(pt)-(vd)
Fidelio/MTI
4 HozzászólásA visszaszámlálás az Operaház honlapján is elindult: a századik születésnapját ünneplő Erkel Színház ajándékként felújítást kap, hogy 2012. december 8-án, a százegyediken ismét fogadhassa a közönséget. A Operaház vezető művészei a sajtó jelenlétében ünnepelték az épületet és egyben búcsúztak is tőle egy rövid időre. Fotóinkon a rekonstrukció előtti állapotban látható az Erkel Színház.
1911. december 8-án nyitotta meg kapuit az akkori Tisza Kálmán téren (később Köztársaság, ma II. János Pál pápa tér) Budapest második dalszínháza, az Erkel Színház, amelyet akkor még Népoperának neveztek. Már akkor az ország legnagyobb befogadóképességű színházépülete volt. A külső-belső megjelenésében szokatlanul puritán épületet a kor neves építészei, Márkus Géza, Komor Marcell és Jakab Dezső tervezték. A teátrum építése kilenc hónapig tartott (összehasonlításul: az Operaházé kilenc évig). A fehér falakon az egyetlen díszítés Pór Bertalan freskója volt a színpadnyílás fölött, a nézőtéri büfé két híres és műemléki védettséget élvező freskója, Bernáth Aurél alkotásai csak sokkal később, 1973-ban kerültek a falakra. (A Szentivánéji álom és Az ember tragédiája című alkotásokat a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal 2009-ben nyilvánította védetté.)
Ilyen volt az Erkel-születésnap - galéria
Magyarország legnagyobb befogadóképességű, akkor 3200 fős színházát alapító magán részvénytársaság az opera műfajának népszerűsítését tűzte ki célul, ehhez a telket a fővárostól ingyen kapták. A színház alapítója és első igazgatója, Márkus Dezső azt a feladatot kapta, hogy állandó magyar társulattal, kizárólag magyar nyelven, jelentős részben magyar szerzők műveit játssza. A nyitóelőadáson először Erkel Hunyadi-nyitánya csendült fel, majd egy kortárs francia darab, Jean Nougues: Quo Vadis című operája került színre. A színház népoperai jellegét mutatja, hogy prózai darabokat, balettet és operettet is játszottak, és a legolcsóbb jegy ötven krajcár volt.
A késő szecessziós épület többszörösen tagolt homlokzatát görög-római oszlopok és féloszlopok, valamint figurális frízek díszítették, ez a wagneri amfiteátrumszerű nézőtér első alkalmazása Magyarországon, egyetlen boltozattal lefedett belső terének szélessége megközelíti a 40 métert. A gyatra akusztika miatt 1917-ben Vágó László tervei alapján átépítették, 1951-ben a részleges külső és belső korszerűsítés során ismét az akusztikát javították Kauffmann Oszkár tervei szerint. A színházat 1962-ben korszerűsítették: idősebb Kotsis Iván tervezte a mai, íves hajlású homlokzatot, amely mögött tágas előtér jött létre. Az átépítések során az ülőhelyek száma csökkent, ma befogadóképessége 2206 néző.
A színháznak az első időkben állandó együttese ritkán volt, jobbára operettet játszottak és hangversenyeket tartottak itt. 1915-ben az intézményt a főváros vette át, 1917-től viselte a Városi Színház nevet. A húszas-harmincas években Magyar Művelődés Házának nevezték. A ház színházi előadások mellett otthont adott bokszmérkőzésnek, varietéműsornak és politikai gyűlésnek is - 1944 őszén a kommunisták itt követtek el robbantásos merényletet a Nyilaskeresztes Párt nagygyűlése ellen. A második világháborúban viszonylag épen maradt épület egy ideig filmszínházként működött. 1953-ban lett az Operaház társszínháza és vette fel az Operaház első zeneigazgatója, Erkel Ferenc nevét. A két színházat az 50-es években évente több mint egy millióan keresték fel, 1947 és 1955 közt Gördülő Opera névvel együttese is volt, amely évadonként száz előadást tartott vidéken. Az Operaház 1980-84 közti átépítésekor az Erkel volt Budapest egyetlen dalszínháza, de állaga egyre romlott. Már a hatvanas években felmerült a vasfüggöny mögötti részek teljes átépítése, de konkrét lépések csak akkor történtek, amikor az épület szinte használhatatlanná vált, tetőszerkezete is megroppant. A 2006-os szezon már csak a statikai felülvizsgálat kedvező eredménye után, késve indulhatott, az épület utoljára 2007. június 7-én, a búcsúelőadásra telt meg.
