Kovalik Balázs Münchenben állította színpadra a Bohéméletet. A kritikák tanúsága szerint egyöntetű sikerrel.
Puccini egy nagy mozi, Opera naná, mozi pfuj, Diszkóból a lakókocsiba, Meglepő vicc - ilyen címekkel jelentek meg a kritikák. Az alcímek pedig: Kovalik Balázs felfrissíti Puccini Bohéméletét Münchenben, Diákhatalom (szó szerint: diákerő) a Prinzregententheaterben. Az ARD tévécsatorna ajánlójában a hónap előadásának nevezi a produkciót, a Süddeutsche Zeitung (SZ) kritikusa pedig azzal zárja írását, hogy a müncheni Staatsoperben erre a friss levegőjű Bohéméletre kellene lecserélni a repertoár poros darabját.
A Prinzregententheater az August Everding Bajor Színiakadémia - az 1993-ban megnyitott intézmény diákja volt Kovalik - operákat és musicaleket bemutató színháza, de otthont ad a Bajor Állami Opera (Bayerische Staatsoper) és a Staatstheater am Gärtnerplatz előadásainak is. Jelenleg a Bajor Operafesztivál eseményei zajlanak a klasszicista-korai szecessziós stílusú, a bayreuthi színházat idéző épület falai közt, amelynek nagytermében, ahol a Bohéméletet is játszották, 1029 néző foglalhat helyet, az Akademietheaterben 250-en, a stúdióban hatvanan, a Reaktorhalléban 199-en nézhetik az előadást.
A Bohémélet premierje június 17-én és 19-én (két szereposztás) volt, és a hónapban még négy alkalommal játszotta az Akadémia növendékeiből álló nemzetközi társulat. A kritikusok nem fukarkodtak a pozitív jelzőkkel, ha az énekesi teljesítményekről esett szó, és komoly dicséretet kapott a Müncheni Rádió Ulf Schirmer dirigálta zenekara is.
Kovalik koncepciójában a művészélet gyötrelmeiről szóló könnyes-megható darab megszabadult minden pátosztól, a hamis érzelmektől, Puccinit kibontotta a szentimentális giccsből. Ami maradt, az a történet valódi igazsága, mélysége, amit a rendező két szinten egyszerre mutat be.
Ha az énekesek nem énekelnek, akkor a sminkben ülnek vagy a filmrendező instrukcióit hallgatják - Kovalik ugyanis egy szappanopera forgatásán játszatja a Bohéméletet, a hatvanas-hetvenes évek rikító színű ruháiban. Az összkép olyan, ahogy egy recenzens érzékletesen jegyzi meg, mintha Elvis és a Beatles összedolgoztak volna.
Kovaliknál nem a szerepek, hanem a szereplők drámáját látjuk. A melodráma a kamera előtt játszódik, Mimi és Rodolfo szerelmi története azonban átkerül a mai Franciaországba (a harmadik felvonásban egy diszkó bejárata előtt vagyunk az elnökválasztás idején, a falakon Le Pen-plakátok - a lakásprobléma, a művészek nehéz anyagi helyzete nem változott az opera megírása óta). Az O soave fanciulla közben a forgatási lámpák fénye kialszik, a (filmben) Rodolfót és Mimit játszó színészek eltűnnek a lakókocsiban. A harmadik felvonásban - a már említett diszkó előtt, ahol Kovalik erősen karakterizálja a tömeggel - Rodolfót, aki a lakókocsiban már új szerelmével él, egy telefonfülkéből hívja Mimi, hogy elváljanak. Mimi - szerepe szerint - a kamera előtt meghal, majd a színésznő feláll és kisétál a díszletből. Az épp pihenő, székében ülő kollégája teljesen összetörve, fájdalmában utánakiált. A kép kimerevedik. A patetikus zárlat, az érzelmeknek ez a meglehetősen kétséges kifejezési módja a rendező olvasatában a főszereplők magántörténetéhez tartozik, akiknek semmilyen közös jövőjük nem lehet.
