Rázd meg jól a fát

A bonmot szerint a rádió egyik munkatársának kérdésére – miért is nem játszanak Budapesten barokk operákat – a Zeneakadémia híres professzora a következőképpen felelt: mert irtózatosan hosszúak, a történetek bonyolultak, a szereplők pedig csupa hülyeségről énekelnek.

Meláth Andrea

Nem tudni, vajon emiatt állt-e ellen a hazai operajátszás a zenés műfaj 18. századi remekeinek, az azonban tudvalevő volt, hogy a jelenlegi művészeti vezető, Kovalik Balázs régóta kokettál a barokk dalművekkel, s a maga választotta helyszíneken nem egyet meg is rendezett már. Ezzel együtt, bár látszólag azzal nem összefüggésben, van jelen a rendező életében évek óta az a szándék, hogy a mai fiatalok zöme által művészeti képtelenségnek tartott opera zsánerét számukra befogadhatóvá tegye. A két indíttatás párhuzamossága szerencsére nem a végtelenben, hanem a most bemutatott opera anyagában találkozott.

Az alkotó a Xerxest alkalmasnak érezte arra, hogy az eddigi néző-rendező találkozók és a következő évtizedek közönsége számára is érthető, mai szimbólumokkal, jelképekkel megtűzdelt rendezések helyett kvázi szerzőtárssá lépjen elő, s magához az alapanyaghoz nyúljon hozzá. Választása több szempontból is érthető. Bár a darab a maga idejében megbukott, a három szerelmespár megpróbáltatásait számtalan tetszetős áriával és fordulattal elmesélő, eközben a politikai hatalomvágy ügyes szatíráját is adó történet 186 esztendős tetszhalála ellenére már a 20. századi nézők számára is az egyik legélvezhetőbb barokk operának bizonyult. Nem is beszélve az alkotófolyamatokban rejlő szimbolikus hasonlóságokról, melyek az 1738-as és a 2009-es próbálkozást a változás, változtatás igénye mentén fűzik egybe. A rendező és csapata persze ismét mindent elkövetett, hogy az ortodox operarajongókat az eszméletvesztésig fokozódó dühöngésbe hergelje: a mozgás- és látványvilágot a hiphop szcéna, az angolszász vizuális kultúra, a képregények valamint Bollywood jegyében álmodták újra. A secondo uomo emóst (érzelmileg túlfejlett, világhoz és nemiségéhez való viszonyában labilis tinédzsert) alakít, a színpadot gépkocsik, tank, repülőgép és hajó népesítik be, a díszlet falát graffitik díszítik. A direktor ráadásul a szövegkönyvbe is belenyúlt: a „Csitt!”-et hol „Kuss!”-ra, hol „…ne pofázz annyit!”-ra, a balgát elmeroggyantra változtatta; ráadásul a Xerxes kapcsán a revü sokszor (okkal) lesajnált miliőjének megidézésén keresztül akar szórakoztatni. Kovalik láthatóan – a darabbéli mondathoz hasonlóan – addig akarja rázni a tölgyet, amíg kidől.

Nos, ismerve a direktor és csapata, valamint a közönség megcsontosodott részének problémás kapcsolatát, értesülve a próbafolyamatot megszemlélő idősebb énekes generáció kirohanásairól, s látva a szokatlannak számító színrevitelt, erős volt a gyanú, hogy a premiert követően Kovalik Balázs az Operaház pincéjének legsötétebb zugában végzi, elrettentés céljából kitömve. A darab humora, a valamikori barokk színpadi akciókat idéző, látványos jelenetek azonban, úgy tetszett, a hivatásos utálkozókat is magukkal ragadták. Mégis, a rendezés igazi értékei nem elsősorban a darab vígjátéki oldalának kidomborításában, az előadás eseménygazdagságában, sokkal inkább összetettségében rejlenek. Hiszen miközben a rendező jócskán meghaladja az eddig a Xerxesnek tulajdonított humor mértékét, kihasználva a korai és mai szereplőválasztás (a valamikori kasztráltak és a mai nadrágszerepek jelenléte), valamint a dramaturgia megkövetelte átöltözések miatt az alkotásban rejlő kétértelműséget, a hatalom és szerelem összefüggéseinek kidolgozása, múlt és jelen egybecsúsztatása révén szociológiai mélységbe ereszkedik le. Hiszen ahogy ő rázza a maga tölgyét, úgy rázza, s bontja le a nyugati, fogyasztói kultúra a legősibb, legkikezdhetetlenebbnek tartott keleti kulturális mintákat is.

Kálmán Péter, Wiedemann Bernadett

Így válik lassan nevetségessé magánéleti titkainak napvilágra kerülése miatt számos elérhetetlennek tűnő közszereplő Nyugaton, s a fejlődőben lévő társadalmi nyilvánosság miatt így válik tarthatatlanná a politikai iszlám hatalma Keleten is. (Néhány éve Iránban a fiatalok orgiáikról készített videofelvételeiket megosztó oldalakon elérhetővé tették, így mutatva fityiszt a hatalomnak. Nem ügyeltek azonban a háttér kitakarására, így akkor és ott még csúnya lebukás lett a vége.) Jelen darabban már recsegnek-ropognak a hársak és tölgyek, miközben az alkotó a történetből kikacsintva mond ítéletet a barokk ízlésről, felmutatva mellette ehhez hasonlóan nevetséges, saját affektáló érzelmi életünket is.

