Operalibrettó a maga örömére

Az Operaverseny és Fesztivál a Mezzo Televízióval eseménysorozat eredményhirdetése után a Raoul egyik szerepére kiválasztott Vaughn Lindquist hálásan rázta Michael Kunze kezét. Az amerikai énekes megköszönte neki a lehetőséget, hogy egy ilyen fantasztikus, csodálatos, nagy lehetőségeket kínáló műben debütálhat a német városban. Az elsősorban musicaljeiről ismert librettista hárította a dicséretet, és igyekezett visszavenni a jelzők túlzó fokából.

- Miért tompította a köszönő szavakat? Ne mondja, hogy nem szereti, ha dicsérik!

- Ki ne szeretné? Persze, hogy jóleső érzés, ha valakinek tetszik, amit csinálok, pláne annak, aki közreműködik a darab előadásában. Nemrégiben a New York Times-ban olvastam egy cikket egy zeneszerzőről, akinek húsz évébe tellett, míg az operáját nem csupán papíron, hangjegyek és librettó formájában, hanem a színpadon, megvalósult előadásban láthatta. Én jóval szerencsésebbnek mondhatom magam. A Raoul tíz éve kész. Nem megrendelésre írtuk Gershon Kingsley-vel, hanem a magunk kedvtelésére. Az utóbbi évtizedekben ilyen viszonylag ritkán fordult elő.

- Miért?

- Nézze, mi, zeneszerzők vagy szövegírók nem engedhetjük meg általában magunknak azt a luxust, hogy fizetség nélkül írjunk. Én szerencsés vagyok, mert a musicalekkel keresek annyit, hogy kedvtelésből dolgozhattam a Raoulon.

- A darabot 2004-ben koncert formájában adták elő a New York-i Goethe Intézetben. Azóta nem akadtak a mű iránt érdeklődő operaházak?

- Az a tapasztalatom, ha egy mű nem megrendelésre születik, nem veszik komolyan. Az is igaz, és ezt nem panaszképp mondom, hogy sokakat elrettent a musical-Kunze, és az operaigazgatókat már arra is nehéz rávenni, hogy legalább meghallgassák, amit írtam.

- És ez önt nem zavarta?

- Őszintén mondom, egyáltalán nem, mert ez a hozzáállás nem rólam szól, hanem általában az előítéletekről, és arról a megkülönböztetésről, ami az úgynevezett „komoly” és a szórakoztató műfajokat illeti. Ami nem szórakoztat, azzal aztán úgyse lehet mit kezdeni – gondolják sokan. Én viszont nem hiszem, hogy ilyen élesen szembeállítható a kétféle színház. Egyáltalán: meglehetősen idejétmúlt hozzáállásnak tartom ezt a kategorizálást. Azok a musicalek, amelyekben részem van, nem csupán felhőtlen kikapcsolódást nyújtanak. Mindenkori szerzőtársaimmal az volt a célunk, hogy a néző figyelmét ráirányítsuk valami fontos kérdésre. Nem gondolom, hogy például a Budapesti Operettszínházban jelenleg is műsoron levő és itt, Szegeden szabad téren játszott Elisabeth könnyed zenés darab. A probléma másban gyökerezik. Arról van szó, hogy mivel az opera még mindig alapvetően államilag támogatott műfaj, és az operaházak folyamatosan küzdenek az állami pénzekért. Az állam eközben a zenés színházból profitot termelőket állítja példaképp. Ha ők meg tudják csinálni, az opera miért nem? Innentől kezdve a harc már nem is a művészeti, hanem az anyagi kérdésekről szól.

- A Raoul a Magyarországhoz ezer szállal kötődő svéd diplomata, Wallenberg életét dolgozza fel. A téma öntől származik, vagy Gershon Kingsley-ben merült fel?

- Tőlem. Régóta foglalkoztat Wallenberg élete. A téma nemessége és tragikuma miatt csak az opera műfajában gondolkodtam. A koncepcióm egyébként már jóval azelőtt kész volt, hogy Gershon Kingsley-vel megismerkedtem volna. New Yorkban láttam a Hangok a sötétből című darabját, amelyet holocaust-áldozatok verseiből állított össze, és erre komponált zenét. Megkerestem, és nyitott volt az együttműködésre.

- Mennyi kutatómunkát végzett a történelmi hitelesség érdekében?

- Sokat, bár minden könyv, ami elérhető Wallenbergről, ugyanazokat a tényeket és feltételezéseket tartalmazza, hiszen nem is tartalmazhat mást. A Raoulban szeretném megmutatni a hősies tettek mellett a svéd diplomata életének tragédiájának szomorú iróniáját. Azt például, hogy a szovjetek őt amerikai kémnek kezelték vagy ahogyan Magyarországon kirakatpert rendeztek arról, hogy Wallenberget cionisták ölték meg.

- Szegeden belenézett a műhelymunkába?

- Egyáltalán nem. Egyrészt azért, mert ez volt a szervezők kérése, másrészt viszont teljesen megbízom Julia Haebler rendezőben, akinek egyébként a Raoul lesz az első nagy munkája. Egy gyerekeknek szóló operarendezését láttam, az győzött meg arról, hogy őt válasszam. Két dolog miatt javasoltam őt a szervezőknek. Egyrészt azért, mert a darab dramaturgiáját tekintve nem tipikus opera, inkább ensemble-játékra épül. Úgy képzelje el, hogy áll a kórus a színpadon, valaki kilép belőle, felveszi a karaktert, majd visszaáll a tömegbe. A szereplők mégsem arctalanok, inkább csapatjátékosnak mondanám őket. A másik ok pedig, amiért Juliát választottam az, hogy tud librettót olvasni. Gyakorlati tapasztalatom alapján mondhatom, hogy ez a képesség gyakran még a legnagyobb zenés színpadi rendezőkből is hiányzik.