Műfaji korlátok nélkül

Balogh Anna mögött sűrű, kihívásokkal teli szezon áll, de az előtte álló nyár sem tűnik kevésbé pihentetőnek: a Madách Színházban már a Spamalot női főszerepét, a Tó úrnőjét próbálja.

- Milyen volt ez az évad az előzőekkel összehasonlítva? (Balogh Anna 2005-ben diplomázott a SzFE-n. - a szerk.)

- Gazdag, és abból a szempontból hasonló az előzőekhez, hogy prózai és zenés előadásban is dolgoztam. Utolsó éves egyetemistaként kaptam szerepet az Édes fiaim című Arthur Miller-drámában, aztán beugrottam az Egy pohár víz című vígjátékba, úgyhogy prózával indult a pályám, és szerencsére azóta sem csak zenés darabokban dolgozom.

- Melyik a könnyebb?

- Nem szeretek műfajokat összehasonlítani, mert soha nem a műfajjal van a probléma, hanem a produkció minőségével. Idén a Centrál Színházban volt két prózai premierem, A velencei kalmár, a Furcsa pár női változata, aztán pedig jött egy musical, az Avenue Q.

- Amiben kipróbáltad a bábozást is.

- Igen, és nagyon megszerettem. Bár amikor kiderült, kisebbfajta sokkot kaptam. Tudtam, hogy kevés az idő, a zenei és a prózai anyag is hatalmas, táncolni is kell... Tehát elég komplex volt a feladat. Ráadásul a bábkészítők sem kapták meg az eredeti terveket, így nekik kellett kitalálni, milyenek belül a Muppet-bábok, és olyan emberektől kérdezték meg, kényelmes-e, mennyire mozgatható a figura, akiknek utoljára gyerekkorában volt a kezén báb. Egy vérbeli bábosnak könnyebben megy, de nekünk kemény munka volt elsajátítani, hogy ne rángassuk a bábot, hogy a szájmozgások, a mozdulatok szinkronban legyenek. Igazi kihívást jelentett a próbaidőszak fizikailag, szellemileg és hangilag is, mégis nagyon élveztem, és mostanra már eljutottunk oda, hogy lubickolunk a szerepeinkben.

- És mi vár rád a Spamalot kapcsán?

- Egyáltalán nem szokványos musicalről van szó, mivel a darab magát a műfajnak is görbe tükröt állít. Közel áll hozzám a jó fajta humor, az angol humor pedig igen jó fajta. Nagy kedvencem a Monty Python csapat. A Spamalot a Gyalog-galopp című filmjük musicalverziója, és tele van stílusparódiával, iróniával, énekelni- és játszanivalóval, amiben a színészi és hangi adottságokat is meg lehet villantani. A Tó úrnője egy megvalósult szerepálom, jó feladat, nagy, ám élvezetes kihívás.

- Amiket, úgy tűnik, igencsak szeretsz.

- Egy színésznek mindenre nyitottnak kell lenni. Ha jön egy addig ismeretlen feladat, meg lehet ijedni, de utána túl kell ezen jutni, mert más lehetőség nincs, mint csinálni. Persze, lehet, hogy elsőre beletörik a bicskám, és nem találok rá egy figurára. Vannak technikák, amik elsajátíthatók, de ha az ember magából dolgozik, és nekem a hitelességhez muszáj közös pontot találnom a szereppel, mindig a nulláról kell kezdeni. Ha kliséket használok, a néző kiszúrja, hogy már megint ugyanolyan vagyok, és ez unalmas. Nem engedhetem meg, hogy patronokból dolgozzak. A színészet szerintem arról is szól, hogy a szerepeinken keresztül egy életen át kereshetjük magunkat. Ez pedig nagy luxus, hiszen a nap 24 órájában foglalkozhatunk érdemben magunkkal, de ehhez azért nem árt például egy csipetnyi önirónia, és őszinteség, mert csak úgy válhatok jó színésszé, ha vállalom a hiányosságaimat és mellőzöm az önáltatást. Gyerekkoromban pszichológus akartam lenni, aztán valahogy egymásra találtunk a színházzal. Nem erőltette senki, az élet így akarta, és kiderült, ez az a világ, ahol nem lógok ki annyira a sorból.

- A Centrálban és a Madáchban is játszol - nem hiányzik a társulat?

- Egy színész számára nyilván a társulati lét a legideálisabb állapot, az, ha a kollégákkal ismerjük egymás minden rezdülését, ha tudjuk, hogyan rezonálunk egymásra. A szabadúszásnak praktikus oka van: épp a diploma évében alakult át a Madách struktúrája, és lett mindenkiből hirtelen vállalkozó. Ott jó szerepeim voltak, hívtak máshová is egy-egy előadásra, és gondoltam, kipróbálom magam. A Centrálban több előadásban játszom, ugyanakkor megvan a szabadságom, hogy másfelé is elcsábuljak.

- Akár külföldre is?

- A Vámpírok bálja alatt jöttem rá, hogy mi a showbusiness - és az iparszerűsége miatt mindegy, hogy zenés vagy prózai darabról van szó, megöli a lelket. Ehhez kicsit gépnek kell lenni. Ha estéről estére centiről centire ugyanazt kell játszanom, nem tudok létezni a színpadon, elveszik az öröm, és ezt pénz nem tudja pótolni. Azonban tapasztalatképp beleszagolni egy más rendszerbe biztos, hogy értékes. Amikor felvételizik az ember, tudja, hogy nem a legjövedelmezőbb szakmát választja, ettől kezdve nincs jogunk panaszkodni, vagy a meg nem értett zseni roppant kényelmes pózát felvenni. Nekem többet ér, hogy sokfélét, játszhatom. Strapásabb, de talán színesebb a szakmai életem.