Sonkamagyarország mennyország

Kritikusunk szerint a Vidnyánszky Attila rendezte népléleképítő Háry Jánosa a tömegjelenetekben működik. De csak azokban.

Nagy fába vágja a fejszéjét, aki meg akarja határozni, mi a műfaja Kodály Zoltán Háry Jánosának. Nem Singspiel, hiszen az a városiak szórakozása. Semmiképpen sem népszínmű, népies dalmű, hiszen azok nem eredeti népdalokat használtak föl, hanem népzenének mondott verklimelódiákat, és Kodály a művet éppen azok ellenében alkotta meg. Tehát helyesebb lenne az ellen-népszínmű elnevezés.

Meg is elégedhetnénk ezzel, ha nem lenne benni annyi csavar, tréfás ötlet, meglepő hangszín a Háryban, hogy - nem csupán ezért - közel érezzük Kurt Weill dalműveihez. És persze megemlékezhetünk arról is, hogy a nehezen kiküzdött szovjetunióbeli bemutatót - melynek, akárcsak a műnek, voltak bővérű, humoros epizódjai - mint vígopera-bemutatót harangozták be, de a Szinetár Miklós gardírozta Csárdáskirálynő elsöprő sikere után a nagyhatalomban operetté igazították át a Háryt, beleszőve egy kis valcert, de még Székely fonó-részletet is.

Ezt a helyenként groteszk művet tehát nemzetiszín pántlikával átkötött daljátéknak vagy mesejátéknak megrendezni a legkönnyebb, akkor kell a legkisebb erőfeszítést kifejtenie színésznek és rendezőnek egyaránt. Az egykor leginkább csak rendezéseiről ismert Vidnyánszky Attila a rendező feladatai közé sorolja a néplélek építését, a hazafias érzelmek felhorgasztását. Felfogása nem áll távol a zeneszerzőétől. Kodály művében nem véletlen, hogy a gyarlóság megtestesítője épp a francia, hiszen a Háry fogantatása idején nem vagyunk messze a nemzetet ért trianoni sokktól. Értelmezni lehetne azt is, miért lesz a hazugság, a magunkat nagyobbnak hazudás, identitásképző elemmé e műben, mit jelent az, hogy "nem a füllentésen van a hangsúly, hanem a nép fiainak vágyain, elvágyódásán", és Háry "egy, a valóságnál igazabb világot teremt a lódítással". Egy meg nem csonkított országot. Mintha így szeretné, ami történt, meg nem történtté tenni. Vidnyánszky érzékelteti, hogy e műben egy olyan nemzet szólal meg, melyet kicsinnyé tettek, de egykor nem volt az.

A zeneszerző meg is jelenik Vidnyánszky rendezésében: mintha ő lenne az egyetlen valóságos, éber, nem álmodó, nem megálmodott szereplő. Nagy tölcséres gramofonjával odatérdel az éneklő elé a szalmából rittyentett díszlet előterében. Mindig ott lebzsel, ahol éppen történnek a dolgok. Ha egy kicsit erősebb lenne a jelenléte, ha Vidnyánszky tudna valamit kezdeni ötletével, az erősítené, kizökkentené a rendezést az álmos lagymatagságból.

Mert egyre csak lankad, lankad a mesélőkedv, s mintha a darab végére már maga a mesélő is belealudna a dalokba. Amit mi sem érzékeltetett jobban, mint a fellépők egyre sokasodó hibája, az, hogy a prózai részekbe egy-egy szereplő belesült. Kétségtelen, ami kezelhetetlenné teszi e művet az a Singspiel jellege, az, hogy az énekszólamok keverednek a prózai betétekkel. Ráadásul e zenei betéteknek, daloknak, kórustételeknek - melyek majd mindegyikét egy rendes magyar gyereknek betéve kell tudnia - nem is mindig van dramaturgiai funkciója.

Az Alexander Belozub tervezte ügyesen kezelhető játéktér egy szalmadomb, ebben bújik meg a kiskocsma, ahol Háry a darab elején belekezd meséjébe. A kosztümök, de olykor a játéktér is odabök ujjával Richly Zsolt Háry-rajzfilmjére. Mintha értésünkre akarná adni: ez volt e dalmű legteljesebb megvalósítása. Ha azt vesszük, hogy ott Szabó Gyula hangján szólalt meg Háry, és kik voltak a közreműködő énekesek, Sólyom Nagy Sándor, Takács Klára és a többiek, egyet kell értenünk a választással. Mint ott, itt is fehéren villognak az egyenruhák. Mint ott, itt is mézeskalács a ház, amelyet Háry a burkustól áttol. A megforduló szalmadomb oldalán tanyázik a határőr, itt kel birokra a francia és Háry, itt tesz tanúbizonyságot a legnemesebb patriotizmusról Háry, mikor arról énekel, hogy Nagyabony két tornyát nem adná Majland harminckettőjéért.

Ellen-népszínmű a Háry, de a díszlet és a mesés elemeket kidomborító rendezés miatt mégis az volt a benyomásom, ez nem is a Háry János, hanem Emőd és Szirmai Mézeskalács című elfeledett művecskéje, melyben a "gasztronómiai objektum" volt maga a díszlet. Ugyanakkor a paraszterotika egészséges materializmusa - amit Lányi Viktor e kacsintós vígoperettben dicsért - a Háryból fájóan hiányzik. (A rajzfilmből egyébként nem.)

