Szikora János: Az első találkozás mindig perdöntő

Az Új Színház művészeti vezetője zsúfolt napokat él át: délelőtt és is este is próbál, két operát készít elő. Igaz, hogy Bellini Norma című operája „csak” felújítás, de Márta István Csodálatos mobilvilág című operatóriuma ősbemutató.

- A Norma a 2003-as előadás felújítása, vagy új rendezői elképzelésekkel is találkozhat a közönség?

- Nem lesznek új elemek a produkcióban, pusztán arra törekszem, hogy a Bellini-remekmű régi fényét visszaadjuk a nézőknek. Szeretném újra tudatosítani az énekesekben, miről is énekelnek, milyen viszonyok vannak az opera egyes szereplői között. Ez a Normában különösen veszélyes, hiszen a dalmű a bel canto egyik legcsodálatosabb gyöngyszeméről van szó, és ennek nemcsak az élvezete, hanem az előadása is gyakran elragadtatja az embert, aki belemerül az éneklés szépségébe. És miközben a szépen énekelt hangban gyönyörködünk - a közönség az énekesében, az énekes a sajátjában -, hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, miről van szó. A hét évvel ezelőtti előadás sikerének egyik kulcsa az volt, hogy nemcsak az önmagáért való vokális esztétikai élvezet volt nagyon erős a színpadon, hanem a dráma emberi tartalmának, vonatkozásainak plasztikus megjelenése. A mostani felújításban a dráma igazságának intenzitását szeretném visszaállítani.

- A minap elhunyt Polgár László énekelte a 2003-as előadáson Orovesót, de együtt dolgoztak a Varázsfuvola 1998-as, Thália Színház-beli reprízében is. Milyen emlékeket őriz a felejthetetlen művészről?

- Alapvető instrukcióm volt a kórushoz, hogy a Norma egy erkölcsi tartással, öntudattal rendelkező büszke nép drámája. Ennek az erkölcsi tartásnak egyik letéteményese, nimbusza Oroveso. Polgár László minden rendezői instrukció nélkül, önmagában olyan emberi tartást, fegyelmet, méltóságot hozott a színpadra, amit rendezőként nem lehet instruálni. Ezt az adottságát becsültem benne, fölnéztem rá, csodálattal töltött el. Oroveso ideális találkozása volt művésznek és szerepnek.

- Október 9-én ősbemutatóra kerül sor az Új Színházban. A teátrum direktora, Márta István Csodálatos mobilvilág címmel operát írt, melynek ön a rendezője...

- Adott egy színi direktor, aki civilben zeneszerző, de ezt a mesterségét már régóta nem műveli. Viszont az egész élete a mobiltelefonálás körül forog. Igazgatóként gyakorlatilag többet látjuk a készüléket a fülén lógva, mint nélküle. Ennek egyszerűen szervezéstechnikai okai vannak. Munkája miatt rákényszerül a mobilra, de imád telefonálni, és használja a készülék egyéb adottságait is, a mobiltelefonfilmekkel például önálló műfajt honosított meg. Pistát régóta ismerem, barátok vagyunk, ezért vettem a bátorságot, és már az Új Színházba való belépésem pillanatától kezdve folyamatosan piszkáltam, hogy az igazgatás mellett alkosson valami "komolyabbat" is, például egy operát. Az ötlet megmozdította, és szinte ösztönszerűen válaszolt: ír egy operát a mobiltelefonról, a mobiltelefont használó világról, a csodálatos mobilvilágról. Ezt kellene valahogy ábrázolni a zenével... De hogyan? A mobiltelefonok énekelnek a színpadon, vagy hogyan ábrázoljuk a mobiltelefont használó embert? És itt tulajdonképpen mindkettőnk tudománya elakadt.

- De mégis sikerült. Hogyan?

