Teimer Gábor
Fidelio
10
Hozzászólás
Az Operaház legutóbbi premierjének, a Napfogyatkozásnak a szünetében távozók jelentős részének tekintetében mintha a kamikazeszázadba szánt fiatal pilóta kérdése tükröződött volna. Az a kérdés, melyet a bevetés pontos részleteinek ismertetését követően kiképzőjéhez intézett: "Neked teljesen elment az eszed?!"
"A környezet nyomása látszólag ellenállhatatlan. Lassan működik, mint az erózió vagy az árapály. Eredménye a szellem eltorzulása és a lélek még tragikusabb korróziója. Elvágja az embert metafizikai gyökereitől, vallásának megélésétől; az óceán-érzés minden formájától. A kozmikus tudatot a társadalmi ébrenlét, az abszolútum átélését az elme akrobatikája váltja fel. A lélek fokozatosan elszárad, s a lelki éhínség a fizikainál is rettenetesebb." Bár Koestler írja mindezt A láthatatlan írás című önéletrajzi művében - elsősorban a baloldali mozgalmak által teremtett totalitárius, a valóságot rendre el- és meghazudtoló társadalmi viszonyok lélekre gyakorolt hatásáról -, akár a szombat este mottójául is választhattuk volna. Az Andrássy úti intézmény legújabb keletű értékmentő kísérleteként bemutatott Sári József-operát épp a fentiek miatt nehéz szeretni. Sőt, nehéz az embernek magát maradásra, ismerkedésre bírni.
Zenéje szorongató, fekete, a zsigereket sötét ármányokkal ingerlő, az életpontokat koncentráltan támadó, kellemetlen, egyes pillanatokban elviselhetetlen muzsika. (Bár volt olyan, a felvonások között magából kikelve távozó fiatal Sári-rajongó, aki az elhangzottakat zagyva kakofóniának nevezte.) A mű erényei a komponista hangulatteremtő, leíró készségeiben rejlenek. A közjátékok, s a közéjük ékelt énekes betétek a felmutatni kívánt, az elmúlt századelő őrületig fokozódó agresszív atmoszféráját tökéletesen teremtik újra a falakon belül, ugyanakkor kérdéses, hogy ezen, s a felháborodott ökölrázáson, a lemondó értetlenségen túl akar-e bármi egyebet is megmutatni. Sári intellektuális zenéjével, a történéseket magától eltartva maga is gerjeszti a társadalmi ébren- és készenlétet, miközben a hallgatóság egységesen igyekszik elutasítani a hallottak lelki egészséget veszélyeztető, érzelmi megélését.
|
|
|
Sokkal nagyobb probléma, hogy az alkotás nem opera, de - az alkotók sugallata ellenére - még csak nem is zenedráma, hanem zenés életképek sorozata. (Mindezért érthetetlen a rendezői nyilatkozat, mely a művet az állítólag konfliktusmentes wagneri librettókkal igyekszik rokonítani.) Még ha engedünk is Kovalik Balázsnak, a besorolás a műfaj legfontosabb, jellegadó részénél, az énekhangra írott szerepeknél garantáltan megbukik, ezekkel ugyanis a komponista szemmel láthatóan megküzdött, s alulmaradt. A művészek nagy hangerővel deklamált megszólalásai nem illeszkednek szervesen a zenei szövetbe, így hol a muzsika felett lebegve, hol az alá merülve, egymást folyton kergetve, de utol soha nem érve űzik-hajtják egymást az előadás végéig. Ennek egyik bosszantó következménye, hogy a hátsó sorokban gyakorlatilag semmit sem lehetett érteni az elhangzó mondatokból. (Ezt már csak tetézte, hogy elmondásuk szerint ugyanerre a sorsa jutottak az első sorokban ülők is.) Ezáltal, ismét megcáfolva a rendezőt, a lényeges szóbeli részeket sem hagyta érvényesülni a zene, ezért azoknak, akik nem olvasták a főszereplő önéletrajzi írásait vagy egyéb műveit, valóban nem marad más lehetőségük, mint a teljes tudatlanságból fakadó önátadás, amelyet viszont eleve ellehetetlenít a megteremtett idegtépően feszült miliő.
