Friss levegő

2010. augusztus 31. -
Markó Róbert -
Fidelio -
Hozzászólás

Szvingmusicallel nyitotta első, Végzet asszonya névre keresztelt tematikus évadát a Magyar Színház új vezetése. A Pelsőczy Réka rendezte Sweet Charity hivatása volna, hogy friss levegőt hozzon a Hevesi Sándor téri teátrum színpadára és nézőterére. A küldetés sikere egyelőre kétes.

A Sweet Charityt 1966. január 29. és 1967. július 15. között 608 alkalommal játszották Broadway-n, 1969-ben pedig a premiert rendező Bob Fosse vezetésével készült el moziváltozata Shirley MacLaine-nel a címszerepben. A Cabiria éjszakái című Fellini-film alapján készült musical nem véletlenül világsiker, és tűnik fel időről-időre az igényesebb bulvárszínházak műsorán. Szívfacsaró történet (Neil Simon hathatós közreműködésével), dögös szvingdalok (Cy Coleman műhelyéből), az egyetlen abszolút főszerep mellett kompakt epizódalakítás-lehetőségek, s mindez csak itt-ott nyakonöntve azzal a musicalmézzel-mázzal, ami sokakat sokszor messzire taszít a műfajtól. A Magyar Színház új vezetése - Őze Áron igazgató, Guelmino Sándor művészeti igazgató, Sipos Imre menedzser igazgató - vállaltan a népszínház megújításának jegyében bízta a darab rendezését a Katona József Színház színésznőjére, Pelsőczy Rékára.

Nézzen képeket az előadásból!

Hogy Pelsőczyt mi érdekelte Simon, Coleman és Fields musicaléből: az előadásból nem világos - mindenesetre elolvasta, megértette és szakszerűen színpadra állította az anyagot, számos jól kamatozó döntést hozott, eredeti ötletet valósított meg, s ha jóindulattal vagyunk, mondhatjuk: már ez sem kevés. A Magyar Színházban korábban dívó, röghöz kötött, tökéletesen földközeli musicaljátszásához képest például valóságos paradigmaváltás Cziegler Balázs elemelten trendi színpadképe. A díszlet Broadway-musicalnek álcázza a Broadway-musicalt, sőt némi filmes allúziót is megenged: eleje- és fejezetfőcím-szerűen többször feltűnik egy a teljes színpadnyílást betöltő Sweet Charity felirat; miközben a kulissza előbb képkockákra, majd mind inkább képregény-oldalakra hajaz, közelítve a mai korhoz a 60-as évekbeli történetet. Közben Bujdosó Nóra jelmezei - és egy-egy filmplakát - épp a 60-as éveket idézik meg, az eredetileg megírt cselekményidőhöz kötve a színpadi eseményeket. Egyébként is kiérezhető valamiféle eklekticizmusra törekvő alkotói szándék, amely sokszor elgondolkodtatja az értelmezni kész nézőt, noha referenciái és konzekvenciái néhol kevéssé világosak. Olykor alig értékelhető és kiváló momentumok váltják egymást: teljesen funkciótlan, nagy üggyel-bajjal abszolvált táncbetétek után az ember rácsodálkozik Horváth Zoltán akrobatikus ügyességgel előadott kötéltáncára, mely a színpad előterében éneklő címszereplő sálmozgását követi le, de szépen felfejthető az egyes helyszínek, társadalmi terek jelmezeken megjelenő színkódolása, és ugyancsak remek találmány a koreografikusan amúgy szegényes estében az első összkórus szereplőit egy elforgatott bárrúd mellé rögzíteni.

Az eklektikának egyetlen ponton, a bántóan vegyes színészi minőségben látja kárát az előadás. Amennyiben a legalább viszonylagos játéknyelvi egységesség a társulati létezés alapfeltétele, a Magyar Színház színészgárdája jelen pillanatban nem nevezhető társulatnak. Mintha Pelsőczy Réka éppen a színészi játék kellő instruálására nem fordított volna gondot. A világhíres filmszínészt játszó Fillár István és a szeretőjét adó Benkő Nóra alakítása legfeljebb stílusparódiának megy el, annak is gyenge (országomat egy hiteles színpadi pofonért!), teljesítményük a teljes történetszálat jelentéktelenné, súlytalanná, végső soron a sztori kimenetele szempontjából szükségtelenné teszi. A luxusbordély lakóinak alakítóit legfeljebb az egyéníti, hogy melyikük tud énekelni, melyikük táncolni, melyikük szöveget mondani - a három vészesen kevésszer áll együtt. Dániel Vali nagy tapasztalatú konzumhölgyét életkorából fakadó bölcsessége emeli ki a sorból. Pavletits Béla Hermanként is, Daddyként is egyformán felismerhetetlenre maszkírozott.

A címszerepet játszó Auksz Éva bohókás kamaszlánynak játssza Charityt. Énekhangja iskolázott, csupaláb mozgásából inkább szelesség, mintsem érzékiség sugárzik. Köznyelvinél zártabb á-i valami rejtélyes vidékiséget kölcsönöznek a főszerepnek, ennél nagyobb mélységeket feltárni nemigen ambicionál. Auksz színészete mindazonáltal figyelemreméltóan testtudatos, összeszorított térdei, csetlő-botló közlekedése megérzékít egy karaktert, de figurát építeni nem szolgáltat elég muníciót.

Nézzen képeket az előadásból!

Magasan az előadás legjobbja Jegercsik Csaba. Színész: színvonalasan énekel (bár egyszer nagy erőfeszítések árán kúszik csak fel a záróhangra), táncol (bár némi félszegség és elővigyázat lappang a mozgásában), beszél (bár olykor kissé hamisan susog). Ha megjelenik, felé billen, fölborul a színpad: alakításának íve van, a Charityt a sweet előnévvel felruházó félénk jófiú pálfordulását gondosan előkészíti, történetzáró, porba sújtó, sötét beszédének drámai ereje van. Tetőtől talpig kimunkált Oscar Lindquistje iránymutató lehet a Magyar Színház további működésében, mint ahogyan üdvözlendő, hogy a Puskás Péter dirigálta zenekar - a Hevesi Sándor téri kurzustól eltérően - élőben szól, hogy az előadás plakátja végre nem a szocreált, hanem a huszonegyedik századot idézi. Persze egyetlen előadás nem ereszthet friss levegőt az összes állott helyébe, ha résnyire nyitva is immár az ablak.

2010. augusztus 26. 19:00 - Magyar Színház

Neil Simon-Cy Coleman-Dorothy Fields: Sweet Charity

Federico Fellini - Ennio Flaiano - Tullio Pinelli: Cabiria éjszakái című forgatókönyve alapján

Fordította: Zöldi Gergely

Charity Hope Valentine: Auksz Éva

Oscar Lindquist: Jegercsik Csaba

Daddy Brubeck / Herman: Pavletits Béla

Vittorio Vidal: Fillár István

Ursula March: Benkő Nóra

Nickie: Szűcs Kinga

Helene: Ruttkay Laura

Carmen: Dániel Vali