Jótékony fátylak

Régi tudás: az Aidának jól áll a szabadtéri színrevitel. Világsztárok, luxuriózus díszletek és afrikai állatsereglet nélkül is remekül megél, mindössze megbízható előadókra és nyáresti hangulatra van szükség a garantált sikerhez. Akárcsak most pénteken a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon.

Jóllehet, az előadás első pár percében még korántsem tűnt oly bizonyosnak, hogy a debreceni kötődésű Aida-produkció valóban felhőtlen örömöt fog szerezni a szigeti közönségnek. Az előjáték egésze, majd az első felvonás kezdete ugyanis jórészt a hangosítás, pontosabban a hangosítás kalibrálásának áldozatául esett, s a kevéssé vonzó hangzásélményhez, legalább első pillantásra meglehetősen problematikus látvány társult. A színpad hátterét adó óriás vetítővásznon pergő végtelenített felhőátvonulás, a naplemente és a holdkelte ábrázolata éppúgy tartózkodásra sarkallt, akár a díszlet (Dmitry Razumov) fő elemét alkotó két, talántán kartonpapírral burkolt lépcsősor. Hamar kiderült azonban, hogy a szemre legfeljebb csak mérsékelten imponáló, unalombarna monstrumok igen ötletesen, a kifordítom-befordítom funkciónak tökéletesen megfelelve szolgálják a Mariette bej novelláját megéneklő opera színre állítását: templomlépcsőként és palotabelsőként, kaput alkotva és végül persze piramissá összetolva.

Idővel azután a kivetítővel is sikerült megbékélni, amint Viktor Rizsakov rendezésének szolid erényei érzékletessé váltak. Világraszóló ötletek nélkül, de néhány eredeti megoldást felvonultatva munkált ez a rendezés: különös jelentőséggel megajándékozva, ha tetszik, felruházva Aida és Amneris kendőit, fátylait és egyéb kiegészítőit. Ilyesformán például a gusztusos Nílus-parti jelenetben Aida szembeötlően nem egyiptomias ruhadarabja - melyet kényszeredetten és egyszersmind restellnivaló járatlanságról tanúbizonyságot téve leginkább tán bennszülött stólaként azonosíthatnánk - előbb Aida és Amonasro, a szerelem és az etióp honszeretet összecsapásának, majd Radames megkísértésének szemléltető eszközévé lett. Amneris pedig a ruhájából kibomló fekete textíliákkal érzékeltette utóbb a tragikus végkifejletet - egyszerű, ám hatásos látványelem. S bár a diadalmas vonulások és a balettbetétek kivitelezése ezúttal nem bizonyult feszélyezően tökéletesnek, s hozzá még a szándékolatlan komikumot sem nélkülözte, az előadás szerethetőségét mindez alig apasztotta.

A produkció egyébiránt zenei szempontból is kissé aggasztóan indult, hiszen a Kocsár Balázs által dirigált Debreceni Filharmonikus Zenekar hamar feltárta gyenge pontjait, melyek közül különösképpen a rezesek gikszerei váltak utóbb erősen problematikussá. Ám a zenekari hangzás egésze már az első felvonás végére sokat javult, s a Nílus-parti jelenetben és főleg Aida áriájának (O patria mia) kíséretében élményszerű pillanatokat szerzett számunkra. Ugyancsak ezzel a jelenettel és ezzel az áriával ért szerep- és szólamformálásának magaslati pontjára a címszerepben fellépő Annalisa Carbonara. Meglehet, színpadi lénye nem oly gazdagon áradó és vérforralóan izgalmas, mint a DVD-lemezekről ismerős legendás Aidáké, azonban kifejező és üzembiztos hangja, küzdelme a szerepében a bosszúszomjas etióp államférfit, míg operaénekesi minőségében a megbízható középszert képviselő Salvi di Salvóval, s általánosságban a személyes tragédiát szolid játékkal érzékeltető alakítása bő félszáz méterről figyelve is megindítóvá tudott válni. A fáraó leányát, Aida úrnőjét és riválisát éneklő Francesca Provvisionato erősebben kötődött a szerephagyomány klasszikus vonulatához, s egyszersmind az operai színjátszás - szabadtéren máig remekül érvényesülő - illusztratív stílusához: indulati viharzása és szépen kiegyenlített, kellően drámai színezetű mezzoszopránja telivér operai alakítást kínált a közönségnek. A Radamest játszó dél-koreai énekes, a rokonszenves Tae Sung Jung teljesítménye a színre lépés pillanatait keservesen megnehezítő románc, a Celeste Aida kínos lezáró szakasza után sokat javult, panaszos színezetű, olaszos tenorja erőteljesen szólt, s játékának enyhe darabossága sem hatott elidegenítően. Az óegyiptomi spiritus rectort, Ramfist alakító Palerdi András, valamint az egyiptomi uralkodó meglehetősen hálátlan, inkább csak dekoratív szerepében színre lépő, jobban mondva színre cipelt Szvétek László egyaránt a kellő súlyt és jelentékenységet érzékeltetve abszolválta szólamát.

2009. július 17. 21:00 - Margitszigeti Szabadtéri Színpad

Verdi: Aida - a debreceni Csokonai Színház előadása

Az egyiptomi király: Szvétek László

Aida, az etióp hercegnőből lett rabszolganő: Annalisa Carbonara

Amneris, az egyiptomi király lánya: Francesca Provvisionato

Radames, az egyiptomi hadvezér: Tae Sung Jung

Ramphis, a főpap: Palerdi András

Amonasro, az etióp király: Salvi di Salvo

Hírnök: Böjte Sándor

Főpapnő: Gaál-Wéber Ildikó

Közreműködik a Debreceni Filharmonikus Zenekar, a Csokonai Színház Énekkara és a Maróthi György Pedagógus Kórus (karig.: Pálinkás Péter) vez.: Kocsár Balázs

Díszlet, jelmez: Dmitry Razumov

Koreográfus: Gemza Péter

Látvány: Vladimir Gusev

Rendező: Viktor Rizsakov