A színpadra helyezett plazmatévék, amelyeken közelik és nagytotálok váltják egymást, folyamatosan figyelmeztetnek arra, hogy az előadásban két valóság van. Ezt a két síkot, a filmeset és a nem-filmeset, a német szakírók indokoltnak érzik. A SZ-ban rendkívül muzikális rendezőnek nevezett Kovalik a zene segítségével "ugrál" film és valóság között, Puccini zenéjéből kiindulva abból kiindulva lép át egyikből a másikba, ami által a derűs és komor jelenetek közötti kontraszt- a zeneszerző intenciónak megfelelően - felerősödik. "Az ember nem is gondolná, hogy ennyi humor, néha valódi mélységű, néha meg banális, van ebben az operában" - írja meglepetten a recenzens. És ha már indokolni kell a filmes referenciát, arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Puccini mekkora mértékben inspirálta a westernfilmek zenéjét - hívja fel a figyelmet egy operablogger.


(pt)
Fidelio
58 Hozzászólás
Elküldöm
































Kedves Santuzza, amit Vöglein az 50. hozzászólásban leírt, azzal a magam részéről teljesen egyetértek, úgyhogy ezt tekintse az én válaszomnak is.
Korábban már megírtam azt, amit most Anton:
írjon magának darabot a rendező!
Hozzáteszem:
az opera nem véletlenül komplex műfaj, nem véletlenül az, ami. Ha a zeneszerző nem akart volna játszó-színpadot - megírta volna dalművét oratorikus formában. Nulla szcenika, csak zene.
De, mivel operát írt, ezért a helyszínek, díszletek, ruhák stb. száz százalékban hozzátartoznak a szerző adott művéhez. Ugyanúgy nem lehet ezeket megmásítani, mint, ahogy a zenébe se lehet belenyúlni. Kovalik úr bizonyára még erre is rávetemedne - csakhogy fogalma nincs a muzsikáról. (Látszik is...)
Visszatérve a zeneszerző-hű előadásokhoz:
egy Szöktetés, egy Bolygó hollandi, egy Trubadúr ma is telt házat vonz kertben, hajón, cigánytáborban - értelmetlen pimaszkodás azt benzinkútnál (!), metróállomásnál (!!) vagy vasgyári olvasztóknál (!!!) megrendezni.
Maradok Mozartnál, Wagnernél, Verdinél - nálam egy hajszálnyival azért nagyobb művészek, mint az ilyen Kovalik-félék...
Bocsánat, egy kérdésre elfelejtettem válaszolni: nyilvánvalóan a rendezők között jóval kevesebb az olyan lángelme, amilyenek ezek a szerzők, de igenis előfordulhat köztük is. Persze ezt kortárs művészet esetében nagyon nehéz megítélni.
Ami pedig az új opera írását illeti: szerintem egészen modernül, a darab sok elemét (helyszín, nyelvezet stb.) megváltoztatva is lehet hűnek lenni olyan értelmezésekhez, amelyek az eredeti darabból is kiolvashatók. Csak esetleg az adott rendező így tud kifejezésre juttatni valamit, mondjuk egy olyan összefüggést, amit különben csak a darab negyvenszeri megnézése után venne észre az ember.
Nem gondolom, hogy minden jó, amit a rendezők csinálnak. De az volt a kérdés, mit lehet, és mit nem csinálni. Szerintem sok mindent lehet, az persze kérdés, hogy érdemes-e. Én csak azt várom, hogy egy rendező gondolkodjon a darabról, akkor már - ha nem is tetszik - érdemes volt megnézni a rendezést. Talán véletlen, de amilyen előadásokat én láttam, azok közül a "moderneknél" ezt gyakrabban éreztem.
Az idézettel kapcsolatban - valóban sokáig el lehet menni, de - kedves Vöglein - te eszerint úgy gondolod, hogy a rendező és a szerző egyenrangú felek?
Tehát ha valaki Handelt, Puccinit, vagy Beethovent rendez, akkor azt csinál a darabjukkal, amit akar?
Nem lenne egyszerűbb így saját operát írni?
Végülis mi az akadálya -