Puccini nem operett szerzői, afféle „Hej, cica, eszem azt a csöpp kis szád…” kvalitás, nem tudom, ki állítja (Csáth az alábbi kijelentésével biztos nem, ő német nyelven nagy sikerű könyvet írt róla), de aki ilyet mond, tévúton bódorog, támaszkodni pedig a füle a bot.

Kedves Vörösbegy!

Nem zenetörténész vagyok, nem műelemzések alapján szerettem meg Verdit, hanem amiatt mert egyszerűen sütött belőle, műveiből a zsenialítás. Persze nem állítom, hogy a Nabucco és az Otello egy szinten áll, de Verdinél ez a fajta fejlődés is lenyűgöző. Szerintem a négy legjobb Verdi - mű: Don Carlos, Végzet hatalma, Otello, Falstaff.
Puccini művei közül a Bohéméletet és a Toscát kedvelem a legjobban. Utóbbi esetében már nem is tudok számot mondani, hogy hányszor hallottam. Puccini hallgatása közben ritkán éreztem olyan borzongást és meghatódottságot, mint például a Don Carlos egyes jeleneteiben.
Ugyanakkor azokkal nagyon nem értek egyet, akik szerint Puccini az operát operetté akarta degradálni.

folyt.
Ez azonban Csáth szerint Wagner operái népszerűségének akadályává is vált:
„Minden hatás attól függ, hogy milyen a talaj, amelybe vetünk. A művésznek elsősorban magához hasonló emberekre kell számítani. És azután ha számolt ezzel a körülménnyel – kifejtheti a zsenialitását, fölépítheti, kiképezheti ötleteit. … Csakhogy a művész nem ér rá azzal vesződni, hogy ezt a lehetőséget és annak a föltételeit megkeresse. Neki már készen van egy lehetősége, egy megoldása és ehhez képest az ötlet legtöbbször másodrangú fontosságú. Hiszen ebben a mikéntben nyilatkozik meg elsősorban az egyénisége: a központi idegrendszerének specifikus tulajdonságai. Ezt a mély és mindig egészen ösztönszerű megnyilatkozást nem igen lehet külső formáiban korrigálni, javítani és átalakítani. Wagner sem tette, hanem kénytelen volt megvárni a közönségét, amely a műveinek megszületése idején még seholsem volt. Képzeljük el, hogy ma valaki föltalálja a piros színt. Hiába minden fáradozása, ha az összes emberek körülötte színvakok. Ők nem fogják tudni elhinni, hogy az új szín valóban megvan, és valóban különbözik a többitől. Meg kellett várnia, míg megtanulják hallgatni a muzsikáját.”

Csáth tehát Puccini sikerében olyan zenei engedményeket lát, amelyekre addig a legnagyobbak nem voltak hajlandók. Valóban egy operaszerzőnek engedményeket kell tenni? Mozart vagy Beethoven egyéb műveihez képest tett ilyet?

Abban egyetértünk, hogy nem sok értelme van a legnagyobbakat összemérni. De persze vannak szintek, és Puccinit meg Erkelt például nem biztos, hogy ugyanolyan magas polcra tennénk.

Kedves Toldiboldi, a sejtésedet én is osztom.

Csáth Wagner működésének korszakos jelentőséget tulajdonít, ezért helyezi Puccini elé: „Wagner lehetett volna elsőrangú zenedrámaíró különleges és új zenei fantázia nélkül is. És akkor valószínű, hogy mindjárt megértették volna. Véletlenül azonban abnormis, sőt perverzus volt a harmóniai érzéke és idegei betegesen vágytak az éles kontrasztokra. Tiszta véletlen volt ez, de következményeiben mégis nagy változásokat okozott. Mert ennek a zenének a szuggesztív ereje nagyobb minden eddigi zenénél. A melódiák többszörös harmóniai indokolása – többszörös és különböző hangszerelése, magának a melódiavilágnak monomániaszerűen korlátolt és monomániaszerűen szokatlan mivolta, a harmóniai gondolkodásnak nagyszerű és érzéki tulajdonságai! – körülbelül ezekben gyökerezik e ritka szuggesztív erő titka.”

