Gyenge lapjárás

Csajkovszkij nem a boldogságba torkolló történeteket írva érezhette elemében magát: a kellemkedő mesék, mint a Jolanta vagy a Cárnő cipellője kevésbé sikerült és sikeres művei. Csajkovszkij sötét oldaláról egyre többet tudhatni. Csajkovszkijt félreismerjük, ha szép zenék kreátorának tekintjük csak.

A démonaival küzdő szerző műveiben a polgári idillt festő képek - a Pikk dámában már az első, tavaszünnep-jelenet is az - elfedik, de nem takarják ki, hogy Csajkovszkij valójában milyennek is látta kora társadalmát. A testvére, Mogyeszt jegyezte szövegkönyv többet őrzött meg a Puskin-írásból, de Pjotr pingálja a Pikk dámát is igazán sötétre, a kártyássztori romantikus rémdrámává, végzetes szerelmi történetté a zeneszerző miatt alakul át. A Pikk dámában polgári zsánerjelenetek és nagy tablók váltakoznak. Előbbiekben végzetes indulatok fortyognak, mint ha minden szereplőnek rettenetes karmája lenne: mint ha szereplői, belátván, hogy sorsuk ellen nem hadakozhatnak, azt képtelenek jobbá fordítani, és sietősebbre vennék végzet felé irányuló lépéseiket.

A felújított 2003-as rendezésnek minden pillanatán érződik, hogy orosz alkotók készítették: a rendező Vagyim Milkov, a jelmez Rafael Volszkij, a díszlet Viktor Volszkij munkája. És nemcsak azért, mert az orosz színházi tradíció nyoma felfedezhető a díszleteken - nagy drapériák, magas, a perspektíva enyészpontja felé tartó, kissé bedőlt falak, súlyos szürkeség, a szereplők olykor kifejezetten kicsinynek látszanak a díszletek között -, hanem azért is, mert a rendezés egyértelműen olyan alkotók műve, akik közelebbről ismerik a végzetest, a végletest. Egy gótikus templomot alakítanak át (egyébként kissé nehézkesen, de a díszletező munkások bírálata nem tartozik a színkritikusra) színről színre, olykor csak az üvegablak marad, olykor csak a nagy falak okozta hidegérzet. A grófnő egy trónuson foglal helyet, ő Nagy Katalin cárnő metamorfózisa.

Vagyim Milkov rendezése három jelenetben működik igazán. Akkor, amikor Hermann beoson a három titkos-nyerő kártya titkát tudó idős grófnéhoz, és azt pisztolyával halálra ijeszti; akkor, amikor a grófnő szelleme megjelenik neki a csatornaparton, és kiköhögi a kombinációt; és akkor, amikor Hermann elméje kezd megbomlani, s Liza, a szerelme - aki feláldozta nem csak kellemes, langyos polgári testmeleg unalommal kecsegtető jegyességét érte, de a tisztességét is - leveti magát a mélybe. A nem is galambszürkére, de egyenesen alkonyati színekre festett zsánerjelenetek komorak. Hideg szél fúj a díszlet minden zugából, árad belőlük a végzet szaga.

A pompázatosabb tömegjeleneteknél azonban Milkov rendezése kudarcot vall. Katalin cárnő megjelenése olyan, mint egy operettjelenet: a némaságra cári rendelettel utasított szereplő a nagy csinnadratta közepette úgy vonul le a lépcsőn, mint egy primadonna. A báli jelenet táncbetétjét a karmester, Győriványi Ráth György Mozart műveként vezényli: könnyed, nem nélkülöz az epizód némi gálánsságot, bájt, de kevéssé látszik, hogy az eltáncolt szerelmi háromszög hogyan rímel a főtörténetre.

A Pikk Dáma Milkovnál az átalakulások drámája: a jó Hermannt elkapja a kártyaszenvedély, Liza csalódik szerelmesében, Jeleckij, Liza jegyese ficsúrból tisztes lovaggá válik. (E koncepcióhoz kissé meg kellett bolygatni Csajkovszkij jellemrajzait, melyek letéteményese a zene.) A nemes Jeleckij Liza levelét elveszi, átolvassa, rájön, hogy kedvese Hermann felé húz, a levelet eltépi, eldobja. Ez a gesztus erőszaktétel Jeleckij jellemén. Nem is csoda, hogy a felújítás egyik - és nyugodtan mondható, erőtlen - külföldi sztárja, Grzegorz Pazik jelentéktelen Jeleckij szerepében. Második felvonásbeli, megejtően szép áriáját olvadékonyan, de minden drámai erő nélkül, túlságosan visszafogottan adta elő, és hangja sem győzött meg arról, hogy érdemes volt őt a 2003-as előadásban hallott Andrej Breuszra cserélni.

A karmester sem ért fel a bemutatót vezénylő Jurij Szimonovhoz (kit egyébként joggal ért sok bírálat, de nem e darab kapcsán): Szimonov árnyalat és gondolatgazdag, értő, autentikus vezénylése helyett egy kissimított, helyenként akadozó operát hallhattunk, amely - mily szerencsés, ámbár biztosan nem véletlen egybeesés - ott volt a legérdekesebb, a legvadabb, ahol a rendezés is. A grófnő szerepében Wiedemann Bernadett a Grétry-áriát mintha a túlvilágról adta volna elő, és szellemként is remekül funkcionált.

Az előadás legjobbjai ismét azok voltak, akik 2003-ban is: az orosz szerepekben brillírozó, azokban egy lépcsővel mindig feljebb hágó, tökéletes átéléssel éneklő Anatolij Fokanov, valamint a Liza szerepének árnyalatait, a fokozódó kétségeket és kétségbeesést tökéletesen megjelenítő Rálik Szilvia, akinek színészi játéka is dicséretet érdemel, mert sosem játszik túl, minden mozdulata világosan árulkodik érzelmeiről.

A Hermannt éneklő Badri Maisuradze alkatilag sem igazán megfelelő Hermann szerepére. Hangjának felső tartománya fényes, lehengerlő a magabiztossága, de alakítása messze nem olyan komplex és gazdag, mint Bándi Jánosé volt. A Tbilisziben született drámai tenor Carlo Bergonzinál, Alfredo Kraussnál tanult (hatásuk tagadhatatlan), játékában azonban ezen az estén a szenvedély csak heves gesztikulációt jelentett, a hatalmas lendület pedig ágálást. Maisuradze az első felvonásban szépen, kiegyenlítetten énekelt, de a második felvonásra érkező kolléga már nem értette, miért magasztaltam a hangját, ahogy azt sem, hogyan lehet Maisuradze a Bolsoj vezető tenorja.

2011. február 8. 19:00 - Magyar Állami Operaház

Pikk dáma

Szövegíró: Mogyeszt Csajkovszkij

Zene: Pjotr Iljics Csajkovszkij

Magyar nyelvű feliratok: Romhányi Ágnes

Rendező: Vagyim Milkov

Díszlettervező: Viktor Volszkij

Jelmeztervező: Rafael Volszkij

Koreográfus: Szakály György

Karmester: Győriványi Ráth György

Hermann: Badri Maisuradze

Tomszkij gróf (Plutus): Fokanov Anatolij

Jeleckij herceg: Grzegorz Pazik

Csekalinszkij Daróczi Tamás

Szurin: Cserhalmi Ferenc

Csaplickij: Beöthy-Kiss László

Narumov: Farkas Gábor

Ünnepélyrendező: Szűcs Árpád

A grófnő: Wiedemann Bernadett

Liza: Rálik Szilvia

Paulina (Daphnis): Meláth Andrea