Így fordulhatott elő, hogy a sokat kárhoztatott rendezői színház ebben az esetben menteni igyekezett a menthetőt, hogy a szürreálisnak nevezett, valójában szétfolyó szerkezetet valahogy eggyé kovácsolja. Az egymásra csúsztatott, hol értelmező, hol élményeket hordozó, egyszer a múltat, máskor az elbeszélő jelenét megmutató, néhol intellektuális, máskor emocionális metszetek igyekeznek feltárni a Koestler által csak tragikusnak és triviálisnak nevezett két életsík egymáshoz való viszonyát, miközben a visszatekintés révén utólagos kísérlet történik a főszereplő tudata előtt ritkán feltáruló, sorsát alapjaiban meghatározó, s magában hordozó láthatatlan írás jeleinek kibogozására is. A rendező kiváló érzékkel, s laza mozdulatokkal tárja elénk az egyes karakterek meghatározó belső jellemvonásait: egy villanás révén Németh Andor szoknyabolondságát, majd a világ ezeresztendős rendje elleni fellázadó Leopold nagypapa sorsfordító személyiségét. Ennek ellenére kevés az olyan momentum, mint a József Attila és a Kis Löwy búcsúdalát megéneklő Ökörszem-jelenet, ahol a tisztes helytállás mögött megcsillan Kovalik szokott ötletessége, s egy dinnye révén sikerrel teremt gazdag - többek között Koestler Turkesztánban, az éhínség idején eltöltött időszakát, s József Attila A Dunánál című versét is magában foglaló - asszociációs mezőt, egymástól időben, térben és személyben is eltérő történések felidézésével. (Ebben vélhetően nagy segítségére volt a fontos pillanat kedvéért okoskodóból végre őszintévé, érzelmessé szelídülő zenei anyag is.) Igazságtalan lenne bárkit kiemelni a népes szereplőgárda tagjai közül, mert - ideértve a főszerepben fellépő, hangját tekintve gyengélkedő Perencz Bélát is - valamennyien komoly akadályokat legyőzve, sikerrel teljesítették a rájuk kirótt feladatokat. Hozzájuk hasonlóan, muszáj egy emberként gratulálni a zenekarnak és a karmesternek is.
Ma már nem egyértelmű, mi volt előbb: a történelem viharainak zenére gyakorolt hatása, vagy a muzsika sokak által kétellyel értékelt 20. század eleji, a történtekre reagáló elméleti forradalma. Azt is nehéz eldönteni, vajon a zene pusztán leképezte, vagy elő is idézte a múlt század egyéni-közösségi tragédiáit - ahogy utóbbit a neves kortárs ukrán zeneszerző, Valentyin Szilvesztrov állítja. Bárhogy is van, a Napfogyatkozás zenéje maga a múlt század, legalábbis úgy, ahogyan azt a kataklizmák egyik túlélője megélhette. Rég elveszett már a közös értelmezési tartomány, így - a főszereplőt idézve - nyilván minden művészi megoldás igaznak tűnhet, "...ha az ember csupán hitének keskeny nyomtávú vonatán halad és gondolkodik." Kérdés mégis, helyes-e a zenét időről időre az állítólagos korszellemre hivatkozva, forradalminak szánt, valójában csak az újdonságot hajszoló módszertani megfontolások mentén megfosztani gyökereitől - nevezzék azt óceán-érzésnek vagy kozmikus tudatnak -, s az elme játékszeréül lökni. Mert az előadást hallgatva Koestler idős kommunistája jutott eszembe, aki mindig jót akart, de rendre fel kellett tennie a kérdést: "Vajon miért száradnak el a levelek, ahol megjelenünk?"