A "hőskorban" is számos világhírű művész és társulat lépett itt fel, Benjamino Gigli, Arturo Toscanini, Wilhelm Furtwängler, Bruno Walter, Saljapin, a milánói Scala együttese, a Bécsi Filharmonikusok, a New York-i Filharmonikusok vagy éppen a párizsi Opéra Comique társulata. Az Erkel Színházban olyan vendégművészeket láthatott a közönség, mint Lamberto Gardelli, Montserrat Caballé, Renata Scotto, Carlo Bergonzi, Luciano Pavarotti, José Carreras, Plácido Domingo, Jevgenyij Nyesztyerenko, Ramón Vargas, Jelena Obrazcova, Dietrich Fischer-Dieskau, Ella Fitzgerald, Benny Goodman, Yves Montand, Gilbert Bécaud, a Nashville Teens, Bobby McFerrin. 1956. október 22-én itt játszotta Bartók 3. zongoraversenyét Cziffra György is, másnap emigrált.
Kezdődik a felújítás a 100 éves Erkel Színházban - galéria
A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a Magyar Állami Operaház 2005-ben hirdetett pályázatot az Erkel Színház épületének és színpadtechnikájának felújítására-átépítésére, a költségeket magántőke bevonásával, PPP konstrukció keretében tervezték előteremteni. 2009 októberében kormányhatározat született az Új Erkel Színház megépítését célzó pályázat kiírásáról, ezt a döntést idén januárban helyezték hatályon kívül. A kormány novemberben úgy határozott, hogy idén és jövőre 1,8 milliárd forintot biztosítanak az Erkel Színház "előadás tartására alkalmas állapotra történő felújítására".
Az Operaház vezetőségének reményei szerint az új Erkel Színház a felújítást követően a 21. század fontos kulturális találkozási pontja lehet. Az Erkel ma is az ország legnagyobb befogadóképességű színházépülete: hétszáz férőhellyel, azaz egy operettszínháznyival haladja meg a második helyezettet, az Operaházat. A jelenleg rendelkezésre álló forrásokból az első és legfontosabb feladat egy átgondolt szakmai koncepció alapján megvalósuló tervezés. Ez lehetővé teszi - többek között - a forgószínpad beépítését, a kézi díszlethúzás gépesítését, illetve a színpadnyílás mögötti (backstage) részek felújítását. Az is lényeges, hogy a jó látószög miatt megmaradjon a nézőtér jelenlegi struktúrája. További kiemelt szempont olyan modulok kialakítása, amelyekben az esetleges későbbi modernizáció is megtörténhet, vagyis a felújítás egyben lehetőséget ad arra, hogy a jövőben a legmodernebb technikák is könnyen behelyezhetők legyenek az épületbe. Az Operaház idén 100 millió forintot költhet a beruházás előkészítésére, így jövőre 1,7 milliárd forint marad, ezt az összeget egészíti ki a februárra tervezett, jótékonysági árveréssel összekötött Erkel-estélyből befolyó pénz. A jelenleg díszlet- és jelmezraktárként is funkcionáló épületet a rekonstrukció idejére kiürítik, a jelenleg tárolt raktárkészlet egy részét, köztük a kiemelkedő énekesek által viselt jelmezeket muzeális, kiállítási célokra megtartják, néhány kiemelkedő darabot felkínálnak árverésre, a mintegy négyszázezer tételt számláló jelmeztár nagyobb részét pedig megvételre ajánlják fel a magyarországi színházaknak, de kap készletből a Zeneakadémia opera tanszaka és más oktatási intézmények is.
