A külső szem egyértelműsége

Harangi Mária magyar-francia szakos bölcsészként felvételizett a Színművészeti zenés színházrendező szakára, ahonnan, a bölcsészkarral ellentétben, egyértelműen vezetett az útja a zenés színház felé. Rendezett már operát, operettet, musicalt, gyerekelőadást. Most épp a bábszínház lehetőségeiről beszél nagy lelkesedéssel.

- A Színművészeti előtt milyen kapcsolatod volt a színházzal?

- Volt előadói hajlam bennem. Az első kapcsolatom a színházzal a klasszikus, gimnáziumi diákszínjátszó-kör volt Pécsett - francia nyelven. Ezen kívül kisiskolás koromtól nyertem szavalóversenyeket, gimnáziumban Kazinczy-érmet. Aztán az egyetem alatt az Eötvös Collegiumban hamar összejött egy olyan kis társaság, amelyről kiderült, érdemes együtt színházat csinálnunk, mert hiányzott valami az egyetemi oktatás mellett. Itt lassan a játszó emberből egyszer csak rendező ember lettem. Elmentem ugyan egy színészfelvételire, de nem sikerült. Teljesen egyértelmű volt, hogy inkább a külső szem nézőpontja érdekel. Emellett nagyon korán elkezdtem operát hallgatni: egy kicsit furcsa, deviáns tizenévesként nem popzenekarokért rajongtam, hanem főleg a Domingo-lemezeket gyűjtöttem. Általános iskola második osztályától kezdve jártam zeneiskolába, ahol hegedültem, ifjúsági zenekarban, kamarazenekarban játszottam. Az együtt zenélés öröme tehát nem maradt titok számomra.

- Régóta dédelgetett álom valósult meg, vagy egy hirtelen ötlettől vezérelve jelentkeztél a főiskolára?

- Utólag azt mondom, hogy az utam mindig a Színművészeti felé vezetett, közben meg az az érdekes, hogy amikor elmentem felvételizni, nem gondoltam, hogy sikerülni fog. Nem úgy mentem oda, hogy ez az én életcélom - csak azt tudtam, hogy a bölcsészkar nem jött be. Viszont a drámaköri munka miatt azt gondoltam, érdemes megpróbálni. Az egy szép véletlen volt a csomagban, hogy nem egyszerűen színházrendező, hanem kifejezetten zenés rendező osztályt indítottak Szinetár Miklós vezetésével. Így nálam a gyerekkorból az opera becsatlakozhatott a színház irányába.

- Egyértelmű volt, hogy zenés, és nem pedig a prózai színház irányába mész?

- Ha prózai osztály indult volna, akkor is elmentem volna felvételizni. Más kérdés, hogy innen visszanézve biztos, hogy előbb-utóbb úgyis a zenés színháznál lyukadtam volna ki.

- Már fiatal pályakezdőként megrendezhetted Gyöngyösi Levente Gólyakalifáját az Operában. Hogy fogadtad a felkérést?

- Boldogság és megtiszteltetés volt. Én az Operaházban szerencsére már dolgozhattam Szinetár Miklós mellett társrendezőként, ami életre szóló élményt adott. Tehát nem zöldfülű pályakezdőként estem be a nagy operaházi gépezetbe, hanem a tanár úr mellett megismerhettem a rendszert. A tarsolyomban ezzel a tapasztalattal a Gólyakalifát megkapni már eggyel biztonságosabb helyzet volt. Azért örültem még a Gólyakalifának, mert a Millenárison tartott ősbemutatón nagyon megtetszett Levente világa, az, hogy nagyon sok zenei stílussal játszik, sokféle kort idéz. A bennünk rejtőző személyiség lehetőségeinek kérdése ma is izgat, a Babits-regény pedig szintén meghatározó olvasmányélményem volt. Amikor ezt megkaptam, valahogy úgy tűnt, minden nagyon klappol, mintha én választottam volna, ami azért ritka a szakmában kezdőként.

- Hozzád melyik zenés műfaj áll legközelebb?

- Az elején azt gondoltam, hogy természetesen az opera, de most már nehezen mondom meg, hogy melyik a kedvencem. Az elmúlt két évem elsősorban a musicalről szólt, és mellette persze csináltam operettet, gyerekelőadást, mesét. Én a musical műfajáért igazából nem rajongok, sőt, kifejezetten finnyás vagyok. Szerencsés helyzet, hogy a musicalben először a West Side Story talált meg, ami azon kevesek egyike, amit maradéktalanul elfogadok és rajongva szeretek. A Centrál Színházban rendezett Ájlávjú című kamaramusical és az Avenue Q a musicalnek egy új csapásirányán születtek, ahol a nagy stábot felvonultató látványszínház helyett hétköznapibb, hozzánk közelebb álló problémákkal foglalkozó történeteket dolgoznak fel egészséges, jó zenékkel. Ezeket kifejezetten szeretem csinálni, és nagy örömmel járok vissza az előadásokra is. Ezért most azt gondolom, nem olyan nagy baj, ha épp nincs opera.