- Amikor megrekedtünk az előbb említett kátyúban, tudtuk, hogy ebből csak egy új alkotótárs segítségével tudunk kikászálódni. Így találtuk meg Szálinger Balázst, akit felkértünk egy librettó megírására. Balázs nem avatott be minket a szövegkönyv megírásának részleteibe. Amíg nem készült el a munkával, nem is tudtuk, mire számítsunk. Amikor bemutatta, mindannyiunkat meglepett a librettó gazdagsága - és operai alkalmatlansága. Egy hetvenhét oldalas mű született, ami sokkal inkább volt önálló verses dráma, mint operalibrettó. Következő feladat tehát az volt, hogy a verses drámát operalibrettóvá tömörítsük. Ezt a munkát Lőkös Ildikó és Vörös Róbert dramaturgok segítségével végeztem el. Hála Istennek, Szálinger Balázs minden szerzői hiúságát félretéve, nem féltékenyen, hanem kifejezetten alkotópartnerként követte a munkát. Az anyagból végül egy tizenkét oldalas, rendkívül tömény, költőiségében igen gazdag, míves szöveganyag készült, ami olyan dimenziókat nyitott meg elsősorban a zeneszerző, de a mi számunkra is, amelynek ismeretében aztán a mű expresszvonati gyorsasággal elkészült. A Szálinger Balázs által szállított szöveg talán éppen stiláris és tartalmi gazdagságánál fogva a zeneszerzőnek pontosan azt a különös képességét mozgatta meg, amellyel bravúrosan cikázik a különféle zene stílusok között. Ez a szó jó értelmében használt zenei eklekticizmus aztán szerencsésen találkozott a szöveg mélyebb rétegeivel.

- Hogyan fogadták a szólisták a darabot?

- Az első találkozás mindig perdöntő. Nagyon fontos, hogy az „első pillantásra meglátni és megszeretni" mágiája létrejöjjön. Hála Istennek, ez létrejött. Az énekesek ebben a jól és hatásosan énekelhető, és virtuózan sokszínű zenei anyagban azonnal megérezték, hogy nemcsak arról van szó, hogy egy kortárs zenei művet iszonyú fáradságos munkával kell megtanulniuk, amit aztán félház előtt eljátszunk párszor, és aztán ez is megvolt... Valamennyiünkben él az a meggyőződés, hogy ez a közönségnek tetszeni fog. A nézőket ugyanúgy megmozgatja és ambicionálja, mint ahogyan az énekeseket is ambicionálta a librettó első, zeneszerzői előadása.

- Nem luxus mindössze kétszer eljátszani a fáradsággal betanult darabot?

- De igen, luxus volna nemcsak anyagi értelemben, hanem az emberi tehetséggel való gazdálkodás szempontjából is. Az a javaslat született tehát, hogy próbáljuk meg az operát továbbra is műsoron tartani. Most már biztos, hogy decemberben lesz belőle egy előadás, illetve, az évad során, az érdeklődés és az egyeztetés függvényében folyamatosan játsszuk, sőt megpróbálunk együttműködést ajánlani a vidéki, operát játszó színházaknak is. Biztos vagyok abban, hogy ez a darab és előadás ott is megtalálja majd a maga közönségét.

- Milyen feladatot jelent a rendező számára ez az opera?

- Az így készülő zenei mű rendezése maga a lidércnyomás. Itt nem az történt, hogy egy-két hónappal korábban kaptam egy librettót zongorakivonattal, és arra felkészülök. Amikor elkezdődtek a próbák, az opera még bizonyos részleteiben nem volt teljesen kész. Én magam a próbák előtt néhány nappal hallottam csak meg a teljes zenei anyagot. Nem ismeretesek számomra azok a zenei finomságok, amelyeket aztán a színpadon valamilyen formában érvényre kell juttatnom. Ilyen értelemben folyamatos improvizációra vagyok késztetve. Ez azt jelenti, hogy ellentétben azzal az operarendezői metódussal, hogy az ember ütemre tudja, mi történik a színpadon, itt tulajdonképpen csak a nagy vonalakat ismerem, valójában az egyes jelenetek szinte improvizációs módon, próbáról próbára alakulnak. Ez a metódus csődöt mondana, ha nem volnának kreatív és nyitott szelleműek az énekesek. A darab napról napra alakul, s ha a lelkesedést látja rajtam, az valószínűleg a jó csapatmunkának tulajdonítható.

- Miért nem szabad majd a nézőtéren a telefonokat kikapcsolni?

- A közönség számára is meglepetésszerű módon a mobiltelefon adta lehetőségeket be akarjuk komponálni az operába. Interaktív operát mutatunk be, és az interakciónak az eszköze maga a mobiltelefon, vagyis, bizonyos szempontból, magának a közönségnek, a mobiltelefon kreatív használatára is szükség van, hogy az opera megszülessen, létrejöjjön. Ez közös játékot fed. A nézőnek is tevékenyen részt kell vennie az előadás indításában.