT001366
Kölcsönözhető: Csak helyben használható

Közel 10 durva hiba, nem beszélve arról, hogy halvány gőzük sincs arról: Gajáry már közel 72 éve elhunyt :-(
 

Lassan lefut a február, így megnéztem, mit írt pl. a NYUGAT, az alapvetően irodalmi folyóirat, 100 évvel ezelőtt zenei téren. Az idézet az 1912. évi 4. számból való, de előzménye korábbi 1-2 évvel, ami magyarázatra szorul.

Bartók Béla a 20. század első évtizedének végére már megtalálta saját hangját, és a mások által is kultivált új zene áttört külföldön és itthon is. 

Sarokkőnek tekintették a kritikusok Bartók első szerzői estjét (1910. március 19.), amelyet Kodályé után egy héttel rendeztek a Royal dísztermében, és ahol az I. vonósnégyesét is előadták. Az ott elhangzott művekről   így írt Csáth Géza a NYUGAT 1910/7. számában (április elején):

"...egy bámulatosan eredeti muzikális elme, egy rendkívül érzékeny költõ-kedély életjelenségei." 

A programból most kiemelt vonósnégyest rengeteg próbával akkor mutatta be (önmagával együtt) az alig több mint 20 éves átlagéletkorú Waldbauer-kvartett, köztük a januárban volt 20 éves Molnár Antal brácsással, a később híressé vált zeneesztétával, zeneszerzővel.

Molnár így belülről elemezte a vonósnégyest és ezt először egy évvel később a Zeneközlönyben írta meg, majd a fent említett 100 évvel ezelőtti lapszámában a NYUGAT is leközölte. A rávezető elemzést is érdemes elolvasni a pótlólagos kiemelésekkel tőlem.

"Molnár Antal: Bartók quartettje

Igen félénken szoktak ehhez hozzányúlni: mi az hogy Bartók. Valaki, aki õsmagyar érzéssel egyszerre a német nagy zene tömkelegébe lépett és ebből tisztán és félszegség nélkül, oszlopként került ki: ez Bartók.

A magyarországi zenetanítás lényege, hogy a nyugati értékeket megvilágítsa; ilyen világítás mellett csak hunyt szemmel maradhat az ember magyar. Csakhogy van más mód is: az alvajárás, a zseni pedig alvajáró. Akinek az egész léte át meg átszívódott új álmokkal, az az ellenző jelenségeket is csak saját dolgának jóvoltára szívja magába. Mindent átvesz, ami egy szemernyivel előbbre viheti saját akarásában, a többi pedig lepereg az ösztönéről. Fiatalkori zongorascherzójának középsõ része határozottan Wagneres, ott úszik rajta az az ólomtestű álmodozás, harmóniai körében rengeteg még a germán. De hol van Wagnerben az a hajlékony, fiatal hősi levegő, amely már átszivárog a nehéz akkordokon és mint reményteljes, friss szellő simogat? Ez nem Siegfried odafestett nagyvonalú alakja, mondjuk ki, ez magyar alak.

Ha a magyarosság dicsőség, nem azért az, mert mi magyarok vagyunk, hanem mert esztétikai érték. A fajiság minden művészetnek épp oly erős tartozéka, mint az egyénnek. Ha a zeném nem magyaros, hát németes, franciás, vagy egyéb, vagy pedig keverék. A mai magyar komponista - az állapotok természetes következéseként - csupán keverékzenét írhat, hiszen egész technikánk nyugati. Csakhogy Bartók ősi ösztöne úgy tör át ezen a - nála külsőséggé változó - elemen, a technikai közösségen, mint szerelmesek egymást megértése a konvenciókon. Kevésbé erős művész, aki nem hozta magával a fajiság csodás következményekkel járó biztosító tüzét, az átvett idegen technikával idegen érzésvilágot is olvaszt magába. Bartók azt is eredetivé teszi, ami tán még hasonlít is kissé valami idegen darabra. Kitûnő egyének képesek egész társaságra kiterjeszteni hangulataikat. Kiváló tanárok tanítványai mind hasonlítanak valahogy egymásra: mert ösztönszerűleg mímelik a vezetőt. Így sorakozik a hangok világa is abba a különös rendbe, mely úgy elárulja uralkodója lelkét. Bartók Kossuth-szimfóniája, I. szvitje, quintettje új érzéseket, új bélyeget, új ösztönöket tettek a nyugati zeneművészet alapjára. Ezek az új eredmények: a Bartók magyarossága.

