A szarvassá változott fiú a Bárkán

Latinovits Zoltán koporsója kívül-belül teleírva, mint az egyiptomi mumia-bábok

Ahogy te mondtad az Anyámat:

úgy senki más!

Engem csontvázra rág a bánat.

Téged: rothadás.

Te vak! Erzsikét skizoid-sírattad.

Most: téged, én.

Bolond. Bolond. Megadtad önmagad miattad.

Hisz volt remény!

Mert mindíg van remény bolond fiú,

gőgös, rohadt!

S szívünkbe-irtottad, mint kis népet háború:

halálodat!

S égünk, vérzünk, mint kicsi ország, barbár-

megszállottan.

Aki így döglik, az végleges halott már:

megszállottan!

23

Te Gyáva! Még halálod is: másnak halál, részeg

hányás, ökrendezés.

Minek a valcer? Nem is értetted az egészet

Halál-Csibész!

Minek a tangó, az utolsó, a vagina-pénisz-nyálzó

hím-nőstény hullabál?

Most tudod: dögös koporsódon hogy vágott az ásó?

Hogy mi a halál?

Azt hitted, hős vagy a vicsorgó téboly-ugrással,

mert jött a vonat?

Önmagad nem cserélhetted ki soha senki mással.

Se halálodat!

Te Önmagad-dacosan-elviselni-gyáva:

szerettelek.

Most már hiába ordítok, s Erzsike után is hiába.

Megőszült gyerek.

Hiába, nem lehet negyvenötévesen szipogva, röhögve

zokogni!

Csak röhögni nyálasan, mert telve már a bögre,

És ugorni.

Kötélhurokba. Mozdony elé. Gázcsövön lógni,

vaskerék alatt:

hogy zárt a száj, akár a kés, kék, s az asszony-nyelv se lóg ki.

A jobbszem kidagad.

Mint csigaszarv a csigatest bársonykocsonyalepényből

hagymásan kitolúl:

szemed kinőtt koponyád jobb szemüregéből.

Dagadt vakúl.

Hiába, nem lehet így ugorni, ahogy ti,

ti tettétek!

Ha tudnátok, hogy titeket nekem így kell kibírni!

És mi a vétek?

24

És mi a bűn? És mi a gyalázat? És mi a megbocsájthatatlan?

Mi az átok?

Nekem, ha volt, mert nektek elhittem magamban:

létem: hazátok!

S fordítva: így lettem, halottak, létetek-hazátlan.

Öngyilkosok.

Te Asszony-zseni, Kis Depresszió, s te, Skizofrén Gyémánt-társam!

Nem zokogok!

Mert gyáva, hazug, kurva, rongy mind, aki más szívére dönti

választott halálát,

mint gyerek-vállra cementes-zsákot a csődörnek se férfi.

Polipcsillag-álmát.

És görnyed a gyermek, izzad, sír, gerince ropog,

bekakál, bevizel,

kis klottgatyája verejték-vizelet-híg ürülék-lucsok:

terhét úgy viszi el.

De nem dobja le a cement-halált, nyála folyik,

nyög, liheg,

s csöpp testében hideg fekete lángörvény kavarodik.

S nem mondja senkinek!

S könyvekről álmodik, dagadt asszonycsöcsökről, szerelemről,

szűz csődörködésről

a kis szamár, míg sáska zöld kristályszilánk-csettenettől

szól öldöklésről.

Hol ölni kellene, nagy konyhakéssel szúrni,

döfni, vágni

a felnőtt rohadékokat, s a hitben nem lazúlni,

asszonnyal hálni.

S áhít asszony-comb közti barna-göndör szőrliliomot, izzadt nagy

dunyha alatt,

s kis vesszője meredten mézel, a rózsás pöcsöcske-agy

gesztenyerügy-pillanat.

25

Nem tudtátok, a létből nem lehet kifutni:

a szép halálig!

Hogy lehet, Halott Buták, hogy lehet sose tudni!

Egyik se másik!

Ti Gyámoltalanok, Gyávák, Mást-kínzó Őrűlt Boldogok:

ez a megoldás?

Ti Öngyűlölő Bátrak, Büszke Dacosok, Kan-kanca Téboly-rabok:

ez nem megoldás!