Ókovács Szilveszter, az intézmény miniszteri biztosa az újságírók és az Operaház vezető művészei előtt elmondta, a beruházás kezelője az Operaház, és reményeik szerint 12 hónap alatt elkészülnek a felújítással és átalakítással. Jelezte: az épület eredeti állapota nem állítható vissza, de céljuk, hogy az újonnan megnyíló Erkel Színház esztétikailag is élményt jelentsen a közönségnek. A miniszteri biztos kiemelte, hogy az Operaház küldetésének az Erkel nélkül "nincs értelme", céljuk az, hogy a játszóhelyet ismét élettel töltsék meg, terveik között szerepel az is, hogy a vidéki operajátszó helyek seregszemleszerűen mutatkozhatnak be a fővárosban. Ókovács a fő-zeneigazgatóval, Héja Domonkossal jelenleg is a műsorterv elkészítésén dolgozik. Mozsár István, aki az újjáépítés lebonyolításáért felel, elmondta, "az épületben láthatnak csúnyának tűnő helyeket, leomlott vakolatot, lyukakat a falakon, de ezek nem statikai problémák, könnyen orvosolhatók. Az épület a már felméréseket végző szakemberek szerint nem életveszélyes, sőt a hírekkel ellentétben meglepően jó szerkezeti állapotban van. Nem lebontani kell, hanem megmenteni."
Elküldöm
Kinyit az Erkel, de ki fog ott énekelni, zenélni, ha a mostani leépítések ténylegesen megtörténnek? Miből üzemeltetik majd a színházat? A felújítása és az újranyitás egy dolog, az üzemeltetés viszont már egy másik.
Miből?
„Csakis válságmenedzsment”
Magyar Narancs, 2011. december 8.
Ókovács Szilvesztert közvetlen azután ismertem meg, hogy megnyertem az Operaház főzeneigazgatói pályázatát 2001-ben. Abszolút megbízható embert kerestem, akire rábízhatom az Operaház legkényesebb feladatát: a műhelyek felügyeletét. Egy nagyon régi barátom ajánlotta a figyelmembe őt, és bár a lakásomon bemutatott prezentációja nem különösebben tetszett, felvettem – tekintettel arra, hogy a feladat nem igényelt szakirányú képzettséget, megbízhatóságát pedig azzal is bizonyítottnak láttam, hogy arra hivatkozott, ő írja Orbán Viktor szövegeit. Sajnos az elvárásoknak nem igen felelt meg. Csodálkoztam is, hogy eltávolításunk után közvetlen munkatársaimból csak ő maradhatott a helyén. Valószínűleg az új vezérkarnak is jól jött az akkori ellenzék – briliáns beszédeiről híres – vezérének írója. A mai napig őrzöm egyik nagyszerű írását, amelyben azt fejtegeti, milyen hasznos is lenne az Operaháznak, ha ő néhány százezres közpénzi ráfordítással kiutazhatna Japánba, hogy onnan tudósíthasson a színház turnéjának nagy sikeréről, amelyet a korábbi vezetés (amelynek velem együtt ő is részese volt) bírált. Ez prezentálja a közpénzek hatékony felhasználásával kapcsolatos „igen sajátos” felfogását.
Ezen előzmények ellenére nagy várakozással néztünk a kormánybiztosi érkezése elé, hiszen az Operaháznak éppen a koncentrált politikai odafigyelés és konszenzus hiányzott. Sokszor nyilatkoztam már, mennyire fontos lenne, hogy a fenntartó egyszer és mindenkorra eldöntse: hány előadást, mennyi állami szubvenció mellett, hány állandó alkalmazottal vár el a mindenkori igazgatótól. Fontos volt, hogy Ókovács hozta magával a korábban zárolt, illetve elvett pénzek nagy részét, és a reményt, hogy a miniszterelnök személyesen áll mögötte. (Ilyen kritikus helyzetben olyan apróságokkal nem törődött senki, hogy a kinevezés nem éppen jogszerűen zajlott, hiszen a Nefmi alá tartozó intézmény élére a 2010/XLIII. törvény 31. paragrafusa alapján nem lehetne kinevezni kormánybiztost, sőt: az előadóművészeti törvény szerint a miniszternek a sikertelen pályázat lezárása után 30 nappal újabb pályázatot kellett volna kiírnia.)
Mára azonban a remények szertefoszlani látszanak. Pont a fent említett fenntartói döntések nem születnek meg, ezzel szemben 2012-ben minden eddiginél nagyobb elvonások sújtják majd az Operaházat és a magyar kultúrát. Az Erkel Színházat is pont ebben az elkeserítő pillanatban kell bevonni a forgalomba… Cinikus egyébként, ahogy Ókovács nyilatkozik a leendő Erkel szerepéről. Egy színház, ahová a vidékiek, a nyugdíjasok és a kispénzű emberek járhatnak majd… Nekik jó lesz az is?
