„A színpadon bizonyságot teszek az életemről…”

Az Operaház új szereplőkkel tűzi műsorára februárban a Békés András által 1986-ban rendezett Sevillai borbélyt. Figaro szerepét az első szereposztásban Szegedi Csaba alakítja. INTERJÚ

Szegedi Csaba

- Legutóbb akkor hallottam felőled, amikor Kecskeméten Háry Jánost énekeltél, most pedig az Operaházban játszod Figarót. Komoly változások zajlanak az életedben?

- Így van, de ehhez már hozzászoktam, hiszen az eltelt 27 év során jelentős szélsőségeket éltem meg. Igaz, amikor húszévesen úgy döntöttem, hogy a saját addigi választásaimtól és a családi hagyományoktól teljesen eltérő pályát választok, magam indítottam el ezt a folyamatot.

- Feltételezem a dalszínház felkérése az örömteli szélsőség kategóriájába tartozik...

- Természetesen, életem egyik legnagyobb meglepetése, s az egyik legszebb karácsonyi ajándékom! Tavaly december 23-án kértek fel Figaro belépőjének megtanulására, és január 3-án tartották a meghallgatást. Mivel zenei és szövegmondási nehézségek miatt ezt az áriát tartom a bariton hangfekvés csúcsáriájának, mindenképpen bizonyítani akartam, s december 27-étől kezdve megállás nélkül tanultam. Január 3-án ott álltam, életemben először egyedül, az Operaszínház színpadán, s az elődeimen - Melis Györgyön, Csurja Tamáson - jártak a gondolataim - nem mondhatom, hogy nem éreztem a terhet! De hat-hét nap alatt sikerült úgy felkészülnöm, hogy enyém lett a szerep - ami több szempontból is maga a csoda!

- Mire gondolsz? Hiszen voltak már kisebb szerepeid az Operában, vidéken pedig főszerepet is játszottál.

- Az egész folyamat maga egy csoda, hiszen engem korábban több kórusból eltanácsoltak! A képzetlen hangom szólt, mint a hajókürt, és 16 évesen rettentően élveztem, hogy túléneklek egy 120 fős kórust. Hogyne lenne az, amikor egyszerű bányász-földműves családból származom, ahol a színház és az opera nagyon távoli fogalmak voltak. De az igazán elképesztő az egészben az, hogy mindezt nem én akartam, egyszerűen csak hagytam, hogy a dolgok megtörténjenek - elindultam egy úton és azóta a dolgok csak úgy jönnek elém!

- Mi indított el?

- Véletlenek sorozata. 18 évesen még református lelkész akartam lenni, de nem vettek fel - ma már azt mondom, szerencsére -, így jogásznak álltam. A hangomat hallva azonban Regős Zsolt, a Miskolci Nemzeti Színház mostani karnagya az akkori vezetés figyelmébe ajánlott, akik legnagyobb megdöbbenésemre rögtön állást kínáltak. A biztonságos megélhetéssel kecsegtető jogi tanulmányokat odahagyva tehát beálltam kóristának. Az újabb meglepetés akkor ért, amikor egy magányos, próbatermi bohóckodás után, Kincses Károly közvetítésével, hirtelen Sólyom–Nagy Sándor előtt találom magam, aki konzervatóriumi növendéknek ajánl. Fel sem ocsúdhattam, és egy 800 fős falucska helyett máris a fővárosban találtam magam, amikor én erre soha nem is készültem.

- Úgy tűnik, mintha kemény évek lennének mögötted...

- Elhiheted, nem mindig volt ez tűzoltóbál! Gondold el, egyedül a fővárosban, zenei előképzettség, barátok-ismerősök nélkül, távol az általam imádott természettől! Közben spártai módon élek, és hihetetlen energiákat mozgósítva igyekszem bepótolni mindazt, amire másoknak évtizedeik voltak. Szerencsére a negatívumokat kiegyensúlyozták újonnan megismert segítőim, akiknek sokat köszönhetek: Pogány Imolától kezdve, Sólyom-Nagy Sándoron, Oberfrank Péteren és Kovalik Balázson át Gál Ágnesig, aki például megszerettette velem az összhangzattant. S amikor azt láttam, hogy én kerülök be a 129 felvételiző közül a nyolc szerencsés hallgató, majd 2008-ban az Operaház öt ösztöndíjasa közé, akkor azt éreztem, mindez megérte! Ezért én a zenét a mai napig úgy élem meg, mintha minden megjelenésemmel bizonyságot tennék az életemről és a zene iránti elkötelezettségemről, akár egy lelkész.

- Az átéltek hatására mivel gazdagodtál Te, és az általad megformált karakterek? S mit kap mindebből Figaro?

- Abban biztos vagyok, hogy a megpróbáltatások miatt lett igazi hitem. Az élményeimet pedig képes vagyok beépíteni a szerepeimbe, s mindegyik karakter kap valamit belőlem, a tapasztalataimból. Vélhetően én is építkeztem Háry, Bagó, Thoas, Silvio, Krusina, Don Giovanni vagy Dappertutto és Miracle doktor megannyi eltérő karakteréből. Figarót illetően azonban most azon van a hangsúly, mi tud ő nekem adni! Nos, megtanítja számomra, milyen lehet az, amikor valaki, mint valami helyi kisisten, egymaga irányítja az eseményeket, szövi a szerelmi szálakat, a maga leleményességével, furfangjával, mozgékonyságával. Én pedig azt szeretném benne megmutatni, hogy az ő karaktere nem csak a hangról szól. A néző elsősorban azt kell érezze: milyen jól játszik ez az énekes és ráadásul milyen jó a hangja!

- Ez a személyiség kérdése, de mi a helyzet a hangképzéssel? Zeneileg-énektechnikailag próbára tett-e a feladat?

- Ha viccel akarnám elütni a választ, azt mondanám: amikor megláttam az első felvonás 127 oldalas, G-kel és F-ekkel teletűzdelt fináléját, rosszul lettem! Komoly megterhelést valóban okozott az opera, elsősorban a szöveg maradéktalan megértése és a pregnáns szövegmondás elsajátítása terén. De a legnagyobb kihívást mégis a hangommal való gazdálkodás elsajátítása jelentette. Meg kellett tanulnom a belépőmtől az utolsó hangig úgy beosztanom az erőmet, hogy az ária és az egész előadás támadhatatlan legyen. Nem volt könnyű, de most már nyugodtabb vagyok - volt, hogy egy nap háromszor énekeltem el a szerepet, s bírtam volna negyedszer is!

- Egy ilyen megmérettetés előtt talán botorság megkérdezni, de gondolsz-e már távolabbra?

- Hagyom a dolgokat áramlani, megtörténni, hadd döntse el a hangom, melyek lesznek a jövő feladatai. Sokan kérdezgetik, nem akarom-e magamat inkább Wagner-tenorrá képezni, de én saját magamat baritonnak, ráadásul Verdi-baritonnak érzem. Közel áll hozzám Posa márki, Macbeth, Germont figurája is, de az biztos, hogy ha az ég szakad le, egyszer akkor is eléneklem Otello szerepét!