"Mi az operettet is halál komolyan játsszuk!"

A Fischl Mónika–Vadász Dániel művészházaspár egyszerre van jelen a hazai operett- és operavilágban. Így a Nagymező utcában együtt játszanak a Bajadér című operettben is, miközben a primadonna évek óta rendszeresen énekli az Éj királynőjének szerepét, férje pedig karakterek egész sorát alakítja az Andrássy úton.

- Popper Péter pszichológus szerint a mai ember egyik legfőbb problémája, hogy képtelen valami mellett száz százalékig letenni a garast. Van ugyan szakmája, de létezik attól eltérő hivatása is, sőt, egy komoly hobbija is, míg igazán egy negyedik dologban teljesedik ki. Önéletrajzi adataitok - balettművészet, jogi diploma, opera- és operettkarrier - mintha erre rímelnének.

Vadász Dániel: Miért baj, ha az embernek az átlagosnál szerteágazóbb az érdeklődése vagy sok álma van, mint nekem? Igen, van egy jogi diplomám, és a mai napig is szeretem és gyakorlom is a szakmám - ahogy mindenki más is, hiszen azok is naponta kötnek szerződéseket, akik nem rendelkeznek jogi szakismerettel -, ettől azonban nem hiszem, hogy rosszabb művész lennék. És mi a gond azzal, ha kedvelem az operettet is? Pályám elején nem érdekelt különösebben ez a műfaj, aztán Szegeden egyszerre énekeltem a Vérnászt, Fenton szerepét a Falstaffból, valamint a Csárdáskirálynőt, és megéreztem, hogy a különböző műfajok nem elvesznek, hanem hozzátesznek egymáshoz, szinte egymásból nőnek ki. Aki ezt megérti, annak mindez nagy adománnyá válik!

Fischl Mónika: A balettművészet számomra csak fiatalkori kitérő volt. Két év után otthagytam az intézetet, mert láttam, hogy az a karrier mennyire kemény és milyen korán véget ér. Párhuzamosan azonban már jártam a Magyar Rádió gyermekkórusába, s ott már akkor kosztümökkel állítottunk színpadra darabokat, mint például Süssmayer A nagypapa születésnapja című alkotását. Visszatekintve azt gondolom, a színpad és az éneklés megszerettetése révén a sorsom már akkor eldőlt. Az operett kapcsán pedig egyszerűen elkapott a gépszíj! Életem első operettjét - a Montmartre-i ibolyát - akkor láttam, amikor játszottam benne, nem is sikerült túl jól, hiszen először mondtam színpadon prózát. Mégis fantáziát és tehetséget láttak bennem, sorban kaptam a lehetőségeket, s közben beleszerettem a prózai jelenetek és zenés részek váltakozása miatt, dramaturgiai szempontból folyton hullámzó, izgalmas műfajba.

- Rendben, de mégis csak az a helyzet, hogy két intézmény, két státusz között ingáztok jelenleg, nem?

FM: Én tulajdonképpen már döntöttem és letettem a voksomat az operett mellett. Lett volna lehetőségem külföldön is operát énekelni, de otthonülő típus vagyok, s nem szívesen megyek vadidegenek közé. Ráadásul szeretem a társulatot és szeretek ide bejárni. Ennek ellenére az Éj királynőjének karaktere a mai napig nagy kihívás számomra és szívesen éneklem, mikor lehetőségem van rá. Na, és a Traviata lenne a másik nagy vágyam! De nem értem, miért gond, ha időnként operát is éneklek?! Hiszen ezt tette, teszi a teljes európai élvonal, Edita Gruberovától kezdve Elizabeth Schwarzkopfig.

VD: Ezt az utat valóban nem mi tapossuk ki! Ismerek olyan énekest, aki a teljes operettirodalmat végigénekelte, miközben nagy, komoly operaszerepeket énekelt a Covent Gardenben! Nicolai Gedda is egész életében otthonosan mozgott mindkét műfajban. Vagy említsük meg az Operettszínház korábbi vendégkarmesterét, Nánási Henriket! Akár Münchenben, akár Klagenfurtban dolgozik, rendre előfordul, hogy egyik este A mosoly országát, másik este az Aidát dirigálja. Külföldön bevett szokás, hogy az operaházak által műsorra tűzött operetteket operaénekesek éneklik - nem létezik kétféle szereposztás.

- Valami oka mégis csak van, hogy az opera felé forduló operetténekesek egy idő után felhagynak az operettel...

