Ivan Stefanutti és a globális látásmód

Október elsején mutatja be a Magyar Állami Operaház a Simon Boccanegrát. Verdi operája kapcsán a rendezővel a műfajok változatosságáról, a tradicionális és a kísérletező rendezések ismérveiről is beszélgettünk.

Az olasz és a spanyol dalszínházak egyik legkeresettebb művésze a rendező, díszlet- és jelmeztervező Ivan Stefanutti, akinek repertoárján éppúgy szerepelnek nagy klasszikusok, a Traviata,  A trubadúr, a Rigoletto, a Bohémélet, az André Chénier, mint kortárs operák, operettek és musicalek. Stefanutti nevéhez fűződik az Aida intergalaktikus szabadtéri előadása, a Metropolis rockopera Fritz Lang filmje nyomán. A Stefanutti látvány- és jelmeztervével készülő Simon Boccanegra  rangos nemzetközi szereposztásában megtalálható Alexandru Agache, Fokanov Anatolij, Lukács Gyöngyi és Giacomo Prestia is.

- A Simon Boccanegra Verdi leginkább spirituális műve: egy nagy nyitással kezdődik a tenger felé, majd a földdel való ölelkezéssel folytatódik, és egyik legfontosabb tematikája a testvériség, a hazafiság. Hamisítatlan rissorgimento opera, amellyel Verdi a hazaszeretről, a hazára találásról vall. Ez a téma manapság univerzális méretű és aktuális, hiszen a tenger felől ezrével érkeznek Itáliába menekültek háborúk sújtotta területekről, tehát a mű egy nagyon komoly problémára reflektál.

- Társadalmi, politikai értelemben gondolja?

- Nem, inkább filozófiailag. A Simon Boccanegra olyan fontos kérdéseket is felvet, mint a megbékélés, az együttélés vagy az őszinteség.  Ebben az operában mindenki csak a valóság egy szeletét ismeri, és mire a végén összeállnak a puzzle játék darabkái, és kiderül, hogy mindenki rokonságban áll egymással, addigra már túl késő. Ettől is modern opera. Azáltal, hogy Verdi a középkorba helyezi a történetet, rálátása van a saját korára.

- Milyen a magyar színpadon nemzetközi gárdával dolgozni?

- Attól izgalmas különböző nemzetiségű művészekkel dolgozni, hogy mindenki hozza a maga sajátos érzékenységét, és szinte magától értetődően nyitottabb. Olasz rendezőként egy olasz operát színre vinni azzal is jár, hogy jobban igénylik az énekesek és a közreműködők a libretto számos aspektusának a megvilágítását.  

- Vélhetően nagyobb a szabadsága azáltal, hogy díszlet- és jelmeztervezőként teljes körű alkotója egy előadásnak.

- Azok közé a rendezők közé tartozom, akiknek globális látásmódja van egy előadásról. Az operajátszás aktualizálására törekszem, ami nem abban merül ki nálam, hogy modern ruhába bújtatom a szereplőket. Meggyőződésem szerint minden kort lehet újraalkotni a mára vonatkoztatva. A Simon Boccanegra esetében egy legendás korról, a középkorról van szó, ami manapság úgymond divatba jött, gondoljunk csak a mozira, A gyűrűk ura sikersorozatára. A Simon Boccanegra tizennegyedik százada egy mágikus, mondhatni fantasyvilág szirénekkel, tengeri szörnyekkel, ahol a címszereplő halálával véget ér a legendák kora. 

- Mindezt hogyan lesz jelenítik meg a színpadon?

- Egyszerre valóságosan és képzeletszerűen a tenger folyamatos jelenlétével. Sötét, gótikus világról van szó, gigantikus szobrokkal, kövekké váló szörnyekkel, ám megjelenik benne a misztikustól való félelem is. Örömmel mondhatom, hogy lelkes hozzáállást tapasztalok az előadás minden résztvevője részéről, értik az elképzeléseimet, és minőségi, precíz munkát végeznek mind a díszlet-, mind a jelmezműhely munkatársai is. 

- A Veronai Arénától a Villa Borghese szabadtéri színpadáig gigantikus előadásokat éppúgy jegyez, mint például az intergalaktikus Aidát. Mi ihlette az előadás futurista látványtervét?

- A mai globális világban már nem Egyiptom jelenti az egzotikum iránti vonzódást, mint mondjuk az 1860-as években, amikor az Aida született. Ezért gondoltam arra, mi lenne, ha más bolygókról érkezett földönkívüli lényeknek feleltetném meg az opera szereplőit. Amneris például egy politikai konstrukciókra épülő bolygó lakója, míg Aida a majmok bolygójáról származik, ahol a természettel való kapcsolatra helyeződik a hangsúly.

- Látványtervezőként merész kísérletezéseiről híres, míg rendezései inkább tradicionálisak.

- A történetmesélésben, a színházi kánonok tekintetében vagyok tradicionális, ami nem egyenlő a korszerűtlenséggel vagy valamiféle elöregedett szemlélettel. A tradíció a műhöz való következetességet, valósághűséget jelenti. Verdi maga mondta, hogy az antikhoz való visszatérés lehet igazán forradalmi.

- Egyaránt rendez operetteket, musicaleket, rockoperákat. Mi érdekli a műfaji változatosságban?

- Eredetileg építésznek tanultam. Elég személyes utat jártam be. Van egy rocker énem, a lelkem másik része viszont az operáé, a zenés színházé. A színház és a zene számomra egy "soknemzetiségű" egység. A különböző műfajok oda-vissza és inspirálóan hatnak egymásra. A kiindulópont bármelyik előadás esetében egy erős érzelmi, gondolati, vizuális lenyomat. Igazán az számít, hogy érthető és élvezhető legyen egy mű a közönség számára, függetlenül attól, milyen műfajt képvisel.

- 2004-ben a Torre del Lagó-i Puccini Fesztiválon prózai szerepben rendezte Plácido Domingót. Hogyan jött létre ez a produkció?

- A producer ötlete nyomán, de legfőként Domingo szerette volna elmesélni Puccinit prózában. A komponista élete végén visszatekint szerelmeire, operái hősnőire, akik úgy jelennek meg előtte, ahogy megismerte őket. A végén, Puccini halálakor pedig a nők kórusa elénekli a Pillangókisasszony zümmögőkórusát. Eredetinek feltüntetett fiktív filmbejátszást is alkalmaztunk, amelyen Domingo úgy néz ki, mint egy archív felvételen Puccini.

- Budapest után milyen felkérések várják?

- Immár tizenötödik alkalommal állítom színre a Bohéméletet, azt követően pedig a Luisa Millert Salernóban.