Az előadás lelke

A görög mitológiából ismert Orpheusz-történet számos feldolgozása közül Zsótér Sándor Fischer Ádámmal együttműködve Haydn A filozófus lelke, avagy Orpheusz és Eurüdiké című operáját viszi színpadra a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében. INTERJÚ

Zsótér Sándor (fotó: Gál Gábor)

- Van lényeges különbség az Orpheusz-történet feldolgozásai között dramaturgiai szempontból?

- Ez az Orpheusz nagyon 20. századi, talán pont a szabdaltsága miatt. Nem egy csinos és logikus szüzsé. Teljesen inkoherens, és rendkívül bosszantó apróságok vannak benne. Így például megnehezíti a lépéseket Kreón szerepe, akit egy egészen más történetből ismerünk. Semmi köze nincs a lányához, nem is szereti, nem is siratja meg. Furcsa kis áriákat énekel, majd egy háborút indít, épp a lánya sírja fölött, de teljesen értelmetlenül, mivel a lányát már nem kapja vissza. Épp elég feladatot ad annak megvalósításán gondolkodni, hogy ezekkel együtt váljon teljes egésszé a darab. Az énekeseknek figyelniük kell arra is, ami az előző jelenetben volt, hogy azzal vitatkozzon vagy szálljon szembe a következő, vagy épp egyetértsen vele, esetleg megcáfolja. A szövegkönyv 1791-es, és nagyon bárgyúnak tűnik, kicsit rokokónak, de később kiderül, hogy mégsem az. Ezt pedig nagyon komolyan be akartam venni a rendezésbe. Nagyon száraz és különös szöveg, érezni, hogy nem véletlenül írták így, és Haydn sem véletlenül zenésítette meg. Viszont kilátástalan megérteni. Egy idő után ez megfordul, és rájövünk, hogy nagyon is fontos dolgokról szól a történet.

- A címben feltűnik a filozófus lelke. Ez megjelenik valahogy az előadásban?

- Jó lenne, ha az előadás maga olyan tudna lenni, mint a filozófus lelke. Ha nem ezt választjuk, akkor a másik lehetőség az, hogy Haydn maga a filozófus lelke. Inkább ő a filozófus, Orpheusz pedig egy fellépő művész. Túl sok tehetséget kapott, túl világos oldalról. Valami mást viszont nem kapott hozzá, ezért lelket kéne szerezni a képességeihez, ami azonban nem sikerül neki. Kicsit ügyetlen az élethez, ügyetlen a nőkhöz, kicsit önző, kicsit inkább önmagával foglalkozó valaki. Nem akartam teljesen egyértelművé tenni, de nem tudom, a jelen rendezésből kiderül-e, hogy Orpheusz szándékosan szúrja el a dolgokat. Szélsőséges helyzeteket provokál - mindig azt érzem, mintha lesben állna, és várná, hogy mikor kell menni segíteni valami kis fellépő dallal, de valóságos kapcsolata Eurüdikével nincsen. Orpheusz egy számító figura, de nem tehet erről. Tapasztalatlanság, gyerekség, fiatalság, önzés jellemzik, szerintem nem érett egy felnőtt kapcsolatra. A nő viszont sokkal érettebb, sokkal mélyebb, sokkal bonyolultabb. Az opera során egyetlen szerelmi kettősük, pontosabban egyetlen duettjük van, az is annak a csillogó bizonygatása, hogy a végzettel és a halállal szembeszállhatnak, és boldogok lesznek. Túlságosan sokat beszélnek a halálról, a köznapi életről nincs benne szó.

- A Géniusz szerepe mit szimbolizál?

