Kiszabadulva

A Szegedi Nemzeti Színház nagyszínpada nevéből következően nem kicsi. Ám minden, amit ott kipróbálnak, és ami ott működik, a Dóm téren egészen másképp hat. A víg özvegy első szabad téri próbái így törvényszerűen szinte kizárólag a komfortérzet növelését szolgálják. Azt is megnéztük, hogyan.

Ráadásul amellett, hogy színházban a díszletjelzésekben nagyjából beállított járásokat, térformákat, pontosan kigyakorolt koreográfiákat a Dóm előtti több száz négyzetméterhez kell adaptálni, van még egy újdonság: a próbák már a kész díszletben folynak. Hogy ez mit jelent? Például azt, hogy a nagyszínházi nyolcfokú próbalépcső hirtelen huszonkét "előadásfokot" számlál - tessék elképzelni, mennyire kell átalakítani a mozgások ritmusát. Szóltunk már arról, hogy Zeke Edit díszlete egy eldőlt, darabokra esett Eiffel-torony, ami ahány rész - mi több: a forgószínpadi elhelyezés miatt ahány forgás és perspektíva -, annyi elrendezés, annyi zug, annyi különböző be- és kijöveteli lehetőség. Ezt a benti próbákon mindössze egyetlen elemmel modellezték. És ott a mikroport, ami szintén egyfajta átállást kíván. Nem csoda hát, hogy eleinte kissé elveszettnek érzik magukat A víg özvegy közreműködői.

A színházcsinálást először látó külső szemlélő minden bizonnyal unja azt, hogy az általa ismert és rajongott művészek messze az átéléstől újra és újra nekikezdenek egy kétperces jelenetrészletnek. "Hova bújjak?" - kérdezi a Valencienne-t játszó Keszei Bori Kozma Péter rendezőtől. "Túl sok helyen látszom, ahogy civilben kóválygok. Megszervezem magamnak, jó?" - jelzi a Zéta Mirkó nagykövetet alakító Haumann Péter. Párizs jelképe, mely legmagasabb pontján 12 méter, még így, eldőlve is légiesen könnyed, ugyanakkor légies könnyedségében valóban nem más, mint csövek, idomok és rácsok kiadta, szinte minden szögből átlátszó, első pillantásra konstruktivista műalkotásnak tűnő alakzata. Hátul a színpad lezárásaképp pedig a francia főváros fekete-fehér panorámaképe, melyen aprón villódzó lámpák jelzik a sugárutakat. Ó, a romantika!

De vissza a próbához, ahol erre, mármint a romantikázásra nincs idő, üresjáratokkal pedig aztán végképp nem számolhatnak, hiszen július 15-én bemutató. Ráadásul jelen állás szerint nagyjából 3980-nal vannak kevesebben a nézőtéren, mint ahányan az előadásokon várható.

"Ez jó lesz" - nyugtázza Kozma Péter a kórus beállítását, Aczél András játékmester azonban ennyivel nem elégedett, mert az egy dolog, hogyan állnak a térben, ám oda be is kell jutni az énekeseknek. Jön tehát az újabb megoldandó feladat: ki honnan, melyik résből érkezzen. Ezalatt valami történik Kálmán Péter (Danilovics Danilo követségi titkár szerepében) mikroportjával, mert az operaénekes a próbakezdő állapotnál jóval biztosabban érzi magát a "műfajban". Akkor ugyanis a hangmérnököktől tudakolta, a mikroporttal természetesnek  hangzik-e, később míg Hernádi Juditékat direktben érezte, magát pedig - az ő szavaival - "olyan musinak". Nem könnyű, no, nem könnyű. Minden csak megszokás kérdése. (Több adekvát közhely hirtelen nem jut eszembe.)

Kozma Attila koreográfus valakit előrébb hív a színpadon, aztán az egyensúly érdekében széthúzza a tánckart, majd megkéri az egyik fiatalembert, tánc közben hozza előre Molnár Piroskát. Háromnegyed kilenckor az oldalsó reflektortornyokban kigyúlnak a lámpák, de a nézőtéren ülő világítástervező, Bányai Tamás még csak figyel, Kesselyák Gergelynek azonban van dolga, ő rendületlenül vezényli a zongoristát és az első felvonás követségi fogadását végigzenélő kis kamarazenekart. A világosban néhány mezőgazdasági repülő húz el felettünk. Hernádi Judit a sárga gépek láttán megjegyzi, így kezdődött a Csárdáskirálynő. Ugye, emlékeznek, az mekkora siker volt...?!