Érdekes módon a rendező nem az általa most háttérbe szorítani kívánt szociodramatikus, hanem a felhőtlenséget garantáló revümotívumok mentén megy tovább a kelleténél. Mialatt ugyanis igyekszik a karaktereken túlmutató, a cselekményben rejlő humorforrásokat is maradéktalanul kiaknázni, szórakoztatni vágyó énje néhol elszabadul, s ilyenkor megesik, hogy néhány pillanat erejéig a Mikroszkóp Színpadon érezheti magát a közönség erre kevésbé fogékony része. Ezzel együtt látványvilága és a darab színrevitele szemkápráztató és ötletdús, színpadtechnikai megoldásai nem egyszer zseniálisak – jellemzően pont akkor, amikor egy szál függöny áll a rendelkezésére. E tekintetben dicséret illeti a műszak munkáját, hiszen a színpadon némelykor beálló csúcsforgalom ellenére minden eszköz rendben működött. Ebben az esetben hozzátett a rendezéshez – nem is keveset –, és nem elvett az előadásból a terjedelmes és látványos díszlet, ahogy a jelmezek is feszes kapcsolatban álltak az előadás mögött meghúzódó koncepció valamennyi vonulatával, s nagyban hozzájárultak a nemiséghez kapcsolható kifordítom-befordítom helyzetek megteremtéséhez. A tánckar pedig az Operaház színpadán ritkán látható talajtorna elemeket a legtöbb esetben olyan puha talajfogással hajtotta végre, ami önmagában is csodálatra ad okot.

Dacára, hogy a zenekar szólamai időnként rémülten keresték egymást, s a belépéseik sem sikerültek mindig pontosra, az énekesek igyekeztek önmaguk legjavát nyújtani. Kétségtelen, hogy ezen az estén a kontratenor Bárány Péter képviselte a barokk előadásmódot a maga teljességében. A kezdeti izgalomból adódó hangképzési problémák ellenére vibrátótól mentes, tartott hangjai, kiérlelt díszítései a régizene valamennyi elvárásának eleget tettek. Előzetes jóslata azonban valósnak bizonyult, s gyaníthatóan nem hódította meg a publikumot. Érdekesen alakult a Romilda figuráját alakító Fodor Gabriella sorsa is – miközben az már az első pillanattól fogva hallható volt, hogy tudása feljogosítja a szerepre, az elsősorban a nagy nevek előtt meghajoló hazai közönségnek mégis három teljes ária kellett, hogy komolyabb tetszésnyilvánítással ismerje el tehetségét. Ezzel egy időben a komoly múlttal bíró énekesek első, sokszor egyáltalán nem problémamentes megmutatkozását is hangos bravózással jutalmazták, ami kifejezetten a koloratúrákkal szemben végleg alulmaradó Fried Péter esetében volt érthetetlen. Robosztusan telt, komoly vivőerejű, ugyanakkor statikus hangja sok más szerep mellett nem biztos, hogy a barokk operairodalom koloratúrákban gazdag darabjainak birtoklására is alkalmassá teszi. A Xerxest alakító Meláth Andrea és az Amasztriszt játszó Wiedemann Bernadett vitán felül álló alakítását előbbi esetében a – némileg a zenekar működéséből fakadóan is – inkább rezignáltan, semmint túláradóan érzelmesen elővezetett nyitóária, utóbbi esetében pedig a sokszor erővel megkoronázott díszítések tették keserédessé. Az alkotás vígjátéki oldalához tartozó szerepeket játszó Kálmán Péter és Fodor Beatrix énektudása és színészi alakítása egyaránt elsőrangú volt.

Kálmán Péter, Bárány Péter, Fodor Gabriella

A rendező és csapata látszólag tehát ütközetet nyert, ha háborút még nem is. A kérdés most már inkább az, elkövetkező csatáikban kit tudnak majd a maguk oldalára átcsábítani, az operától egyelőre övsömört kapó fiatalabb generációból. A látványosságok, a „haverok, buli, Fanta” háromság jegyében átszabott szövegkönyv vonzereje ugyanis a próbán is csak egy felvonás erejéig tartott ki. A szünetben a meghívott fiatalok kétharmada eltűnt. Vágod?

(2009. április 30. 19:00 - Magyar Állami Operaház
Xerxes
Zene: Georg Friedrich Händel; szöveg: Niccoló Minato nyomán Silvio Stampiglia; fordí.: Csákovics Lajos, Kovalik Balázs; rend.: Kovalik Balázs; díszlet: Horesnyi Balázs; jelmez: Benedek Mari; kor.: Venekei Marianna; karig.: Szabó Sipos Máté; vez.: Oberfrank Péter
Km.: Meláth Andrea - Xerxész, Bárány Péter - Arszamenész, Wiedemann Bernadett - Amasztrisz, Fodor Gabriella - Romilda, Fodor Beatrix - Atalanta, Kálmán Péter - Elviro, Fried Péter - Ariodatész)