- A Géniusz Orpheusz esze. Kitaláltak egy zseniális szerepet, nem egy idióta Ámor-figurát, hanem egy Géniusznak nevezett valakit - az elnevezést nem lehet jól lefordítani, mert a géniusz több, mint a lélek, de nem a szellem vagy az értelem megtestesítője, hanem valami irracionálishoz közelálló dolog. A Géniusz a gyerekkorunk meséiben az a főhőst segítő öreg bácsi vagy néni, boszorkány, aki akkor ad segítséget, amikor már megállt a tudomány, rettenetesen sokat szenvedtünk, rengeteget gondolkodtunk, és feladtuk. Ha elég ideig vittük a terhünket, akkor jön a segítség. Azt gondolom, hogy Orpheusz itt ilyen helyzetbe kerül, és hirtelen az eszéhez, a saját Géniuszához fordul, miután kinyávogta magát Eurüdiké feletti bánatában, ami szintén csak reprezentatív fájdalom, nem hiteles. Én viszont nagyon szeretem ezt benne, ettől találom a maga szerepében autentikusnak.

- Az Alvilágban pedig ismét elrontja a feladatát.

- Óriási nagy különbség az ókori, a Monteverdi- és a Gluck-változathoz képest, hogy Orpheusz ebben az operában nem akarja visszahozni Eurüdikét az Alvilágból. Ő csak azt mondja, hogy egy pillanatra látni szeretné. Nem látjuk azt, hogy megkönnyeznék őt a pokol kutyái, vagy hogy a sziklából is könny folyna, mert nincsen ária. Egy Platón-szövegforrás szerint lehet, hogy Orfeusszal cselvetés történt, neki csak Eurüdiké árnyképét mutatták meg, mert nem tartották férfinak. Ő csak egy lantos, aki nem halt meg a szerelméért, hanem kisírta magának az engedélyt, hogy élőként utána mehessen. Ebből következett, hogy ő nem igazi férfi, és valószínűleg el fog bukni. Így is lesz. Arról, hogy miként kerül vissza a felvilágra, szintén nem szól a darab - hirtelen csak ott van, és jönnek a bakkhánsnők, és megölik - de ez csak nagyon kevés operai feldolgozásban jelent meg. A mitológiából még tudjuk, hogy Orpheusz levágott feje tovább énekel a tengeren, majd egy szigetre vetődik, ahol összerakják, és onnantól kezdve férfiakkal él.

- Milyen környezetben jelenik meg a történet az opera színpadán?

- Ennek a díszletnek az ihletője egy lipcsei festő, Ulf Puder két képe. Egy olyan tájat szerettünk volna létrehozni a díszlettervezővel, Ambrus Máriával, ami egyszerre fenyegető, elhagyott, titokzatos, és lakatlan is. Gyakorlatilag egy lakatlan hétvégi ház, amibe bebújunk a világ elől, de ki is kell merészkednünk onnan, ha szembe akarunk szállni a dolgokkal. A másik elem pedig egy vasúti szerencsételenséget ábrázol. Az egyik egy törpített változat – nem fér be egy igazi – a másik egy picit nagyobb, mint egy valóságos. Ez a vasúti szerencsétlenség egy kicsit olyan, talán mert nem életszerűek a túlszínezett vagonok, mint egy rémparkban történt baleset. De lehet máshogy is értelmezni: nem tudjuk, hogy ez most van, vagy megtörtént, vagy be fog következni, csak azt, hogy valami rossz, valami eltörik. Egy leszakadt híd, két szétesett vagonnal – szerintem egy nagyon szép, szerencsétlen kapcsolat. Be nem teljesülhető.

- Feladata-e ma egy operarendezésnek a közönség elgondolkodtatása?

- Szerintem igen, de ezt bűnnek, bűnös dolognak tartják manapság. Nem azt akarom, hogy lehajtott fejjel, szomorúan gondolkozzanak róla, mert ez végül is csak egy mese, amit szeretnék átadni, de hogyha nem feltétlenül minden úgy történik, ahogy a hallgató elvárná, az nem baj. Ha hazafelé menet már eszébe jut róla valami, hogy neki mit jelent ez az előadás, vagy ha egy kép, vagy hang, szín, fény megmarad ebből az ismeretlen darabból, az már nagyon jó.