Papp Tímea
Fidelio
6 HozzászólásKözhely: az operett nem a mély filozófiai mondanivaló műfaja. Mondják, túlhaladta a kor, hiszen a tündérmese-szerű történetek többnyire egy, a megírás idejében is valószínűleg csak a színpad világában létezett arisztokrácia életéről szólnak. Szerencsés az a néző, aki olyan előadást láthat, amelyet az alkotók megszabadítanak a cukormáztól, amelyről lefújják a port, és igyekeznek a mához közelíteni.
 |
Boncz Ádám (a kép nem az előadáson készült) |
De ha nincs stabil váz, csak a zenés színházi hagyomány legavíttabb stílusában a néző arcába énekelt dalok, akkor érkezhet sms a főszereplőnek, fizethetnek euróval, lehet a hotel itallapján Orgazmus koktél, papírmasévá és erőltetetté válik minden.
A Szegedi Nemzeti Színházban bemutatott Luxemburg grófja arra remek példa, hogyan lehet lassúvá és unalmassá tenni egy operett-előadást. A szereplők énekelni ugyan tudnak, de ahhoz nem kaptak instrukciót Horváth Péter rendezőtől, hogyan építsék fel a szerepek ívét. Kiss Zoltán alakítja René Luxemburgot. A fiatal színész számos alkalommal már bizonyította tehetségét – táncoskomikusként. Első bonvivánszerepét hangilag megoldja, ám nincs módja arra, hogy valóban züllött, nemtörődöm, elegáns, szerelmes, féltékeny, egyáltalán: karakteres gróf lehessen. Hiába gyönyörű a hangja az Angela Didier-t játszó Wittinger Gertrúdnak, ha már a belépőjénél sem figyel rá a néző, hiszen az előadásban igen gyakran használt páholyból szinte észrevétlenül lép a színpadra. A második felvonás kerti partiján elnézést kér a vendégektől, míg ünnepelt dívából szerény háziasszonnyá vedlik. Fölöslegesen, mert ez a változás egyáltalán nem érzékelhető. Nem lehet tudni, miért mond igent Bazilovics Bazil (Rácz Tibor) orosz hercegnek, akit maffiózóvá alakítanak és akit három napszemüveges, fekete zakós és tütüs alak (Szűcs Lajos, Tóth Péter, Réti Barnabás) kísér: akadémistaként vajon naivan, szerelemmel szerette, hálát érzett iránta, vagy karrierje érdekében használta az idősödő férfit? De az is indokolatlan érzelmileg, miért választja a fiatal grófot. Bájos Juliette Vermonth (Forgó Nóra) és Armand Brissard (Boncz Ádám) párosa, ám Rátkai Erzsébet m.v. feltűnő jelmezei ellenére is hamuszürke kisgimnazistáknak tűnnek.
A farsangolók színes madárnak vannak öltöztetve – ők táncolnak a második felvonás betétbalettjében (koreográfia: Kozma Attila m.v.), A madarak és az aranyhal-ban, amely talán a jelmezeket és a díszlet egyik központi elemét, a hatalmas halat (akváriumban, mennyezetről belógva, szófaként) inspirálta. A csoportos szereplők másik fele, az énekkar, a februári Párizsban vékony lódenkabátban gyülekezik a nyitányokban és a finálékban a Szeged Tours tábla alatt.
Az első és második felvonás díszlete (Juhász Katalin m.v. munkája) a forgószínpadra épül: míg az egyik szerepel, a másik hátulról látható (egy párizsi utcakép és egy kert, ahol partit tartanak), ám mindkettőben feltűnik a francia főváros egyik jelképe, a Moulin Rouge malomkerekének sziluettje. Kevéssé értelmezhető díszletelem a kertben függő hatalmas, repkénnyel befuttatott szemüvegkeret, amely egy pillanatban hintaként kezd funkcionálni. A harmadik felvonás realista környezetben játszódik, bár az kevéssé valószínű, hogy egy szállodai hallban a hotel szó hatalmas betűi lógnának a mennyezetről.
Ha egy előadásban a dinamizmust csupán az jelenti, hogy a három kis szerepben feltűnő színész, Járai Máté pontosan és ritmusosan gyorsöltözik, akkor baj van. Az még nem invenció, hogy a történetet a mába helyezve görkorcsolyát vagy Bridget Jones nyuszijelmezét adjuk a szereplőkre. Az sem poén önmagában, ha a „Mi jót, mi jót, mi izgatót” szöveget énekelve Juliette autószerelő-overallját erotikusan veti le, vagy amikor a herceg dalában arra utal: „csúnya éji lepke röppen”, kis fehér szárnyakat hordva szökell ide-oda.
A záróképben a színpadon levő vászonra halványan látható tűzijátékot vetítenek. A három felvonás alatt még ötletpetárdák sem durrantak.
(2005. december 18. 15:00, Szegedi Nemzeti Színház; Lehár Ferenc: Luxemburg grófja; René, Luxemburg grófja: Kiss Zoltán mv.v, Bazilovics Bazil, herceg: Rácz Tibor, Brissard Armand, festő: Boncz Ádám, Didier Angela, énekesnő: Wittinger Gertrúd, Vermonth Juliette, énekesnő: Forgó Nóra, Kokorov, grófnő: Dobos Kati, Pélégrin, anyakönyvvezető: Gömöri Krisztián, Inas, Manager, Liftboy: Járai Máté; km.: Szegedi Nemzeti Színház Zenekara, Énekkara és Tánckara; díszlet: Juhász Katalin m.v.; jelmez: Rátkai Erzsébet m.v.; koreográfus: Kozma Attila m.v., vez.: Koczka Ferenc; rend.: Horváth Péter)
Elküldöm
Szakállos vicc:
- Mi az abszolút operett?