Ha már a nyilatkozatoknál tartunk. „Nyugdíjasoktól váltunk meg” – mondja Ókovács. Emögött viszont ott vannak olyan szakmailag csúcson lévő, épphogy ötven felett járó muzsikusok is, akiket egy korábbi rendszer évekkel ezelőtt szakmai nyugdíjba „kényszerített”, majd visszaszerződtetett. Olyan „nyugdíjasok”, akiknek puszta jelenléte is összeszedettebbé, koncentráltabbá teszi a zenekart.
Ismét előkerül az a nonszensz gondolat, hogy úgy lesz olcsóbb az üzemeltetés, ha egy vagy több héten keresztül minden nap ugyanazt a darabot játsszuk. Naponta ugyanazt az Operát végigénekelni, végigjátszani, kórusnak, zenekarnak, énekeseknek?! Ilyen a világon sehol nincsen, és nem is lehet.
A sorok között olvashatjuk elbagatellizálva azt is, hogy megszűnhetnek a műhelyek, utcára kerülhetnek azok a kiváló szakemberek, akik olyan munkákra képesek, amelytől a legnevesebb külföldi és belföldi tervezők is el vannak ájulva.
De a legaggasztóbb a hírnevünk eljátszása, amely nem attól kerül veszélybe, hogy én bírálni merészelem a kormánybiztos munkáját. Szinte valamennyi nemzetközi művészügynökség megtapasztalhatta, hogy az Operaház visszamondja a művészeikkel kötött egyezségeket. Közben nem tudják nem észrevenni, hogy a világ egyik legdrágább sztártenorja fellép nálunk. Ráadásul míg az ő művészeik hónapokat várnak a teljesített előadásaik utáni kifizetésre, addig az említett sztártenor gázsijának 60 százalékát előlegben megkapta. (Jó volna egyébként tudni, hogy az államháztartás végrehajtási rendjéről szóló kormányrendelet alapján hogyan volt egyáltalán lehetséges, hogy a teljesítés leigazolását megelőzően történjen közpénzből kifizetés?)
A Mancsnak adott interjúban is megfigyelhettük, hogy Ókovács a legfontosabb operaházi eseményként, sorozatos hibáinak eltusolásaként, mint saját találmányát mindig a Flórez-koncertet húzza elő. Flórezt Budapestre a Failoni Kamarazenekar hívta. A koncertre a Kongresszusi Központban került volna sor, de a művész megbetegedése miatt, valamint érdeklődés hiányában a koncert elhalasztódott. Mivel Flórez megígérte a budapesti fellépést, adott új időpontot, és mivel a szervezők nem tudták vállalni a nagy anyagi kockázatot, így vette át a koncertet az Operaház.
Keri-Lynn Wilson esetét is könnyedén próbálja kezelni a kormánybiztos úr. Ő nem kapott üzenetet, míg a miniszterelnök igen? Kérésemre a művésznő átküldte mindazoknak a leveleknek a másolatát, amelyekben a kormánybiztos úrhoz fordult. Egyikre sem kapott választ. A problémák személyes megbeszélését Ókovács csak halogatta. A nemzetközileg elismert karmester – több mint egyhónapos munka után! – nemcsak lemondott a rá váró fellépti díjakról, de még a tengerentúli repülőjegyét is kifizette magának. Ennyit ért neki, hogy az Operaháztól, és mint írta, annak alkalmatlan vezetőitől távol lehessen. A sokat elért énekesek és karmesterek nem szeretnek rossz körülmények között dolgozni, és nem kockáztathatják reputációjukat sem. Dohnányi és Wilson extrém esetek, mert ők hangot is adtak nemtetszésüknek. A többieknél csak azt látjuk, hogy hirtelen mindenki beteg lesz, és lemondja budapesti fellépését.
Végül, mivel a legutóbbi cikkében Ókovács ismét elővette a Dohnányi-ügyet és az én kapcsolatomat, szeretném leszögezni, hogy Dohnányi szerződésének másolata nálam van, azon a művész aláírásának pillanatában egyetlen operaházi aláírás nem szerepelt, fedezetigazolása nem volt – így a 292/2009. számú kormányrendelet szerint teljesen szabálytalan.