2009. november 28. 19:00 - Magyar Állami Operaház
Napfogyatkozás
Zeneszerző:
Szövegíró: Elisabeth Gutjah
Fordította: Csákovics Lajos
A gyermek Kösztler Artúr: Tassonyi Balázs
Németh Andor:
Otto Katz:
A kis Löwy: Kiss Tivadar
Funkcionárius:
Walter Benjamin: Tóth János
Dörte, Koestler első felesége: Hajnóczy Júlia
Maria Klöpfer, Koestler barátnője: Schöck Atala
Az anya: Kovács Annamária
Mamaine, Koestler második felesége: Fodor Gabriella
Leopold nagypapa: Szüle Tamás
Juci, Németh Andor felesége: Szolnoki Apollónia
Zsuzsa: Váradi Zita
Kassák Lajos: Asztalos Bence
Marika grófnő: Gémes Katalin
Lesznai Anna: Sánta Jolán
Radnóti Miklós: Cser Krisztián
Ignotus Pál: Clementis Tamás
1. hivatalnok: Ambrus Imre
1. író: Búra Attila
2. író: Fenyvesi Attila
Udvarló: Takács András
1. hölgy: Réder Katalin
2. hölgy: Nagy Gabriella
1. pincér: Garamvölgyi Zoltán
2. pincér: Becsei Dániel
3. pincér: Nagy Dávid
Ajánlom a cikket
Khm. A cikkírónak ott a neve, a zenét pedig nem bírálja, amit bírál, azt pedig teljes joggal bírálja. Korrekt kritika. Szerintem olvasd át mégegyszer.
Ahogy ígértem, megnéztem a Sári darabot, és utána újra elolvastam ezt a kritikát. Szerintem tökéletes, kiemelhetnék belőle dolgokat, de mindent elmond amit magam is gondoltam a darab nézése közben: a jót is, és a rosszat is. Annyit tudok hozzá tenni, hogy nem csodálkoztam, hogy az első felvonás után sokan távoztak: valamit ugyanis rendkívül hiányoltam a darabból, és ez a jó dramaturgia. A dramaturgia, ami az egészet előre vinné. A dramaturgia, ami élhetővé, fogyaszthatóvá tenné a darabot. Már Monteverdi is tudta a Poppea megkoronázásakor: kell néha feloldás, akár egy kis, a darabba nem illeszkedő apródocska és egy udvarhölgy szerelmi kettőse, de kell néha feloldás. Az első felvonásban nemhogy nincs feloldás, hanem nyomasztó, nyomasztóbb, mégnyomasztóbb, legnyomasztóbb: nem csoda, hogy az első felvonás végén lelki egészségüket félve, önvédelemből menekülnek sokan, mert a nyomás elviselhetetlenségig fokozódik addigra. Nem a fülükön! A pszichéjükön. Maga a történet is csak fokozódó nyomás, és persze ezt jól kíséri a zene. Ha csak egy szemernyi pont lenne, vagy kettő az első felvonásban, ahol egy pici feloldás van, már nem mennének haza, és jobban célba találna maga az üzenet. Akár egy prózai rész, ami olyan nagyon frissítő szemernyi pihenést jelent a második felvonásban. Verdi is nagyon komoly dolgokról írt, ám mielőtt Violettát megalázná Alfréd, még azért van egy maszkák tánca, hogy a néző egy pillanatra felengedhessen. Az állandó feszítés elpattanáshoz vezet, sokkal hatékonyabb a feszítés-elengedés-feszítés-elengedés. Az izmainkat sem tarthatjuk két órát megfeszítve, vagy egyre jobban megfeszítve: belebetegednek. Hát így pattan el a húr a távozókban.
