Egy éj a flipperasztalon

A színpad jobb oldalán egy flipper dugattyúja, az löki be a golyónak öltözött szereplőket. A színpadon, ha flipperasztalnak veszem a díszletet, a velencei Palladio-paloták másolatai a lökhárítók, a Rialto híd másolata a rámpa, de vannak a képben spinnerek, a háttérben két kapu és néhány jackpot-jelző színes tábla is. A békalábak, amelyek a lefelé száguldó golyót hivatottak visszalökni, csak a darab végén nyílnak ki (díszlet és jelmeztervező: Túri Erzsébet).

A golyók, vagyis a darab szereplői egy ügyes játékos kiszolgáltatottjai, nem hagyják el a pályát, igaz, a bónuszt adó lyukakba se sűrűn hullanak alá. A pontmátrix-kijelző szerint a Játék elkezdődött. A nyitány hangjaira egymásnak lökődnek ifjabb Strauss golyói. A rendes kosztümökre húzott golyónadrágok a magyar rajzfilmek elkötelezettjeiben azt az érzést is kelthetik, hogy a Vízipók egyik epizódjának, a Légnadrág és társának dramatizált verzióját látják. A játékosok golyóvoltát érzékeltetni hivatott alsóneműk mindenesetre arra jók, hogy az egymásnak ütköző, majd golyóként elpattanó színészek ne tegyenek egymásban nagyobb kárt, és nagyobb svunggal lehessen a másiktól elsodródni.

Az Egy éj Velencében közép-európai szerzők jegyezte librettóját már a darab bemutatásakor is bírálták ifjabb Strauss elkötelezett hívei is, a szerző eszközölt is kisebb változtatásokat, az eredeti szöveget csak a hetvenes évek elején tették hozzáférhetővé. Ahogy a Csárdáskirálynőt, így ezt a művet is modernizálta, átírta Kállai István - neve még a Kertész Imre életművét ismerőknek is ismerős lehet, hiszen a Csacsifogaton együtt dolgoztak -, és segítségére volt a többek közt a Rossini Ory grófjának magyarításával bizonyító Anger Ferenc és Kenesey Judit páros (a két szöveg annyiban hasonlít, hogy mindkettő a francia hatást mutató bécsi-németül íródott). Ez az átirat már csak azért is sikerültebb, mint a Csárdáskirálynőé, mert nincs hiányérzetünk, ha nem a megszokott - ott Gábor Andor - dalszövegeket halljuk. Valljuk meg, a Was mir der Zufall gab-nak magyar változata sokkal kevesebb embernek ismerős, mint „A jányok, a jányok, a jányok angyalok".

A darab nem egy Mozart-operára rájátszik: Anninában, a chioggiai halászlányban (kofában) van nem kevés Susannából, a rafinált szakácsban, Pappacodában Papagenóból; az átöltözések, becsapások okozta konfliktusok a Cosít idézik. A konfliktus oka, hogy a nem túlzottan közkedvelt Urbino hercege nagy nőcsábász hírében áll - az ő Leporellója egy hölgy lesz, egy szenátorfeleség, aki kiteregeti kártyáit, leleplezi, hány hölgy kegyét nyerte el -, a szenátor urak pedig nem akarják, hogy nejeik részt vegyenek a herceg karneválon esedékes bálján: ki a közeli Muranóba óhajtja cipelni kedvesét, ki csak otthon tartóztatná.

A herceg - a librettó stílusát megidézve - a szépséges Barbarára hajt. A fordítók majd minden szereplőnél ügyeltek arra, hogy a ma használatos szlengben beszéljen („nyomja") és köthető legyen a szlenggel egy társadalmi réteghez: a Herceg újgazdagnak hat, a cserfes kofalány jópofalánynak, a szenátorok megélhetési politikusnak.