Végezetül reflektálnék a másik kitételre is, amely szerint nem csodálkoztam volna azon, hogy véleményem közzététele után felmondták előadásaimat. Valóban: az előzmények után ez a lépés sem tudott már nagyon meglepni, mindazonáltal úgy gondolom, hogy ha az igazgatókról elmondott vélemények nem tennék lehetővé a művészek számára jó előadások létrehozását, már nagyon régen nem lenne operajátszás Magyarországon.
Győriványi Ráth György
karmester
Kedves "szegfu" amikor elolvastam a Magyar Narancsban az alábbi cikket Ókovácsról nekem is hasonlók jutottak eszembe.
„Csakis válságmenedzsment”
Magyar Narancs, 2011. december 8.
Ókovács Szilvesztert közvetlen azután ismertem meg, hogy megnyertem az Operaház főzeneigazgatói pályázatát 2001-ben. Abszolút megbízható embert kerestem, akire rábízhatom az Operaház legkényesebb feladatát: a műhelyek felügyeletét. Egy nagyon régi barátom ajánlotta a figyelmembe őt, és bár a lakásomon bemutatott prezentációja nem különösebben tetszett, felvettem – tekintettel arra, hogy a feladat nem igényelt szakirányú képzettséget, megbízhatóságát pedig azzal is bizonyítottnak láttam, hogy arra hivatkozott, ő írja Orbán Viktor szövegeit. Sajnos az elvárásoknak nem igen felelt meg. Csodálkoztam is, hogy eltávolításunk után közvetlen munkatársaimból csak ő maradhatott a helyén. Valószínűleg az új vezérkarnak is jól jött az akkori ellenzék – briliáns beszédeiről híres – vezérének írója. A mai napig őrzöm egyik nagyszerű írását, amelyben azt fejtegeti, milyen hasznos is lenne az Operaháznak, ha ő néhány százezres közpénzi ráfordítással kiutazhatna Japánba, hogy onnan tudósíthasson a színház turnéjának nagy sikeréről, amelyet a korábbi vezetés (amelynek velem együtt ő is részese volt) bírált. Ez prezentálja a közpénzek hatékony felhasználásával kapcsolatos „igen sajátos” felfogását.
Ezen előzmények ellenére nagy várakozással néztünk a kormánybiztosi érkezése elé, hiszen az Operaháznak éppen a koncentrált politikai odafigyelés és konszenzus hiányzott. Sokszor nyilatkoztam már, mennyire fontos lenne, hogy a fenntartó egyszer és mindenkorra eldöntse: hány előadást, mennyi állami szubvenció mellett, hány állandó alkalmazottal vár el a mindenkori igazgatótól. Fontos volt, hogy Ókovács hozta magával a korábban zárolt, illetve elvett pénzek nagy részét, és a reményt, hogy a miniszterelnök személyesen áll mögötte. (Ilyen kritikus helyzetben olyan apróságokkal nem törődött senki, hogy a kinevezés nem éppen jogszerűen zajlott, hiszen a Nefmi alá tartozó intézmény élére a 2010/XLIII. törvény 31. paragrafusa alapján nem lehetne kinevezni kormánybiztost, sőt: az előadóművészeti törvény szerint a miniszternek a sikertelen pályázat lezárása után 30 nappal újabb pályázatot kellett volna kiírnia.)
Mára azonban a remények szertefoszlani látszanak. Pont a fent említett fenntartói döntések nem születnek meg, ezzel szemben 2012-ben minden eddiginél nagyobb elvonások sújtják majd az Operaházat és a magyar kultúrát. Az Erkel Színházat is pont ebben az elkeserítő pillanatban kell bevonni a forgalomba… Cinikus egyébként, ahogy Ókovács nyilatkozik a leendő Erkel szerepéről. Egy színház, ahová a vidékiek, a nyugdíjasok és a kispénzű emberek járhatnak majd… Nekik jó lesz az is?
Ha már a nyilatkozatoknál tartunk. „Nyugdíjasoktól váltunk meg” – mondja Ókovács. Emögött viszont ott vannak olyan szakmailag csúcson lévő, épphogy ötven felett járó muzsikusok is, akiket egy korábbi rendszer évekkel ezelőtt szakmai nyugdíjba „kényszerített”, majd visszaszerződtetett. Olyan „nyugdíjasok”, akiknek puszta jelenléte is összeszedettebbé, koncentráltabbá teszi a zenekart.