Nem tudom, mikori a Csáth Géza-szöveg, de nem lehet, hogy egyszerűen arról van szó, hogy Puccini volt a "kortárs", aki igazán modernnek számított, és egy kicsit az egész szitu olyan, mintha a hatvanas években valaki Bernsteint emelte volna ki olyasvalakiként, aki alapjaiban megújította az opera műfaját? (Pl. hova tennénk e palettán Gershwin Porgy és Bessjét?)

Gluck,Mozart,Verdi,Wagner...Puccini
Értelmetlen őket bármilyen szempontból összehasonlítani,hisz olyan óriási egyéniségek voltak ők valamennyien...
Amiben Puccini fantasztikus:olyan stílust alakított ki,amit az igazán vájtfülű oprekedvelő és a "közönséges" ízléssel megáldott hallgató is egyaránt magáénak tudhat...Na,erre nagyon kevesen voltak képesek!
"Wagnerhez képest gyengébb zeneszerző" - ismerem ezt a véleményt.Ez így hülyeség.Wagnerhez hasonlítható valaki?Persze,hogy nem!És Puccini?Ő is egyedülálló volt!Ami zeneszerzői tehetségét illeti:mindent,hangsúlyozom,MINDENT tudott,amire szüksége volt!Mindenkitől tanult,(olykor-olykor lenyúlt dolgokat)és remekül beolvasztotta az egyéni stílusába!Hát röviden ennyi!

Kedves Boito!
Csáth felvetésének a magva: Puccini cezúrát jelent az operatörténetben, mert elődeihez képest a szöveg, a dallam, a színrevitel egységben kezelése és az így létrejött egész minősége szempontjából ő az, aki elsőként megtalálta a kulcsot a közönséghez (hiába volt pl Wagnerhez képest gyengébb zeneszerző). Hozzászólásod Verdi elsőségével látszólag borogatják Csáth álláspontját, ám ha ezt kizárólag a zenei megfontolásaitok motiválják, akkor mégsem. Ehhez azt is ki kellene mutatnod, hogy Verdi librettói jobbak, a drámai cselekmény pedig színpadképesebb. Magyarán Verdi szőröstül-bőröstül élvezhetőbb a közönség számára, mint Puccini.
Hogy Mozart librettói gyengék, azt Pernye Andrástól is hallottam állítani, aki ezzel nálam szakavatottabban megerősítette Csáth véleményét.

...és a csúcs, a Tosca!!

Bocs, elnéztem a szót (Többre ment - valójában. Utolsó sorok TÖRÖLVE!!)

Puccini csodálatosan értett a zene és a szituációk egybeforrasztásához. Fantasztikus dallamokat írt, de nem mérhető azzal, akit én az alfának és az omegának tartok, aki számomra olyan csillag akinek soha nem halványulhat el a fénye: VERDI. Lehet, hogy túl költői voltam, de valóban végtelenül kedves számomra Verdi.
Mint géniusz zeneszerző, és mint egyszerű, emberszerető ember.
Egyébként nem hiszem, hohgy Puccini tönkrement a végére. Ilyen "tönkrementen írta ezek szerint a Triptichont és a Turandotot?

Na, még egyszer, utoljára.

Felhozom a süllyedésből ezt a tegnap talált lassan 100 éves gyöngyszemet, hogy elmeditáljatok rajta.

Puccini többre ment és ezt leginkább annak köszönhette, hogy jóval kisebb zenei tehetséggel született, mint Wagner. És olasznak született, ami együtt jár bizonyos művészi ön-szkepszissel és bizonyos immorális fölénnyel a megalkotott munkával szemben. "

Eddig a Csáth Gézától való idézet - erősen megkurtítva a tanulmányt. Nos, ehhez szóljatok hozzá, ha gondolatébresztőnek találjátok.