VD: Igen, mert idehaza él egy nagyon komoly tévhit, hogy magára valamit is adó énekes nem énekel operettet! Miközben Európa más részein, aki hétfőn Taminót énekel, az kedden Taszilót! Itthon inkább az volt eddig a tendencia, hogy egy tenorista kis ideig dolgozik az operettben, majd amikor "megérik" rá, átmegy az operába. Szerencsére ma már mind az Operettszínházban, mind az Operában támogatják azt, hogy más színházakban is játszhassunk. Én pedig amúgy sem hiszem, hogy az operettet harmad- vagy negyedrangú műfajként kellene kezelni.

FM: Divat az operettet leszólni, méltóságon alulinak tartani. Külföldön ellenben tisztelettel beszélnek a műfajról, és legalább ugyanakkora megbecsüléssel is művelik azt. Sőt, elismeréssel illetik az operettet éneklő magyar művészeket, mert szerintük csak az "ungarisches Blut" garantálja a hamisítatlan előadásmódot. Engem is két év kutatást követően találtak meg a Mörbischben előadott Csárdáskirálynő főszerepére, amit aztán 35 estén keresztül játszottunk felváltva, egy másik primadonnával.

- Úgy tudom, azért a váltásnak gyakran hangképzési okai is lehetnek.

VD: Pedig alapvetően nincs kétféle énektechnika! Ha lenne, akkor Gedda nem űzhette volna a mesterségét olyan sokáig. Stílusbeli különbségek persze léteznek, és ezekkel egy énekes legyen is tisztában. Nem lehet Mozartot ugyanúgy frazeálni, mint Verdit, a Rossini által megkövetelt kifejezésmód pedig fényévekre van Wagnerétől. A romantikus operettek éneklése is csak egy a stílusok között. Ha technikailag ugyanazokkal az elvárásokkal fordulunk mindannyiuk felé, akkor tudni kell operát és az operettet párhuzamosan énekelni.

FM: Ha az ember jó technikával énekel és koncentrál, akkor szerintem is megoldható a dolog. Feltéve, hogy nincs sok munka, mert a fáradtság már más lapra tartozik. Azt viszont aláírom, hogy a sok, nem megfelelő helyen képzett prózai beszéd tönkre tudja tenni a hangot. Pláne, egy olyan, nem túl jó akusztikájú színházban, mint az Operett. Emellett nem mindegy, mit énekel párhuzamosan az ember, mert egyik nap Marica grófnőt alakítani, másik nap Éj királynőjét színre vinni valóban nem lehet büntetlenül.

VD: Pontosan! Ugyanakkor viszont az Éj királynője tökéletesen megfér a Strauss keringőkkel. Sokkal veszélyesebbnek érzem, ha valaki ugyanazon időszakon belül egymással nem összeillő szerepeket énekel - ilyen helyzetbe majd minden énekes kerül élete során, s ez az igazi veszélyforrás. Sőt, az is hihető számomra, hogy valaki az operaházi megkeresések megsokasodása miatt tesz le az operettszerepekről, mert be akarja járni a kínálkozó utat. Azt viszont el sem tudom képzelni, hogy valaki azért hagy fel az operettel, hogy igazi koloratúrszoprán lehessen! Bár a próza kétségtelenül inkább a nőkre veszélyes, hiszen egy férfi orgánuma, hangjának vivőereje inkább alkalmas arra, hogy beszédhangja hangosítás nélkül is betöltse a teret. Ez egy koloratúrszopránnak valóban emberpróbáló feladat lehet.

- Az említett "magyar vér" valóban elismert kategória lenne? Hiszen amikor Lehárról esik szó, az osztrákok vérben forgó szemmel tagadják, hogy a zeneszerző magyar lett volna.

VD: A temperamentum csak az egyik fele, hiszen szenvedélyes nép rajtunk kívül is van jó néhány. Ráadásul a hevület önmagában nem is visz el egy három órás előadást. A stílust, a műfaj humorát viszont mi ismerjük igazán, míg kint gondot okoz a darabok komplexitása is.

FM: Például a hiányzó tánctudás...

VD: De csak azért, mert idehaza nagy hagyománya van, hogy a szubrettet és a táncos komikust énekelve ugráltatják - ezért a régi nagyoknak - Rátonyinak, Felekinek, Latabárnak - mind-mind, csak rájuk jellemző mozgáskultúrájuk volt. Ezzel szemben tőlünk nyugatra, a négy főszerepet mindig operisták éneklik, így egy osztrák előadásnak hiányzik a színházjellege, sokkal inkább koncertszerű élmény. Idehaza összességében komplex műfajként értelmezik az operettet: az Operettszínházba a megfelelő énektudás csak beugró, s nem jelenti azt, hogy a siker garantált. Megfordult már itt máshol komoly rangot szerzett énekes is, akinek a színészi játéka kockáztatta az előadás sikerét és később emiatt el is vérzett.  Itthon az is szokás, hogy néha prózai színészekkel gazdagítják az előadásokat, ezzel erősítve a darab színjátszással kapcsolatos értékeit. Külföldre pont ezért hívják a magyarokat, mert az énektudás, a színpadi játék, a mozgáskultúra, a virtus és a stílusjegyek szakszerű, együttes alkalmazása garantálja, hogy a magas színvonalú hazai elvárások mentén elégítjük ki a külföldi igényeket.