- A musicalnek ezt az irányát testhezállóbbnak érzed?

- Kifejezetten. Ez pont azokat az embereket találja meg, akik, valószínűleg hozzám hasonlóan, kicsit idegenkednek attól a bizonyos "szélesvásznú" musicaltől. Ezek a darabok alkalmasak arra, hogy a musical külsőségei mögé lehessen látni, sőt, igazából el is lehet hagyni azokat. Biztos, hogy ez egy olyan út, ami népszerűsíteni tudja, és hosszú időn át életképessé teszi a műfajt.

- Könnyen váltasz egy operarendezésről egy olyan Broadway-musicalre, mint például az Avenue Q?

- Abszolút. Gyerekkorom óta féltem attól, hogy úristen, ha én felnőtt leszek, reggel nyolctól délután négyig dolgozni fogok, mindennap ugyanazt fogom csinálni, és ezt vajon hogy lehet bírni. Ez a félelem szerencsére nem vált valóra, mert a színház időbeosztásában és működésében is megvan a változatosság. A műfaj nem elsőrendű kérdés számomra, mert mindegyikhez ugyanolyan komolyan kell hozzáállni. Annyira jó élményeim vannak minden műfajban, amivel eddig foglalkoztam, hogy a mai fejemmel már nem tudom azt mondani, az opera az első.

- Mi jelentette eddig a legnagyobb kihívást?

- A gólyakalifa biztosan. Az Avenue Q azért volt nagy kihívás, mert egy világsikerről van szó, amiért világszerte óriási, néhol kultikus a lelkesedés. Felelősséget és súlyokat tesz az ember vállára, hogy vajon sikerül-e ezt a világsikert a maga útján tovább lendíteni, nem pedig valami zsákutcába kormányozni. Hihetetlen kihívás volt a Süsü a József Attila Színházban, mert egy generációs legendáról van szó, ahol az emberek Bodrogi Gyula vagy Sztankay István hangjával a fülükben érkeznek az előadásra. Nem is tudom, honnan vettük a bátorságot ahhoz, hogy színházban megpróbálkozzunk a Süsüvel... Szerencsére jól sült el.

- Volt abban valami plusz élmény, hogy gyerekszínházat rendeztél?

- Sokat tanultam és gazdagodtam. Először a Minden egér szereti a sajtot című mesét rendeztem Veszprémben, de ezt nem tartom a legjobb munkáim egyikének. Akkor még sokat aggódtam azon, hogyan kell gyerekeknek színházat csinálni: biztos nagyon más feladat, amihez különleges nyelvet kell beszélni. A HOPPArt Társulattal készített Varázsfuvola nem kifejezetten gyerekelőadásnak készült, mégis nagyon szerették a gyerekek. Talán mert nem azzal foglalkoztunk, kinek szóljon, hanem hogy működjön a mese, és minél élvezetesebben és színesebben valósuljon meg az előadás alapötlete - ez pedig a gyerekekre is hat. A következő gyerekelőadás a HOPPArttal a Tovább is van... Hoffmann és Hauff néhány horrormeséjét dolgoztuk fel. Úgy gondoltam, nem kell ettől félni. Van néhány erős emlékem gyerekkoromból szorongásos félelmekről: az éjszakai szoba árnyai-lényei, hogy valaki van az ágy alatt meg a szekrényben, vagy a gondolat, hogy elválhatnak a szüleim... Ezek a mesék pont ezeket feszegetik. Hittem, hogy érdemes erről a gyerekekkel őszintén beszélni, és jól is fogadják - a harmadik évad áll az előadás előtt.

- Min dolgozol most?

- Ősszel A Fűszermadár címmel készítünk egy előadást Szabó T. Anna meséjéből a Budaörsi Játékszínben, amelyhez Lázár Zsigmondot kértem fel zeneszerzőnek. Székesfehérváron az Alice Csodaországban vár rám. És formálódik még egy terv a szombathelyi Mesebolt Bábszínházban, ahol Kovács Géza zenés bábelőadásokat, báboperát és szimfonikus, tematikus zenére komponált előadást tervez. Ezekhez hívott engem segítségnek. Egyébként is egyre jobban foglalkoztat a báb mint eszköz és kifejezésforma. Valami csodálatos titka van annak, ahogy egyszer csak megszemélyesül, ahogy élet költözik belé. Olyan lenyűgöző, ahogy a színészek alázattal tudnak működni a bábok mellett vagy a bábokkal együtt. Ugyanakkor bátrabbá tesz kimondani dolgokat, hiszen ő, a báb nem én vagyok - a báb számomra így felszabadító csatorna, persze a felelősség áttolása nélkül...