A magyarosságot senki sem tudja meghatározni. Cigányzene, operettzene, Erkel-zene, tánczene, Liszt-rapszódiák és népdal: ismerje ki magát valaki. A legfonákabb, (de hát nem segíthetünk rajta) mikor a népdalgyűjtő maga sem tudja megérezni, mi a szláv és mi a magyar elem. Nem a dolog megkönnyítésére de esztétikai okból vessük föl a kérdést: fontos-e, hogy kritikai szempontból mi magyaros? Fontos-e ez a komponista munkájára? A művésznek ugyan beszélhet a kritika, a teória akármit, úgyis csak ösztönét kérdezi meg. Bartók zenéje tagadja az Erkel-féle, Liszt-féle irányt. Hangulatai népdal-hangulatok tovafejlődései, (ő maga is szorgalmas gyűjtő) a cigánytól pedig átolvasztotta az eredetit, azokat a hangulatokat, miknek sehol máshol nincs nyomuk, mik közelről érintik faji erünket. Mindegy, cigány-e, magyar-e, de vannak ritmusok, hangzások, előadási módok, melyek tűzbe hoznak, melyekben többet érzünk, mint ezer jóravaló, ügyes, közepes német operában vagy szimfóniában. Álomlátó zsenialitással adott kuruc hangulatokat is Bartók (zongora-rapszódia zenekarral), s még ki tudja mi mindent, mihez méltóbb tollaknak kell még hozzányúlniok, hogy egész varázslatos jelentőségükért síkra szálljanak. A kuruc hangulat alatt itt nem tárogatót kell érteni paprika illattal, hanem a mélyen érző költőnek visszaszálló, megértő, lelkes sóhajtását.

Ez a periódus végigrobogott a magyar kultúr-síkon, egyszer-egyszer megszólaltak a darabok jó-rossz előadásban (többször rosszban), keltettek csekély vagy nagyocska érdeklődést (többször csekélyt), s ahogy a rövid visszhang elhalt, Bartók tovább is élt még és tovább is dolgozott. Ő nem törődhetett azzal, hogy a közönség még csak Wagner 45-ik életévénél tart, ő túl volt Strausson is és túl volt a saját első életszakaszán is.

Az ezutáni kora, melyben a 2. szvit, egy csomó zongoradarab, a Portrait és a quartet készültek, a legutóbbi időkben folyik le és nagyon elütnek eredményei mindentől, amit bárki bármikor produkált. Még mindig ott lélegzik az a különös fajiság, de sötét burokba került, még mindig friss a levegő, de mély barázdák merülnek az üde arcba, a nevetés eltorzult és a fájdalom átszellemülő megbéküléssé vált. Az élet legelhagyottabb mélységeiből szól föl ez a zene, s mint egykor az egyházi kompozíciókról mondták, mintha nem ebbõl a világból való volna. De nem az égi angyalok éneklik, hanem a végső cél, az örök emberi megadás, az egyetlen igazság köznaptagadó szellemei. A rendesnek titulált gondolkozás szerint a Nap a mi éltető erőnk, gyógyítónk, világítónk. A mélységek extázisában ott látjuk az embert az egész állat- és növényélettel összefogózva, amint együtt csókolja azokkal a napsugarakat és összeolvad velük a meleg és fényesség végtelen imádatában. Bartók újabb zenéjét csak olyan hallgató tarthatja szépnek, akitõl az élet extázisai nem esnek távol. Quartettjérõl akarunk szólani.

Ez a munka a négy hangszerre írt dolgozási mód tökéletes mintája. Oly céltudatos és biztos a fölépítésben, mintha az egész kompozíció önmagától vésődött volna márványba. Ritka remekművekben egyesülnek csak ilyen biztos vonalú szólamok a végcél sallangtalan harmóniájában. Az elsõ rész (Lento) hangulatára ne használjuk az átszellemültnek jelzőjét. Más is átszellemült. Ez a halkan kezdődő és fúgaszerűen tovaszövődő áradat a maga minden pillanatban újabb nagy megfeszülést hozó rezgéseivel úgy halad, úgy hullámzik föl a nagy fortékig, úgy éli le titokszerűen fenomenális életét, mint az álom, melyről reggel csak annyit tudunk már, hogy fönségesen rettenetes volt, de olyan, hogy nem lehet a napvilágra idézni, még homályos emlékezése is megborzongat. Regék vannak látványokról, miktől kővé vált a bátor megkísértő: ilyesfélét hozott föl Bartók a sosem hallott csodák, gyönyörűségek és fájdalmak mélységéből. Ez az első rész a legtisztább nyugalommal járja meg az útját, úgy halad befejezéséig, mint a mártír, akit senki sem ért meg s aki többet érzett életében, mint elítélőinek egész pereputtya. Lehet, lesz idő, melynek érzésvilága az ártatlan hangulatok közé sorolja ezt a hatalmas darabot, de akkor már olyan lesz az erőteljesebb, hogy mai szervezetnek sejtése sem lehet róla. Egy leszögezhető: ezt minden időben csakis fönt élő ember élvezheti, könnyű vérű nevetni fog mellette vagy elalszik vagy dühöngve otthagyja.