Még a Borisz Godunov sem lett először siker, dramaturgiailag át kellett dolgozni, és belevenni egy szerelmi szálat, hogy az legyen. Nem a zeneszerzői zseni hiánya miatt: a dramaturgiai ismeretek hiánya miatt. E miatt bukik ez az opera is, ha mégoly jó is a zene. Egymás mellett, és egymástól függetlenül szorong a kis Lővy, és József Attila. Miért, mi értelme van ennek így, és egyáltalán: mit énekelnek? Egy-egy "a macskák"-at el lehet kapni a zseniális Kiss Tivadartól, de többet aligha. A kávéházi jelenet kakofóniájában sok ember énekel el egymás mellett,
senkiből semmit nem értünk, azt sem tudjuk, mi fontos, és mi nem, csak
azt halljuk, hogy baromira szorong mindenki, és látjuk, hogy a végén
többen eldőlnek.
Nagyon korrekt kritika ez. Már az sokat lendítene a darabon, ha értenénk a szöveget. Egy helyen értettem mindenki szólamát: a kivándorlási kérelem benyújtásánál. A jelenet igen jó, hát még, ha mindenhol értenénk, mi történik!
Szóval, valami nagyon hiányzik a darabból magából, és ez nem a jó zene, hanem a dramaturgia. És az előadásból még ami nagyon hiányzik: a szöveg. Nem szégyen azt fölülre kivetíteni.
Nem csodálkozom az elmenőkön, és azon sem, ha a darab, - amiért ahogy a kritika is mondja, minden elismerés az azt betanuló gárdának -, így, ebben formában csúfosat bukik, és többet nem látjuk, legalábbis lehet, ősz fejjel fogom legfeljebb újra hallani.
Ki írta ezt a sok baromságot? Látta ez a darabot egyáltalán vagy finnyogva egy deci Pétár Pál rum mellett írta ezt a pongyola marháskodást??? Hogy ennek a fazonnak (nem csoda, h. nem vállalja anevét) nincsen FÜLE az szent.
*jav. :
....a látott SÁRI anyagot-...
G.
Először találkoztam Koestler életútjával a mű kapcsán.Bár valóban nem mondanám kifejezetten opera-konstrukciónak a látott Sari anyagot-, mégis nagyon megfogott.Nem állítom, hogy ezt a zenét könnyű befogadni-, kiváltképp első hallásra.Mégis ajánlom szívesen a zenebarátoknak
. Izgalmas önéletrajzi feldolgozást láthattam, korszerű / érdekes- és újszerű technikai elemekkel tarkítva. A kritikával gyökeres ellentétben a szó/zene/kép egymást erősítették-, s akinek nem csupán füle, de szíve is van: megérthette a darab üzenetét. (Nem volt az véletlen, hogy a befejező akkord után az ottmaradottak nem kezdtek el azonnal tapsolni,hanem döbbent csend uralkodott a Házban.)*- Kovalik Balázs rendezői útját módomban állt végigkísérni. Osztom cvet véleményét vele kapcsolatban-, megtoldva azzal, h. mai generáció legtehetségesebb rendezőjének is tartom. Az igaz, hogy a népes szereplőgárda egy részének közlendőjét nem lehetett mindenkor érteni. Ezt NEM a zeneszerző rovására írnám. Feltétlenül kiemelném a kis Löwyt ( Kiss Tivadar) éneklő epizodistát, aki kíváló dikciójával és színészi vénájával felejthetetlen élményt okozott. Ugyancsak említem a kórust. Hatalmas teljesítmény volt tőlük, amit produkáltak-,kristálytiszta ,érthető- és átélt énekléssel szólaltatták meg ezt az egyáltalán nem könnyű zenei szövetet.( Betanító karnagyok: Szabó Sípos Máté ,Szirtes Katalin.) A zenekar karmesterestűl ( Hamar Zsolt) is remek hangzást /játékot produkált. Nyilvánvaló ,hogy a további néhány előadáson még tovább érlelődik a darab, és mégmaradandóbb zenei élményt nyújt hallgatóságának.