Mint kutyák mócsingos csontot, a fehér-kocsonyásat,

Balzsam, Bagó:

marcangol a Két Gyász, tördel Két Halál s fáradt

szívemben hull a hó.

Mert nyár van, s szívemben hull a hó, hull

kövér kalászosan.

Múlandó nem élhet: csak teljes halállal halhatatlanúl!

Mondjátok: mi van?

És mindent beföd kristályzsírosan, szőrpuhán, mint

gyermekkoromban:

nádtetőt, kutyaólat, ecetfát, kakast, részeg kínt

nagy bánatomban.

Fehér pamut hórács-ketrecébe zár foltos korcs-kutyát, tyúkot,

részeg apát,

ahogy mászik négykézláb a hóban, részeg-nyugodt:

az udvaron át.

Behavazott sovány varangy, havas koponyával,

piros kezekkel,

részegen röhögcsélve, s a szeszt dúdolatával

váltva: vércsöppel.

Szőke varangy, csiga-szája a hóban mászik hernyós csiganyommal,

ajka havat ér,

s vére a hószőrön gyöngysor, füstölgő nagy piros lukakkal:

rózsafüzér.

26

Nyár van. Sírodon szárad virág, koszorú, halál-mosoly,

megírt kereszt.

Fehér frakkod lassan enni kezdi a moly.

A föld nem ereszt.

Zabáld csak Vad Bohóc a földet,

mást úgyse kapsz!

Csontvázad fölé majd holmi mértani, növényi zöldet.

S rág a kukac.

Ne üvölts, ne vinnyogj Tajtékzó Skizofrén Párduc!

mást úgyse tudsz,

mint rohadni már, elrohadni, kilángolt a halál-szusz!

Halállal: hazudsz!

Mit hörögsz megőszült szakállas, tetves, pettyes

Settenkedés!

A két dög marja száraz-fehér szívem! Leselkedsz

te Balta és te Kés?

Ti mániás-depressziós skizoid doxazmás Árva

Jóság, Titok:

eres halántékotokon többet nem éget hártyás korongot, vörheny-sárga

pénzt: az elektrosokk.

Nem lesz több visszaesés, nincs több recidíva,

Édes Vad Halottaim!

Ti már az Elmegyógyintézetből végső-adaptációra kiírva:

Éhes Hajnalaim!

Teljes szabadságra! Jaj! Jaj! Jaj! Fehér szilánkokra

tördel a kín!

Szívemből két zöld páfránycsáptoll nő ki, két fölfújt pikkelyes levélfejű kobra.

Ti: Halottaim.

S az Időt szagolják e csápok, a Halál-Időt, az Idő-Halált

e szagló csáptollak.

S agyamban derengenek a sárga fagyott hallgatásba zárt

holt égitestek: holdak.

27

Görgök, ropogok, összetörök a Két Halál, Két Gyász

nyálas fogsorában.

Mit akartok még? Ezután majd aki megaláz:

nem hisz a halálban!

Mint föld-őskori őslények, őshüllők gyomrában

a lenyelt kövek

pépesre zúzták a lenyelt állatot az eleven halálban:

lenyelt szívetek

szív-gyomrom élő hólyagában csörög s zúzza

lapúló rettegésem!

Mert nem hiszlek titeket soha én, ha újra

jöttök követelésben!

De megemésztem halálotok! Mert gőgös halálotok: Ti Ketten

vagytok a jó táplálék,

a zsíros vérképző, húsképző, csontképző anyag éhes szívemben,

a: Nem-Elég!

S ha kövületeim egyszer kiássák: a belűl kőcsipkés szívgyomor

kövület-gyomortartalma,

kövület-bélsártartalma: csontvázatok lesz! Én mondom:

az Élet Hatalma!

Te Asszony, Skizofrén Aranykard, Végső Aranytokban,

Kék Nőstény-Megváltó!

S te Férfi, Mániás-Depressziós Kristálycsillag az Élet-Iszonyban!

Bohóc-Kikiáltó!

Szakállas ősz fejed a földben: mint tenger zöld üveghús

rengése alatt

ingó virágállat, csalánzócsipkebojt sárga viaszrózsa-koldús,

állatrózsa-hab!

Látom: a földben imbolyog az állat-növény, ring a virág-

állat-alak.

Az eleveneket-zabálni-éhes növényalakzat állat-láng

a Földgolyóban szétdagad.