A második részt tematikusan áthidalja, a tempo - a következő szonátaforma gazdagságának egyik fontos alkotó témájával - lassacskán gyorsabbá lesz. Az új szellem-élet egy másik, az elsõből folyó, azt természetesen kibővítő biztos folyású, rengeteget adó jelentkezése. A legsokatmondóbb, legegységesebb, legfolyékonyabb részek méltó társa. Az a pizzicato cello-epizód a hegedű dolcissimójával a legpokolibb élet-megszólalás, ilyesmi csak úgy juthat eszébe embernek, ha egy órával később már maga sem hiszi, hogy megcsinálhatta. Ismét csak azt mondjuk, hogy mégis csak érdemes élni, ha a létezésünk borzalmának ilyen vetítése lehetséges. Mert emellett ordítunk egy furcsát, de ez az ordítás iszonyú kacagássá változik, melyből könnyek törnek elő örök megbéküléssel.

Az utolsó részt három fő összetevő tartja egyben. Az egész olyan, mint az öntudatlanban való fékevesztett tovarohanás, de extázisa nem szilajság, hanem a megláncolt szabadság utáni vágyakozás tehetetlen, de sosem nyugható küzdése. Az említett részek: 1) a főrész kalapácsosan leütő témái, 2) az ellentétes, csendes téma, 3) Adagio, be-beszőve a rohanó tömegek közé. Az a csendes, kimondhatatlanul beszédes téma (2) lehet példája az ilyen viszonyok közt felszökő magyarosságnak (vagy tán szláv? mindegy), szóval fajiságnak. Nem lehet meghatóbbat képzelni ennél a sugallatnál, jókedve olyanfajta álmodozással vegyül, mint a legnagyobb fájdalmakon átszűrt boldogság fölcsillanása. Az Adagio (3) forró és erős, mint a férfi ölelése, mikor az életet magát öleli, mikor mindent odaad valamiért. Közbül az egyik főmotívumból táplált fugaszerű tréfa bukfencezik el. Bartók zavarba hoz a fugatóival: eleinte nevetünk a tréfás kedvén, aztán verni kezd bennünket konzekvenciájával, a valóság mindjobban átüt a könnyed hangon, táncunk haláltánccá szélesedik, a víg arcok torzultak már, a tréfa öl, mert szikrája az örök nyomorúság."

Ez az elemzés annyira eredeti és bensőséges, hogy Pándi Marianne is csak néhány mondattal tudta kiegészíteni ismert Hangversenykalauzában.

Az előbbiek is azt igazolják, hogy értő kritika esetén a hallgatók is sokkal hamarabb kerülhetnek közel szerzőkhöz, művekhez. Bartók I. vonósnégyesét minden magára valamit is adó kvartett játssza, és ezek közül az alábbit érdemes meghallgatni a fenti kritika olvasása közben (mert ezt tudom most megidézni).

Molnár Antal ül középen e képen, amit Székely Aladár

készített talán éppen  Kodály említett szerzői estje alkalmából: 

a többi zenész balról: Waldbauer Imre, Kerpely Jenő csellista

 és Temesvári János II. hegedűs.

(Ezen az esten Bartók is szerepelt: Kodály 1909-ben írt 10 zongoradarabjával.) 

"Ha az emberek negyedrész annyit költenének arra, hogy jót tegyenek másokkal, mint arra, hogy kárt tegyenek maguknak, nyoma se volna a nyomornak."

Móra Ferenc

Moldova György meglátásaiból idézgetek időnként . A forrás Moldova kalendáriuma a 2000. évre, amely  "XX. század, lelépni!" címen jelent meg 1999-ben, Kaján Tibor illusztrációival.   

Január 16.  JAN PALACH elégeti magát a prágai Vencel téren (1969):

Minden láng egyforma!
A tűz ereje csak attól függ, hogy mi ég.
 

A múlt évszázad közepén írta az alábbiakat, bár kissé leszűkítettem a mi területünkre a szöveget, egy kiváló író és gondolkodó - Rónay György A regény és az élet bevezetőjében.