- Ha egy madarász a denevér kergetése közben rájön, hogy luxemburg grófja csak egy cigánybáeó, aki egy vígözvegy miatt lett koldusdiák.
Kedves "A Néző", én meg megmutattam neked, hogy akármiről kezdesz topkot, rövid időn belül egészen másról lesz benne szó... Üdvözöl egy operettszínházba nem járó operettrajongó.
Kedves Néző, kérlek ne vedd magadra az előbbi furcsa fogadtatást, az nekem szól. Még nem találkoztunk, üdvözöllek közöttünk.
szija bögyös, miért nem az eredeti nicked használod? :>
Nagyon örülnék, ha több ilyen jó színvonalú, felszabadultan jókedvű operett előadást lehetne látni nálunk – és nemcsak a francia Mezzo TV közvetítéseiből – a sok olykor már a perverzitásig kifacsarodott, és azt nem ritkán pozitív értékként tálaló, izzadságszagú, a műfaj alapvető szabályaira és hagyományaira fittyet hányó, minden áron való rendezői magamutogatás helyett. Hasonlóképpen örülnék annak is, ha amikor a sok dudva közt egyszer kinő egy szál virág, a kritika ne menten azt gyomlálja ki, már ha egyáltalán tudomást vesz róla, ami szerintem a Maga kritikájának az egyetlen, és nem is kis érdeme, úgy is, mint az egyetlen olyan írásnak, ami erről a nagysikerű előadásról az Interneten egyáltalán olvasható, és amire ráadásul még válaszolni is lehet. Hiszen számtalan kiváló előadás – nem kevésnek voltam magam is részese - tűnt és tűnik el nap mint nap nyomtalanul a nagy magyar kultúrsivatagban a kritikusaink teljes érdektelensége miatt, míg van egy szűk kör, néhány név, amelytől a lelkendező hazai színi kritika szünet nélkül visszhangos, ha rászolgálnak, ha nem (mintha a világ csak belőlük állna). Mert hát amint a költő mondja: „egy a valóság s ezer a ruhája”… A költőietlen magyar valóságban azonban gyakorta előfordul, hogy csak egyetlenegy elszabott, vagy éppen semmilyen sem jut neki, és ilyenkor bizony csak nagyon keveseknek tud a maga mivoltában megmutatkozni.
Visszatérve Luxemburg grófjához mindenkinek, aki csak teheti, azt ajánlom, hogy nézze meg ezt az előadást, és annak, aki még tud a jónak örülni, aki nem a korszerűnek, másságosnak, esetenként művészinek is kikiáltott gagyival menthetetlenül megfertőzött, reménytelen kultúrsznob, garantálom, hogy jól fog mulatni.
Végezetül üdvözlöm a Fidelio demokratizmusát, amivel lehetővé teszi, hogy a saját hivatalos kritikusa mellett az is elmondhassa a véleményét a megkritizált előadásról, aki azt esetleg másmilyennek látta.
Ezután már figyelmesebben olvastam tovább, de ekkor az alaposság, szakszerűség és korrektség helyett már inkább csak a rosszindulatú elfogultságot érzékeltem. Nem értettem, mit kíván éreztetni a kritika az előadáson vendégként – tehát nem a szegedi társulat tagjaként - közreműködő alkotók neve után a közreműködők felsorolásánál egyszer már feltüntetett m.v. betűknek a szövegben, mintegy az illető művészek nevének toldalékaként való, szokatlan újbóli feltüntetésével, úgy mint „Rátkai Erzsébet m.v. feltűnő jelmezei”, „Az első és második felvonás díszlete (Juhász Katalin m.v. munkája)”. Ennél már helyénvalóbb lett volna a DLA (doctor or liberal arts) toldalékbetűk feltüntetése az elmarasztalt rendező, Horváth Péter neve után, akiről köztudott, hogy művészeti doktorátusát – úgy tudom, hogy Magyarországon egyedüliként – az operett műfajával foglalkozó disszertációjának megvédésével szerezte.
Bármennyire igyekeztem a kritika megállapításaival azonosulni, nem tudtam a karneváli forgatag sokszínűségét negatívumként értékelni, ellenkezőleg, még nézőként is nagyon jól éreztem benne magamat, az időről időre feltűnő, fényképezőgépekkel, videó kamerával felszerelt, civil ruhás (de nem lódenkabátos!) magyar turistacsoport csetlése-botlása pedig számomra az előadás egyik üde színfoltja volt. Szó ami szó, én az egész előadás alatt igen jól szórakoztam a társaságomban lévőkkel egyetemben. Valószínűleg így érezhetett a közönség nagyobbik része is, amely például a Maga által említett páholyból igen mulatságos kalóz maskarában kilépő Bazil herceget - akit szerintem Rácz Tibor kiválóan alakított - nagy hahotával és tapsviharral fogadta, de hasonlóképpen vevő volt az egymást követő szellemes „ötletpetárdák” hosszú sorára, amelyeknek a pukkanásából Maga sajnálatosan semmit sem hallott. Egy szó, mint száz, sajnos az előadás nagy sikert aratott a közönség körében, amely az előadás végén hosszas, lelkes ünneplésben részesítette az előadókat és az alkotókat.
(folyt.köv.)