Ismét előkerül az a nonszensz gondolat, hogy úgy lesz olcsóbb az üzemeltetés, ha egy vagy több héten keresztül minden nap ugyanazt a darabot játsszuk. Naponta ugyanazt az Operát végigénekelni, végigjátszani, kórusnak, zenekarnak, énekeseknek?! Ilyen a világon sehol nincsen, és nem is lehet.
A sorok között olvashatjuk elbagatellizálva azt is, hogy megszűnhetnek a műhelyek, utcára kerülhetnek azok a kiváló szakemberek, akik olyan munkákra képesek, amelytől a legnevesebb külföldi és belföldi tervezők is el vannak ájulva.
De a legaggasztóbb a hírnevünk eljátszása, amely nem attól kerül veszélybe, hogy én bírálni merészelem a kormánybiztos munkáját. Szinte valamennyi nemzetközi művészügynökség megtapasztalhatta, hogy az Operaház visszamondja a művészeikkel kötött egyezségeket. Közben nem tudják nem észrevenni, hogy a világ egyik legdrágább sztártenorja fellép nálunk. Ráadásul míg az ő művészeik hónapokat várnak a teljesített előadásaik utáni kifizetésre, addig az említett sztártenor gázsijának 60 százalékát előlegben megkapta. (Jó volna egyébként tudni, hogy az államháztartás végrehajtási rendjéről szóló kormányrendelet alapján hogyan volt egyáltalán lehetséges, hogy a teljesítés leigazolását megelőzően történjen közpénzből kifizetés?)
A Mancsnak adott interjúban is megfigyelhettük, hogy Ókovács a legfontosabb operaházi eseményként, sorozatos hibáinak eltusolásaként, mint saját találmányát mindig a Flórez-koncertet húzza elő. Flórezt Budapestre a Failoni Kamarazenekar hívta. A koncertre a Kongresszusi Központban került volna sor, de a művész megbetegedése miatt, valamint érdeklődés hiányában a koncert elhalasztódott. Mivel Flórez megígérte a budapesti fellépést, adott új időpontot, és mivel a szervezők nem tudták vállalni a nagy anyagi kockázatot, így vette át a koncertet az Operaház.
Keri-Lynn Wilson esetét is könnyedén próbálja kezelni a kormánybiztos úr. Ő nem kapott üzenetet, míg a miniszterelnök igen? Kérésemre a művésznő átküldte mindazoknak a leveleknek a másolatát, amelyekben a kormánybiztos úrhoz fordult. Egyikre sem kapott választ. A problémák személyes megbeszélését Ókovács csak halogatta. A nemzetközileg elismert karmester – több mint egyhónapos munka után! – nemcsak lemondott a rá váró fellépti díjakról, de még a tengerentúli repülőjegyét is kifizette magának. Ennyit ért neki, hogy az Operaháztól, és mint írta, annak alkalmatlan vezetőitől távol lehessen. A sokat elért énekesek és karmesterek nem szeretnek rossz körülmények között dolgozni, és nem kockáztathatják reputációjukat sem. Dohnányi és Wilson extrém esetek, mert ők hangot is adtak nemtetszésüknek. A többieknél csak azt látjuk, hogy hirtelen mindenki beteg lesz, és lemondja budapesti fellépését.
Végül, mivel a legutóbbi cikkében Ókovács ismét elővette a Dohnányi-ügyet és az én kapcsolatomat, szeretném leszögezni, hogy Dohnányi szerződésének másolata nálam van, azon a művész aláírásának pillanatában egyetlen operaházi aláírás nem szerepelt, fedezetigazolása nem volt – így a 292/2009. számú kormányrendelet szerint teljesen szabálytalan.
Végezetül reflektálnék a másik kitételre is, amely szerint nem csodálkoztam volna azon, hogy véleményem közzététele után felmondták előadásaimat. Valóban: az előzmények után ez a lépés sem tudott már nagyon meglepni, mindazonáltal úgy gondolom, hogy ha az igazgatókról elmondott vélemények nem tennék lehetővé a művészek számára jó előadások létrehozását, már nagyon régen nem lenne operajátszás Magyarországon.
Győriványi Ráth György
karmester
Remek, megfontolt, ésszerű döntés. Illeszkedik az Operaház elmúlt évekbeli professzionális lépéseinek egyre hosszabb sorába. Végül is sokféleképpen el lehet verni az adófizető pénzét és a középszerhez vezető út is amatőrizmussal van kikövezve...