A művészet közelmúlt eretneksége, úgy látszik, véget ért, az visszatér az élethez.

A templom benépesülhet újra.

Ez a templom ott van bennünk és a művekben; profán szertartása, imádsága a meghallgatás.

S mint ahogy a vallás szertartásai is azért vannak, hogy részt vegyünk bennük: a művészet sem nélkülözheti a mi alkotó részvételünket, hitünket és odaadásunkat. Amit a szerző művében fölépített, művét hallgatva nekünk is föl kell építenünk magunkban. Vagy legalábbis hagynunk kell, hogy fölépüljön bennünk, "nyugodt kinccsé és örök haszonná". A jó zenehallgatót a művészet kegyelme magát is mintegy művésszé emeli. S valahol ebben rejlik talán a művészet, minden igaz művészet eredendő s lényegéhez tartozó karitásza, minden teremtés ősi szeretetmotívuma. Az alkotás: részesítés.

Az alkotás a művésznek szenvedés is; küzdelem az anyaggal és a formáért; értünk és helyettünk szenved, hogy értünk és helyettünk mondjon el, valljon meg minket - magunknak. Szenvedésének jelképes megváltása a megértés, a művében való részvétel; az az ajándék, amellyel magunkat adjuk oda neki, mert magát adta értünk és nekünk; ez nagy ajándék, amellyel biztosítjuk, hogy nem hiába szenvedett, s szenvedése örömmé lényegülhet át az örömben, amelyet nékünk szerzett. Adott, és mi elfogadtuk adományát. S ezzel adakozásában nem szegényült, hanem gazdagabb lett; művészi adománya százszorosan megsokszorozódott a művét élvezők és átélők lelkében, a műélvezet e csodálatos hal- és kenyérszaporításában.

A  zene még egy közvetítőt is igényel, mert azokon a hozzáértőkön túl, akik kottából is tudnak olvasni, a hallgatóknak szükségük van a médium/ok/ra, aki/k/  el/ö/adják nekünk az üzenet, vagyis a zenemű magukban megformált értelmezését, és ahogy a zeneszerző, az előadó is hasonlók árán igényli a befogadó hallgatókat, hogy a fentiek megvalósulhassanak.

Az idézetbe ágyazott idézet forrását a Zeneköltészeti témába beírom Babitstól. 

És itt a férjével, a cseh-holland hátterű Ronald Masinnal...; a másik kettőt nem ismerem fel.

És mindezeket az alábbi oldalról indulva találtam meg...

Az 1972-es születésű Szilvay Réka szintén magyar,

de most már Finnországban él.

Apanyelve biztosan unkari /Szilvay Géza/

Ki ismerte a ZAK-ról?

És 1958-ból Gertler Endre a balról második helyen álló Kelemen Máriával...

Hát nem tündéri !

Téli ruhában és szandálban, és hol vannak a jobb kezek...  Hol készülhetett a kép? Tippek...

Régóta nem idéztünk: ma viszont szóba került Poulenc és akinek a Watteau-festmény alapján írt művét ajánlotta, Wanda Landowska csembalista. Utóbbiról emlékezik meg Határ Győző a Rácz Aladárról, a c/s/imbalistáról /akinek két ellensége volt/ írt széljegyzeteiben:

Míg élt, cimbalmozott; míg cimbalmozott - élt címen. Ebből idézek:

"A másik: a varsói születésű, elfranciásodott Wanda Landowska (1877–1959). Hallhatta, nem is egyszer és nem is lemezről: a Salle Pleyel-ben, ahol úgy kellett lefogni székén, hogy fel ne rohanjon a pódiumra és rá ne borítsa a clavecin-t a hangszer koronázatlan királynőjére. Ha meg is vette lemezeit, csupán hogy sorra

elemezze és „megcáfolja” a felfogás hitelességét, de már a cimbalom mögül és baguette-tel a kézben (neki a cimbalomverőt magyarul haláláig baguette-nek hívták). Míg ő, Aladár, még árvalányhajas pörgekalapban és sújtásos álmagyar zekében mulatókban, orfeumokban játszott, Landowska már világjáró

virtuóz volt és azt merte állítani, a preklasszikusok „spinétre” írott mesterműveinek tolmácsolására csak és egyedül maga a „spinét” hivatott. Honnan tudhatta volna, amit Sztravinszkij is belátott már, hogy a „spinét” soha nem érheti utol amaz őseredeti hangszert, amelyet már a Biblia is úgy emleget, mint Jubál hangszerét – hiszen a tollpengetős billentyűsor közvetítése helyett a baguette-en, a cimbalomverőn keresztül közvetlenül ömlik át a hangszerbe játszójának minden rezdülése, vére-lüktetése, és ezt a közvetlenséget, legyen bár két vagy három emeletes a billentyűsor és módosítsa húrjának rezgését akárhány