Az ötletes díszletről hamar kiderül, hogy tulajdonképpen nem több kulisszánál: nincs indítéka a dramaturgiában. A szereplők nem is használják ki a flipper-kulissza nyújtotta lehetőségeket. El tudtam volna képzelni, hogy egy-egy hősünk mondjuk egy spinnerhez érve fakad dalra, vagy a stopper névre hallgató - ismétlésre kényszerítő - mágikus ponthoz ütközve adja elő dalának ismétlését. De akár az is érdekes lehetett volna, ha a táncjelenetekben több elem jelzi, hogy a játszók flipperasztalon mozognak. Az olyan slágerszámokra, mint a Lagúna valcer vagy a San Marco galambjai polka kitalált táncok; az össztáncok látványosak, összetettek, a díszletnek és a kosztümöknek is köszönhetően - ez az előadás legfőbb erénye - a zárt számok is elég mozgalmasak  (koreográfus Lőcsei Jenő), így az Egy éj Velencében - ami egyébként nem mérhető sem a Cigánybáróhoz, sem a Denevérhez - flipperverziója nem ül le. Az előadók, még ha akad is köztük rosszabbul teljesítő, lekötik a nézők figyelmét. A Barbara áriáját illusztráló tüntetés, amikor is a békahangot utánzó kórus a tábláit megfordítja, és azoknak másik oldalán nem a szenátor neve, hanem egy béka látható, fenomenális. Remekül megszervezett, bűvész-látványelemekkel dúsított a vacsorajelenet - még Pappacoda keze is lángot kap.

Mégsem mondható ez az Erfurtban már sikeresen bemutatott verzió tökéletesen megoldottnak: ha megkopogtatjuk az előadás kérgét (a flipperdíszletet), az üresen kong. KERO megálmodott egy rendkívüli díszletet, de azt nem használta, pontosabban nem használta ki. A Hercegről kiderül ugyan, hogy benne van egy telekcserés Casino-ügyben, és szenátorai a Casinóban akarnak állásokat, ezért hajlandók megalkudni, de ez még édeskevés ahhoz, hogy a tér értelmet nyerjen.

A casinózásra épülő ötlet-halom alól nem is tud rendesen kikeveredni az egyébként a színészéket ügyesen mozgató, e statikus darabot jól átmozgató rendező: ennek következménye az enyhén szólva is megkérdőjelezhető zárlat, amit ha akarok, úgy is érthetek: ezek a politikusok ilyenek, csalnak-lopnak, korruptak, de nézzük el ezt nekik, hisz oly vidáman élnek. Mintha temperamentumuk mentség lenne. Ebből a történetből - mondjuk így - mindenki jól jön ki. És emiatt van némi rossz érzése, rossz szájíze a politikát egyébként túlságos adagokban kapó, szinte abba már belefulladó nézőknek. Nem is csattan fel harsány nevetés, csak amikor a formáját hozó - de énekesként most gyenge teljesítményt nyújtó - Oszvald Marika megjelenik a színen. A közönség a politikára kihegyezett poénokat nem díjazta.

Caramello - ő a Carmen Escamillójának és a sevillai borbélyának is paródiája - tenor buffo szerepében az Operett egyik legkiválóbbja, Boncsér Gergely brillírozott, kiemelkedett a szentárok közül a Barbara férjét, Delaquat alakító Földes Tamás, nagyon jól adta az eszes - szinte Mátyás király-mesékbe illő -, egyszerű lányt Bordás Barbara (az Ich komm' von Chioggia előadása az est egyik legszebb része). És ismét kiderült, hogy Geszthy Veronika az Opera társulatában is megállná a helyét. Peller Károly rájátszott Mozart-operabéli hasonmására, nagyon eleven jelenség a színpadon.

Az operett zárlata, melyben a könnyed léhaság felmagasztosul, nekem Csáky Móric operettről szóló könyvének meglátásait igazolta. A Game Over megjelenése a játszók fölött nem hozott sem feloldást, sem megkönnyebbülést.