Egy szerelmes zeneszerző

1835. szeptember 23-án halt meg Vincenzo Bellini olasz zeneszerző, Rossini és Donizetti mellett a bel canto egyik legnagyobb mestere. Ellentétben kortársaival jóval több időt szánt művei kidolgozására, a zene és a szöveg összefüggéseire komoly figyelmet szentelt, így 34 évesen "mindössze" tíz opera állt a háta mögött, köztüka leghíresebbek Az alvajáró, a Norma és A puritánok.

Vincenzo Bellini 1801. november 3-án született a szicíliai Cataniában. A családban mindenki muzsikus volt, a kis Vincenzo már kétévesen zeneelméleti, háromévesen zongoraórákat kapott apjától, hatévesen komponált. Tizennyolc évesen lett a nápolyi Conservatorio di San Sebastiano hallgatója, tanulmányi eredményei miatt a második évtől már nem is kellett tandíjat fizetnie.Megismerkedett Mozart, Haydn hangszeres zenéjével, Vivaldi és Scarlatti operáival; tanárai konzervatív szellemben próbálták képezni, Rossini szellemétől igyekeztek megóvni az ifjú reménységet. Bellini azonban nem ismerte közvetlenül Rossini műveit: 1824-ben látta a Szemiramisz egyik előadását, akkorra azonban már kialakult saját stílusa.

Adelson e Salvini című első operáját, amely egyben vizsgaelőadása is volt, 1825-ben mutatták be, s olyan sikert aratott, hogy egész évben repertoáron tartották. Az angyalarcú ifjúra felfigyelt a kor legnevesebb impresszáriója, aki mások mellett Rossini, Donizetti és Weber ügyeit is intézte, az ő megbízására újabb operákat komponált. Bellini ezáltal bebocsáttatást nyert a felsőbb körökbe, ahová a kezdetektől vágyott, pártfogókra lelt és szenvedélyes kapcsolatai szövődtek, a legenda szerint rövid élete alatt szinte állandóan szerelmes volt, s több kalanddal dicsekedhetett, mint operával.

1827-ben a milánói Scalában került színre A kalóz (Il pirata) című operája - szövegkönyvírójával, Felice Romanival ezzel kezdődött az együttműködés -, a külföldön is sikeres darabban talált rá saját stílusára. Az egyre népszerűbb és keresettebb zeneszerzőnek néha a kudarc keserű ízét is meg kellett éreznie, 1829-ben például csúfosan megbukott a Voltaire kisregényéből készült Zaira című alkotása. Bellini azonba nem keseredett el, a Zaira részleteit felhasználta következő, a Rómeó és Júlia témáját feldolgozó I Capuletti e i Montecchi című darabjában.

Az 1830-as évek elején ért sikerei csúcsára Az alvajáró és az ókori Galliában játszódó Norma című operákkal. A Norma az egyik legszebb bel canto opera, a címszerep pedig az egyik legnehezebb a szoprán repertoárban. Igaz, a darab a premieren hatalmasat bukott, mert Bellini egyik megunt szeretője pénzt és fáradságot nem kímélve az összes jegyet felvásárolta, majd fizetett emberei botrányt rendeztek a nézőtéren. A következő előadás persze már tomboló sikernek bizonyult.

(Egyébként a budapesti Normafa is Bellininek köszönheti nevét: ez a tisztás volt a Nemzeti Színház művészeinek kedvelt kirándulóhelye, s 1840-ben az itt álló hatalmas öreg bükkfa alatt énekelte el az európai hírű primadonna, Schodelné Klein Rozália az opera Casta diva kezdetű híres szopránáriáját. A produkció a jelenlévőknek annyira megtetszett, hogy a fát Normafának nevezték el.)

A zeneszerző ezután Párizs és London meghódítására indult, a francia fővárosban Heine ás Rossini barátja, a művészkörök egyik kedvence lett, jóllehet a francia nyelvet nem sikerült tökéletesen elsajátítania. Az itteni Olasz Opera számára írta utolsó operáját egy kevéssé tehetséges librettistával: A puritánok a francia nagyopera és a nápolyi iskola hagyományait ötvözte. Magánélete azonban nem alakult jól, házassági terve kudarcba fulladt, összeveszett szövegkönyvírójával és egészségi állapota is rosszra fordult. 1835. szeptember 23-án halt meg a Párizs melletti Puteaux-ban. Hamvai ma szülővárosában nyugszanak, ahol szobra áll, s nevét viseli a cataniai színház.