pedál, semmiféle clavecin nem érheti utol – – –

Wanda Landowska. Ő volt a szeretve-gyűlölt, a nagy fenntartásokkal csodált ősellenség, az igazi. „Ki-ki ellenfelével méri és becsüli magát” – Aladár nem idézte a nietzschei mondást és halálig tagadta, hogy volt ilyen vetélkedés vagy valaha is ez a szembenállás megfordult volna a fejében. Bár annyi szent – ha

baguette-je alatt társalogni kezdtek Couperin madarai és Yvonne belesimulva-búgó zongoraakkordjai nyomán rászállt a teremre a szent áhítat, Aladár tökéletesen megfeledkezett kettejükről; átlépett az ő világába, az igaziba, amelyben nyomokban sem volt se Wanda Landowska, se Violet Gordon Woodhouse /az egyik ellenség/. Mint a tridenti zsinatra a szentlélek csendje – úgy szállt rá a pamlagokon, heverőkön végigülő háború előtti pesti társaságra Polihimnia megilletődött, szorongó, viharra váró csendje."

A teljes szöveg ITT!

INNEN kezdve pedig a művésznő egyik felvétele hallgatható meg. Rácz Aladár ekkor talán már haza is tért.

"A múzsák testvérek. A táncos lábai egészen egyformán érintik a földet a költőével."

(Honoré de Balzac)





Hmm. A táncos és a költő lába ugyanúgy érinti a földet? MI VAN? Mér' kié nem érinti (ugyanúgy)???

Az előbbi megint es-etlenre sikeredett, mivel kimaradt a szövegből egy es betű. :-(

Az alábbi teljes idézet eredete 1975-re nyúlik vissza, amikor Kocsis Zoltán arra kérte a költőt, írjon számára egy operát, mondván: "mert te vagy az egyetlen olyan szerző, aki helyet hagy a muzsikusoknak".

Az opera, ill. végül operák cak terv maradt/ak/. Címük: Három egyfelvonásos opera énekesek nélkül. Az első az alábbi.

"   Egy dalt még akarok

     egy álmot még

     melyben ott zengjen minden

     ami szép lehet még életemben   "  

                                                          TT.

Szép ez az idézet, amely valószínűleg a szerző Szeretetkönyv-ében olvasható!



Bartók Béla születésének 128 éves évfordulóján, ami kiemelt alkalom, hiszen kettő a hetediken, a nagy pályatárs Kodály Zoltán két, közel 91 éves kritikáját  ajánlom a Nyugat akkori számaiból:



http://epa.oszk.hu/00000/00022/nyugat.htm



Ott pedig az 1918. év 6. és 11. számait kell behívni, hogy a II. vonósnégyesről  és a Kékszakállú-ról olvashassunk! 

"Ahol nincs szeretet, ott nincs élet – ott káosz van. … Amíg egy zenekar hangol, a káoszt hallod. Nyikorogva, búgva, kornyikálva húzza, fújja mindenki a magáét. A hangolás: dadogó magánszólamok zűrzavara. Az élet előtti állapotot hallod ilyenkor, a születés előtt káoszt. De amikor a karmester beint: a magányos hangszerek hirtelen egymásra találnak, egymásba szeretnek – és megszólal a Zene."

Life and Letters októberi számában emelte fel szavát E. W. White, - hogy elegendő eredeti táncjáték híján, meglévő zenedarabokhoz készítenek utólag balletet, vagy ami még rosszabb: a nagy zeneszerzők műveit szétszabdalják, s egybefoltozzák a táncjáték céljaira. A Csodálatos Mandarin a nagy magyar zeneszerző alkotása, egyenesen a ballet számára készült, s így jelentőségénél fogva elsősorban és örvendetesen növelte volna az Opera sajnos igen sovány eredeti balletkészletét. A szereposztásnak is előre örültünk: az elragadó és bonyolult művészi feladatokra hivatott Szalay Karola és a tehetséges férfitáncosok biztosították volna annak a külön zárt kisvilágnak létrejöttét, melyet a balletban zeneszerző, szövegíró, szereplők és koreografus harmonikusan együtt építenek föl. De a kísérteties influenza miatt az előadást meghirdető plakátok csak arra voltak jók, hogy eszünkbe juttassák azt, ami helyes lett volna, aminek éppen ideje lett volna, és ami megint csak nem következett be.