A főhős az egyébként kiválóan éneklő Haja Zsolt játékában megmaradt bajuszsodorintó, nyelvcsettintő, "eszem a zúzádat" módjára magakellető, magát szépen haptákba vágó mesefigurának. Háryból három jut a színpadra: a szerep-megsokszorozások elkötelezettje, Vidnyánszky, fellépteti az öreg mesélőt (Miske László), a fiatal huszárt, és az utódot, a kis ifjú Háryt, aki olykor ott bokázik, a nagyok lába alatt. Dremák Artúr kiváló táncos, rettenetesen ügyesen táncolta el a végszót. A végső nagyjelenetet, melyben Háry fogja a kisunoka vállát, a kocsmaajtó tárva-nyitva. Túlvilági erős fények a kocsmában, az egymásba karoló páros a fény felé hald, majd az utolsó hangokkal eltűnik a fényben. Aztán kitoppan még a kis Háry, és bokázik egyet. Szép, komoly zárlat.

Cselóczki Tamás 

a prózai részeket is kiválóan oldotta meg, komikus alakot tudott formálni Ebelasztin báróból: Mária Lujzának egy létra tetején ülve udvarolt, és ügyesen lépkedett a nagysága mellett a létrával. Frappáns ötlet, hogy korábbi szakmájában szerzett tudását - szobafestő volt - ilyen praktikusan fel tudták használni. Cselóczki sokat fejlődött, mióta Kalafként hallottam, sokkal tisztábban, a felső tartományokban is szebben, kiegyensúlyozottabban énekel. Az Örzsét éneklő Kun Ágnes Anna túl operásan formált, ő a prózai részekben volt hitelesebb, érdekesebb. A rendezés nem segített neki, ahogy a Mária Lujzát adó Bódi Mariannának sem. Láttam már részeges Mária Lujzát motoros hattyún érkezni - Alain Maratrat rendezésében -; nem mondom, hogy ez lenne az elvárás, de kétségtelen, e vad elképzelés a szerephez közelebb vitt, mint az a nyájaskodás, cicáskodás, amivel Bódi Marianna megörvendeztetett. Egyébként mintha az említett rendezésből lett volna átemelve az esküvő jelenete. Ott, igaz, Mária Lujza esküvői ruhájának majd harminckét méter volt az uszálya, itt legfeljebb csak kettő - de mint tudjuk, nekünk a kettő is bőven elég lehet.

Kocsár Balázs a darab elején nem egyszer indokolatlanul lassú tempót vett, ezáltal nagyon elnyújtott lett a Tiszán innen, Dunán túl, de a darab második részére összefogta a zenekart, kötekedés lenne a zenei megvalósításról egyéb, tulajdonképpen nem jelentős hibáit felsorolni.

A Háryból műfaji bizonytalansága miatt gyúrható vad komédia, vérbő szerelmi dráma, szomorú huszártörténet, a vigaszágra kerültek búslakodásait kifejező patriótajáték. Ha unalomba fulladt, hát azért fulladt unalomba Vidnyánszky a tömegjelenetekben egyébként működő rendezése, mert nem lett egyik sem. A legszomorúbb az, hogy az előadás után - hiába a hazafias olvasat - nem Szabolcsi Bence elismerése jutott az eszembe, mely szerint Kodály "múltja fáklyagyújtás a ködben, reggeli riadó", hanem Molnár Antal józan ítélete: "Kodályról, ahogy az idők múlásával higgadtabbak lesznek a szemlélők, mindinkább kiderül, hogy hatalmas kombinatív és konstruktív koponya volt, különösebb zenei, egyéni kitalálás nélkül. Relatíve az addigi hazai terméshez képest hatalmas színvonalbeli emelkedést hozott - ez és páratlan szociális látnoksága vonzott annyira, hogy elvakított hiányaival szemben. Ma már mindjobban fakulnak a művei, mivel invenciózus erejük aránytalanul kisebb a szintetizáló erejüknél. Végső soron Kodály a nemzet nagy tanáraként fog bevonulni a halhatatlanságba."

Kétségtelen, az Ábécédét csak magyar gyerekek, azok, akik a Kodály-módszeren nőttek fel, tudják igazán pontosan és szépen énekelni. Most is úgy hallottuk.

2011. július 8. 20:00 - Margitszigeti Szabadtéri Színpad

Háry János - debreceni Csokonai Színház

Zene: Kodály Zoltán

Szövegét Garay János Az obsitos című elbeszélő költemény nyomán írta: Paulini János és Harsányi Zsolt

Rendező: Vidnyánszky Attila

Dramaturg: Szász Zsolt

Díszlet: Alexander Belozub

Jelmez: Bianca Imelda Jeremias

Koreográfus: Gemza Péter

Szereplők: 

Háry János: Haja Zsolt

Öreg Háry: Miske László

Örzse: Kun Ágnes Anna

Ferenc császár, Bíró uram: Garay Nagy Tamás

A császárné: Prohászka Ildikó

Napóleon, Ábrahám kocsmáros: Böjte Sándor

Mária Lujza: Bódi Marianna

Ebelasztin báró: Cselóczki Tamás

Öreg Marci, cszászári kocsis: Wagner Lajos

Krucifix generális: Csikos Sándor

Magyar silbak: Kiss Gergely Máté

Burkus silbak: Dánielfy Zsolt

Diák: Vranyecz Artúr

Melusina grófnő: Szilágyi Szilvia

Estella bárónő: Busa Gabriella

Karmester: Kocsár Balázs

Közreműködik:  Debreceni Filharmonikus Zenekar, Csokonai Színház énekkara,  Bányai Júlia Általános Iskola énekkara,  Debreceni Hajdú Táncegyüttes

Karigazgató:  Pálinkás Péter