Kocsis Zoltán
Fidelio
Hozzászólás
Igen tisztelt hölgyeim és uraim!
Amennyiben Erkel Ferencnek pusztán a magyar zenekultúra felvirágoztatásának érdekében végzett tevékenységét kellene méltatni, az is bőven kimerítené akár egy hosszabb ünnepi beszéd terjedelmét. Arról a cseppet sem látványos munkáról, amellyel a ma este felcsendülő hangok megalkotója oroszlánrészt vállalt jelenleg is fennálló vezető kulturális intézményeink megalapításában és fenntartásában, sokan szóltak már. Noha jelentőségét hazájában megkérdőjelezhetetlenül elismerik, ma, Erkel Ferenc kétszázadik születésnapjá(nak előestéjé)n talán a megszokottnál intenzívebben vetődik fel a kérdés: életműve miért nem integráns része az általános operarepertoárnak, jóllehet zenei értékei alapján nemzetközi viszonylatban okvetlenül magasabb polcon lenne a helye, mint amit jelenleg elfoglal? És ezt a kérdést egyáltalán nem a napjainkra jellemző, világméretű értékválság, éles paradigmaváltás hívja életre, hiszen már több, mint egy évszázada kérdés. Mint ahogy nem csupán nemzeti büszkeségünk motiválja felhorgadásunkat, ha Munkácsy Mihály képeit a világ jelentős múzeumaiban korántsem az őket megillető helyen látjuk, mint ahogy szomorú fejcsóválással értetlenkedünk azon, hogy Jókai Mór regényeit magyar nyelvterületeken kívül nem olvassák tömegek, úgy ütközünk meg, ha időnként megtapasztaljuk: Erkelnek is bőven kijut a provincializmus értékítéletté rafinált vádjából, amellyel egyszersmind azonnal perifériára is lehet helyezni zeneszerzői munkásságát. Alig hihető, hogy mindez elkerülhetetlen velejárója a kis népek közmondásos balsorsának, hiszen a mienknél jóval kisebb népek jeles nemzeti komponistáinak zenéi, sőt idiómái vívtak ki maguknak nemzetközi elismertséget, egyértelmű világhírt.
Nemzeti műzenét megteremteni mindig nehéz feladat, de különösen problematikus lehetett akkor, amikor ezt a törekvést bizonyos körök egyáltalán nem nézték jó szemmel. Nem szólva arról, hogy aki az 1830-as évek Magyarországán ilyesmiről ábrándozott, szembe kellett néznie a ténnyel, hogy használható hagyományokra nem igen támaszkodhat. A magyar műzene Erkel színrelépése előtt nem állott - és a német befolyás miatt nem is állhatott - azon a szinten, amely biztos alapot jelenthetett volna a stiláris továbbfejlesztésre. Ezért sem lehet túlbecsülni a munkát, amellyel Erkel éppen ezt az alapot rakta le s méghozzá megingathatatlanul, elmozdíthatatlanul. Való igaz, hogy stílusa sok forrásból táplálkozik, de teljes sikerrel kerüli el a korabeli olasz operák „honosításának" veszélyeit. És ez már zeneszerzői nagyságrend kérdése. Erkel ugyanis nem valamiféle magyar Verdi, hanem különlegesen szuverén egyéniség, akinek sajátságos stílusa ugyanúgy azonnal identifikálható, mint minden nagy komponistáé. Őrá is tökéletesen illenek Bartók Béla Liszt Ferencről mondott szavai, melyek szerint „eklektikus volt a szó legjobb értelmében: olyan, aki sok mindent vesz át idegenből, de - még többet ad hozzá a magáéból". A Hunyadi László, a Bánk bán dallamai egyáltalán nem az itáliai bel canto fordulatok hungarizált változatai, hanem az egyéniség jegyeit nagyon is magukon viselő melódiák, amelyeket senki más le nem írhatott volna. A tételesen is kimutatható hatás, amelyet Erkel Ferenc az őt követő generációk komponistáira gyakorolt, félreismerhetetlenül jelzi zenéjének megkerülhetetlenségét.
Budapest, 2010. november 4-én.
Kocsis Zoltán
Elküldöm