- Pedig idehaza az operettet az elmúlt néhány évtized gyakorlata alapján alapvetően az olcsó népszórakoztatás kategóriájába sorolják.

VD: El kell jönni és meg kell nézni, milyen kemény elvárásoknak kell megfelelni az itt fellépő művészeknek! Nincs semmivel sem könnyebb énekelnivaló az operettben, mint az operában, ráadásul a prózai jelenetek miatt a színészi megvalósítás is jelentős hangsúlyt kap! A Bajadér például kifejezetten operaénekesi képességeket igényel. Egyáltalán nem tudok relációs jelet kitenni a két műfaj közé. Ha az operett valóban gagyi lenne, akkor az igazán nagyok biztosan nem merészkednének oda!

FM: Mesevilág volt ez régen, és most is az, csak ma másképp mesélünk. A mai fiatalok filmeken nőnek fel, és két lábbal a földön álló színjátszást akarnak látni. A teátrálisabb színjátszásban nem hisznek, az nem kelt bennük illúziót. Szerintem a megváltozott elvárásokra jól érzett rá Kerényi Miklós Gábor, az Operettszínház igazgatója, és ennek köszönhetően professzionalizálódik a műfaj, s telt házzal mennek a produkcióink is.

VD: Az újfajta operettjátszás követelményei miatt sincs meg a közönség és köztünk a valamikori cinkos összekacsintás: "Nyugi, mindannyian tudjuk, mi lesz a vége, mindjárt jön a harmadik felvonás!". Megszűnt a korábban megszokott színpadiasság, mi az operettet is halál komolyan játsszuk! Amikor A víg özvegyet adtuk elő, egy negyven éve itt dolgozó kolléga azt tanácsolta: "Ne fojtogasd, utálni fognak!". Azt feleltem: "Az már a közönség dolga! Mi egy alkotást tolmácsolunk, olyan emberek pedig igenis léteznek, akik ittasan, végső elkeseredésükben másokat fojtogatnak!" Törekedni kell az életszerűségre - ha A Bajadérban nem mutatjuk meg kellő erővel az indiai uralkodó zsarnoki oldalát, akkor oda lesz a darab dramaturgiai hullámzása.

- Ha már a professzionalizálódást említettétek - az Operettszínházban zajló jelentős marketingmunka, az ennek nyomán megjelenő közismertség ígérete mennyiben játszott szerepet a műfaj melletti döntésetekben?

FM: Ugyan, az utolsó operettsztár Honthy Hanna volt, akinek a cipőjéből pezsgőt ittak, és befogták magukat a férfiak a kocsija elé, a lovak helyére! De az egy teljesen más világ volt, a szórakozás szinte csak színházakban zajlott, nem volt televízió. Ma sztár az, akit a tévében mutogatnak, ráadásul ott is könnyebb eladni egy musicalszínészt, mint egy operetténekest. Egyébként engem kifejezetten zavarna, ha úton-útfélen megállítgatnának - sokkal fontosabb a színpadon felém áradó figyelem, szeretet.

VD: Ez engem sem érdekelt, soha. Ha valami vonzott ide, az a feladat összetettsége és sokrétűsége által nyújtott rengeteg kihívás. Az utcán nem ismernek fel minket lépten-nyomon, de ez egyáltalán nem is hiányzik az életünkből.

- Azt mondjátok, kezdtek túlkorosak lenni. Elképzelhetőnek tartjátok, hogy emiatt végül mégis döntésre kényszerültök?

FM: Ezen egyelőre nem is akarok gondolkodni. Most nagyon élvezem, amit elértem, úgy érzem, a helyemen vagyok, azokat a szerepeket éneklem, amelyekre mindig is vágytam. Hogy meddig tart még, az idővel kiderül, de nagymértékben függ attól is, hogyan tudom karban tartani magam.

VD: Opera és operett között biztosan nem kell majd azért váltanom, mert, teszem azt, A Bajadér az operarepertoárom rovására menne. Azt el tudom képzelni, hogy egymással nem összeegyeztethető szerepekről le kell mondanom, vagy okosabban kell végiggondolnom a szerepválasztásaimat. Most rengeteg munkánk van, és egy-két évre előre az látszik, hogy számos izgalmas feladat vár még ránk.

Fischl Mónika és Vadász Dániel A Bajadérban