A muzsika azonban még mindig nem igen hasonlított a drámai akcióhoz. Történt valami haladás ez irányban, sőt a haladás szisztematikus is volt, de nem nyilvánult másban, mint a dráma és a zene alaphangulatának összeegyeztetésében. Gluck Orfeuszában tisztán és plasztikusan megtalálhatjuk a nemes és heroikus bánat kifejezését, amelyet Orfeusz érez Eurydike halála miatt. Wagnerig azonban még olyan nagy géniuszok, mint Mozart és Beethoven sem tudnak rájönni, hogy hol és mennyire kell a zenét háttérbe helyezni és a szöveget kiemelni. Az ő operamuzsikájuk a hangversenyteremben sem veszt hatásban semmit; a librettóik azonban meglehetősen gyenge irodalmi és színpadi művek. Ők lemondtak a drámaiságról, hogy kész zenei formáikhoz alkalmas szöveget kapjanak és ezzel szemben semmivel sem tudtak többet nyújtani, mint amit maguk a hangok adtak volna.
Wagner ízlése és géniusza megtalálta a lehetőséget, hogy hogyan egyeztesse össze a két művészetet: kevés, egyenlő és kölcsönös engedményekkel egyrészről a muzsikus, másrészről a szövegíró és rendező között, akiket egy személyben maga képviselt. … Ezek után egy új művészetről kell beszélni, amely a muzsika, a szó és színpad eszközeivel akar hatni a komplikált élvezeteket óhajtó differenciált lelkű ember öntudatára. Ennek az új művészetnek föltalálója Wagner volt, de a hatás pszichológiai követelményeit, titkait teljesen csak Puccininak sikerült megfejteni. Ez a teljesség nem tökéletességet jelent. Csak azt, hogy Puccini valóban reátalált a zenedrámaírás legfőbb titkára, ami nálánál különb muzsikusoknak nem sikerült. Ennek a titoknak a kulcsa az a pszichológiai kérdés, hogy mennyit lehet adagolni a muzsikából, drámából és a színpadból, hogy zavartalan kielégülési érzések jöjjennek létre a néző-hallgatóban? Milyennek kell lennie ennek a muzsikának konstrukcióban, hangszerelésben stb. stb.?...

Csáth Géza Pucciniról szóló méltatásában az operaműfajról értekezett a Nyugatban (1908). Hogy látjátok? Igaza van?

„… háromszáz év óta probléma, hogy hogyan lehet a színpad érdekességeit összeolvasztani a zene érdekességeivel s mindebből valami nagyszabású művészi szórakozást találni föl. Tolsztoj nem egészen indokolatlanul ítéli el ezt a törekvést, azt állítva, hogy ilyenformán vagy a szöveg esik áldozatul a muzsikának, és akkor nem kell szöveg, vagy fordítva és akkor nem kell muzsika. …az egyszerű és homogén művészi élvezetektől való távolodás megfelel az agyvelő folytonos fejlődésének, a központi idegrendszerünk – tehát a lelkünk – folytonos differenciálódásának felel meg. … A kultúrember élvezetei mindig összetettek. Az öntudat szűk határain kívül élő énünket, vagy mint mondani szokás: az öntudat küszöbe alatt lakozó énünket is szeretjük foglalkoztatni. És a komplikált, kombinált élvezetekkel ezt tesszük. Ezzel már tágítjuk az öntudat kapacitását is. … Muzsikáljanak, beszéljenek nekem, mutassanak be ragyogó ruhákat, díszleteket és pózokat, füstöljenek drága illatos olajokat, traktáljanak ínycsiklandó ételekkel, italokkal, adjanak a kezembe finom selymeket és bársonyokat és mindezt egyszerre – foglalják le az összes érzékeimet – csak azt kívánom, hogy a végeredmény művészi élvezet legyen, a lélek artisztikus kielégülése legyen.
A művész helyzete azonban ilyenformán meglehetősen nehéz. Aki ennyi tényezővel számol, az könnyen tévedhet a számításaiban. … A régi operaírók … nem keverték a hatásokat. Ők csak zenét akartak írni. Megtartották a már ismert, bevált zenei formákat (többnyire dal- és tánc-formák) és azokhoz hozzá gyúrták, vágták, nyúzták a szöveget. És a probléma még egy lépéssel sem volt tovább, amikor Gluck, majd pedig Mozart megoldották a prozódia kérdését. … ezzel csak a szavak és az ének viszonyát tették természetessé. …