Majdnem tökéletes

Ez egy tökéletes nap volt – összegzett röviden Renée Fleming budapesti koncertjének egyik ráadásszáma előtt. Ez így is van, részéről tökéletesnek tekinthetjük. A Májusünnep első estjét csupán az árnyékolta be, hogy Fleming nem egyedül volt a színpadon.

Az énekesnő különleges, jellemzően tizenkilencedik század végi-huszadik század eleji, népszerű és ritkábban hallható dalokat, áriákat tartalmazó válogatással érkezett európai koncertturnéjának második állomására. Renée Fleming interjúiban gyakran utal arra, hogy feladatának tekinti a dal- és operairodalom ritkaságainak közönséggel való megismertetését, így világos, hogy műsorának összeállításakor a művészi és praktikus okok mellett pedagógiai szempontokat is figyelembe vett. Nyilván nem arról van szó, hogy Dvořák Ruszalkáját, Puccini Mimijét vagy Lehár Víg özvegyét meg kell ismertetni a nézőkkel, de ha ezt a programot nem ő énekelte volna - mostanság, amikor a dalestek száma egyébként is csökkenő tendenciát mutat -, nem biztos, hogy hasonló gyorsasággal fogytak volna a jegyek, és teltházas koncerten hallgathattuk volna a Massenet- és Leoncavallo-áriákat vagy a Strauss-dalokat.

Az előadás előtt egy sminkjét igazító hölgy azt kérdezte a mosdóban a többiektől, ők is érzik-e a levegőben az izgatottságot, felfokozott várakozás okozta feszültséget. A többiek válasza természetesen egyöntetű igen volt, nem is lehet ez másképp egy világsztár koncertje előtt. A zenekar nyitó darabjánál is arra gondoltunk, hogy biztosan azért játszanak ennyire pontatlanul, kiegyensúlyozatlanul, rugalmatlan dinamikával és hamisan, mert ők is feszültek a várakozástól. Persze nehéz dolguk van, ez a feladat - előkészíteni, felvezetni a sztár színpadra lépését - hálátlan és nehéz, hiszen középpontban vannak, szerepük mégis mellékes. Noha Richard Strauss saját életéről szóló operájának, az Intermezzónak egyik zenekari közjátéka (Träumerei am Kamin) a koncert dramaturgiájának szempontjából fontos nyitószám, az Operaház zenekarának előadásában mégis meglehetősen jelentéktelenre sikerült. A zenekar nem kicsit jöhetett zavarba attól, hogy ezen az estén Renée Fleminget kísérik. A Zenekari dalokban (a második szám, immár Fleminggel együtt) ugyanis mintha elfelejtették volna, hogy most már tényleg elsősorban kísérniük kellene, "feszültségük" továbbra is megmaradt, dekoncentráltan játszottak, a fortékból a határozottság, a pianókból a visszafogottság hiányzott. Mindez azért is hatott különösen kellemetlen meglepetésként, mert a közelmúlt operaházi premierjein többször megesett, hogy a zenekar teljesítményét jó összjáték és nagyfokú muzikalitás jellemezte. A karmesterről, az Esa-Pekka Salonen asszisztenseként induló, Kristjan Järviról azt tartják, hogy neve egyet jelent a kulturális sokszínűséggel, hiszen közel állnak hozzá a legkülönfélébb zenei stílusok. Järvi talán kevésbé közvetlen, de dinamikusan vezénylő és energikus jelenség, viszont nem tudta elég határozott kézzel irányítani és fegyelmezni a zenekart. A második részben jobban ment az egymásra hangolódás  a hangzás összecsiszoltabbnak hatott.  

Fleming szimpatikus, vonzó jelenség: bár első pillantásra feltűnő volt a lágyan leomló hajának választékára fújt hajlakk mennyisége, és mosolyában egy-egy pillanatban felfedezhetünk némi modorosságot, színpadi jelenléte természetes és közvetlen. Az énekesnőt öltöztető divattervezők - ezúttal Douglas Hannant, ahogyan a koncert szórólapján külön kiemelték - jó ízléssel rendelkezhetnek: mindkét estélyi ruha pazarul elegáns volt, különleges és minőségi anyagból, szokatlan színekben, egyszerű vonalakkal, rafinált részletekkel, és a divattervező nem spórolt a stólák méretével sem.

A Zenekari dalok nagyon jól állnak Flemmingnek, és azzal együtt, hogy érezhetően kereste a legjobb hangzás arányait, és barátkoznia kellett a térrel és a közönséggel, előadása hajlékony, érzelmes és könnyed volt. A bemelegedés sikerült, és (az apró kellemetlenség ellenére, hogy Fleming az egyik dal végén kezét nyújtotta a karmesternek, aki viszont először az első hegedűs felé fordult, így ezt nem látta) a Strauss-dalokhoz a műsortól függetlenül rögtön jött egy ráadás. Massenet Kleopátrájának és Thaïssának áriája pedig a szünet előtti tetőpontot jelentették. A sztárléthez hozzájárul a marketing, a "Fleming-brand", az arculat a róla elnevezett parfümmel, édességgel, virággal és a koncerten is kapható, nemrég megjelent könyvével egyetemben nagyon jól felépített, a három Grammy-díj ugyanakkor semmiképp sem véletlen.

A koncert remek volt, Flemming rugalmas könnyedséggel énekelte a legmagasabb hangokat, és drámaian formálta a legrafináltabb dallamíveket is. Néha jól esett volna nagyobb hangerő is (kevesebb zenekarral egyetemben), egy-egy tempót vehettek volna gyorsabbra. A Ruszalka I. felvonásbéli áriája, vagy Mimi áriája a Bohémélet harmadik felvonásából (Donde lieta usci) a koncert különösen emlékezetes részei voltak. Az énekesnő korábbi koncertjeinek kritikáit olvasva kiderül, hogy afféle hatásos zárlatként szívesen választja ráadásnak az I feel pretty-t Bernstein West Side Storyjából, vagy Gershwin Summertime-ját, azonban épp ezek tűntek kevésbé hatásosnak: több tüzet és energiát vártuk volna az érzelmes, lírai előadás mellett. Ezekkel szemben Lauretta áriájára a Gianni Schicchiből akkor is a nagyszerű jelző áll, ha ez az ária nem egy naivan lelkes, hanem minden finom részletével egyetemben egy öntudatos, tapasztalt, érett nő dalaként hangzott. Reméljük, hogy Renée Fleming számára - az állva tapsoló közönséggel, a nagy sikerrel egyetemben - valóban tökéletes volt, ami nekünk csak majdnem.

2011. május 11. - Magyar Állami Operaház

Renée Fleming hangversenye - Májusünnep

Km.: a Magyar Állami Operaház Zenekara; vez.: Kristjan Järvi