Végpontok

Az idén szóródott a leginkább az Armel Operaverseny programja, a kezdet és a vég még csak nem is hasonlítottak egymásra.

A szegedi (indulásakor Mezzo, most) Armel Operaverseny és Fesztivál négyéves történetének műsorstratégiáját a többnyire az itthon alig vagy egyáltalán nem ismert operák színpadra állítása jellemezte, s ennek a missziónak az értéke és izgalma szinte vetekedett az énekesi teljesítmények számbavételével. Mutatóba ugyan minden évben becsúszott egy közismertebb név (Britten, Strauss, Prokofjev, Ravel), ám úgy látszik, a helyi közönség a zenei nevelésnek ellenállva, kikövetelte a fülbemászó, ismerős melódiákat.

A tavalyi Traviata előadása amilyen mértékben elnyerte a klasszikus harmóniákra vágyó közönség megnyugvását, olyannyira nélkülözte a kritikusok jóindulatát, ám mivel a telt házat mégiscsak a jól bevált, olasz dallamok hozzák, az idén két itáliai komponista operáját is a repertoárba válogatták. Verdi maradt (ezúttal a Rigolettóval), s mellé a helyi társulat a Puccinit korban követő Zandonait választotta, pontosabban legismertebb - bár itthon nem túl gyakran elővett - darabját. Ezzel a művel, vagyis a Francesca da Riminivel nyitotta meg tehát a 2011-es nemzetközi operaversenyt a szegedi tagozat.

Mi tagadás, a kezdet meglehetősen bágyadtra sikeredett, amiről csak kis mértékben tehet a rendező Juronics Tamás, ugyanis maga a librettó oly' soványka, zenei feldolgozása viszont oly' terjengős, hogy a szerelmi háromszög, illetve a végére kisarkosodó négyszög nyúlós lírájából és vehemens kakaskodásából nem könnyű a mai néző számára élvezetes produkciót faragni. Mert a keresztbe szövődő szerelmen kívül tényleg nincs más történetszál a darabban, csak néhány, az archetipikus férfiasságot kidomborító jelenet, úgy, mint harc és kínzás. A darabból kiindulva most még az előadás unalmát sem kérjük számon Juronicstól, aki valami rejtélyes oknál fogva olyan gyermekdeden gonosz karikatúrát rajzolt a két ármányos fivérről, hogy lélegzet bennakadt, amikor Gianciotto (Réti Attila) megjelent sánta gólem-zombivá maszkírozva. A történetben az ő felesége lesz a szép Francesca, aki viszont férje jóképű öccsébe, Paolóba szeret bele, ám a harmadik fivér, a vérszomjas Malatestino ezt a frigyet beárulja. A vég előre látható és kellően tragikus: gyilkosság, kettőt egy csapásra.

Meglepő volt, hogy - szinte összevethetetlenül - egy fő- és egy mellékszerep versenyeznek, ám, mint kiderült, ezt kényszermegoldás szülte, mivel Paolo hangjára nem talált a zsűri alkalmas jelöltet (a nézők mindazonáltal nagyon jól jártak Vadász Dániellel!), ehelyett Malatestino szerepét juttatták a dominikai Enrique Pinának, aki kellő hangi adottságokkal és gonoszsággal alakította a figurát. Francescát Miksch Adrienn énekelte tisztán és szépen, de - talán a szólam karaktere miatt - korántsem olyan hatással és átütő erővel, mint a verseny utolsó estéjén látható Michael Dellaira: A titkosügynök című operájának női főszerepét.

Dellaira zenéje kifejezetten kellemes, s ha nincs igényünk mélységre, még jónak is mondhatnánk. Ez a librettó az előzővel ellentétben cselekménygazdag, így a történet is több szálon fut, amihez a jellemek színes változatossága társul. Végighúzódik benne az aktuális (bár száz évvel ezelőtt játszódó) társadalmi probléma, a terrorizmus értelmetlenségének a kérdése, valamint egy összetett érzelmi vonulat, s e két szféra a darab folyamán összeér. Ebből többszörös tragédia következik, s az emberi kapcsolatok teljes széthullása, pusztulása.

A fesztiválon a társulatok összteljesítménye általában is koncentráltnak és rokonszenvesnek mondható (amit nyilván a versenyszerűség és a vendégjáték lélektana is ösztökél), s ez alól a new yorki társulat sem kivétel, sőt. A nagyszerű énekesek méltó partneri viszonyokat teremtettek a szerepében brillírozó Miksch Adrienn számára, aki a titkosügynök felesége, Winnie szerepét formálta meg. Az előadás végi ováció a leendő győztest éltette személyében, ám a zsűri másként gondolta, s a gálán "csak" különdíjban részesítette a fiatal magyar szopránt. Versenyző párja a címszerepet éneklő francia Nicolas Rigas volt, aki hangilag megfelelt ugyan a szerep kívánalmainak, ám a legkevésbé volt hihető, hogy e szelíd bariton a darabban kém, aki fedőelfoglaltságként erotikus képeslap boltot üzemeltet.  

Míg a Rimini da Francesca unalmát Székely László színváltásos, látványos díszletterei enyhítették, itt egy nem észrevétlen, mégis háttérbe húzódó, remek funkcionalitással bíró színpadképet épített a (cseh hangzású nevet viselő) tervező. Laura Jellinek olyan jól bejátszható, többszintes játékteret konstruált, hogy annak részelemei mindennemű módosítás nélkül tudták hitelesen megjeleníteni a követségi fogadás, az utcakép és a lakás színhelyét. Minden jó, ha vége jó, a fesztivál két - különböző okoknál fogva - csúcspontjának vélhető előadás egyike (a másik Viktor Ullmann operája) szerencsére a fesztivál utolsó estéjére esett.

2011. október 6-15. - Szeged - az Armel Operaverseny és Fesztivál keretében

Riccardo Zandonai: Francesca da Rimini - Szegedi Nemzeti Színház

Michael Dellaira: A titkosügynök - Center for Contemporary Opera, New York