28

S a Földgömböt belűlről benőve mohó fejed:

a növényállat-állatvirág

mint egyetlen óriás habos agydaganat-döbbenet:

mindent kirág

belűl a Földgolyón, s csak a földhéjazat marad

mint hártyahólyag.

Hagyd abba! Hagyd! Ringyók Királya. Szőröd, szempillád, hajad,

is elrohad holnap!

Ne ámíts tovább! Elég volt! Hagyd a cirkuszt! A hülyülést!

A bohóckodást!

Ne üvölts! Ne ordíts! Ne sikolts! Ne voníts! Ne visíts! Ne nyüszíts! Ne nyafogj! Dobd el a kést!

Ne kérj föloldozást!

Mert úgyse kapsz föloldozást, mert úgyse kaptok

Kettőtök: Te!

Nagy a bűn, dögnagy, irtóztató! Két Iszony foga csattog,

rámég lehelete.

Te Áruló, ti Árulók, Szörnyeteg-ringyók, Szörny-kurvák, nincs föloldozás,

csak sárga szégyen.

Hiába minden: iszonyat, bűntudat, kín, Jeremiás-

jaj: a Lét Szívében.

Mert nincs bocsánat Engem-Elhagyók, mert nem lehet

soha bocsánat,

annak, aki szerelmére dobja hulláját, s így nevet:

kérve az árat!

A kurva-pénzt, a kupleráj-díjat! A Szeretetre-Árva

csak koporsót kap.

Büdös hullát, szagos tetemet, bonckéstől szétnyiszálva!

Ti: Rohadtak!

A szétfűrészelt koponya, a gégétől nemzőszervig,

szeméremszőrig

fölvágott test büdösét! Elsiratni, ahogy illik!

S bőgni halálig!

29

Nem! Nem! Nem! Nem adom magam. Meg nem adom magam

Ti: Átkok!

Kik napfénypettyesen, aranypontosan, napláng-lombosan

disszimuláltok!

Még holtan is disszimuláltok! Gyászt, irgalmat

így követelve!

Akinek a létre a két nemző-szülő ad hatalmat:

az viselje!

Gyászom: a düh, a gyűlölet, pedig Halálaim:

minden megértek!

A babonák napja már, hisz szívembe mart mancsával a Megőszűlt Párduc-hím:

csütörtök, péntek!

Ne üvölts hát a Földgolyóban szétdagadt Ősz

Bohóc-Virág.

Veled a Földgolyó a külső hártyahéjig megőszülten viselős:

Rongy Szomorúság.

A föld pórusain kifüstöl gyalázat-ordításod,

s megrengenek

országok, népek, földrészek, vulkánok, vadonok, dzsungelek, jég-szívű hegy-óriások,

s a cettel fölhabzó tengerek.

S fehér szökőkút-kévében fellövell az óceán-kék,

s delfinek, csikóhalak,

ráják, bálnák, cápák libegnek a habtoronyban falevélként,

s halál-salak.

S a tigris, a jaguár, a teknőc, a puma, a majom, a páva,

a hoatzin, tukán,

a papagáj, kolibri, krokodil, viziló, elefánt, zsiráf hiába

fél ezután.

S az orrszarvú, a zebra, s mind a madarak, hüllők, vadak

kék rettegése,

s a csúszómászók, tatuk, hangyászsünök, pókok, rovarok, bogarak:

rettegik: mégse!

30

Mert lesz ezután is, lesz Árulók, lesz Kurva Hitszegők,

lesz forradalom,

termelés, dacos növényi tenyészet, lesz férfi-nők

veszem-adom.

És nem halál, nem a gyász, Két Skizofrén Apostol:

a játszma vége.

Tudod: Nő-Jézus, s te Ideg-Ősz Színész-Bohóc Leo Tolsztoj:

Háború és Béke.

Mint megvakított csipás törpe bányaló a mélyben,

a nyirkos vájatokban

sínen a csillét, két koporsót húzok a halál-sötétben,

penész-bozontosan.

S óriás ló-szempilláim alatt a kiszúrt szemek véres

piros gödre

tiszta forrás! Nem sírok. Értek a szenvedéshez.

Húzok örökre.

Megyek a földben, leragadt szemhéjakkal, vakon,

húzva: koporsót.

Járok a föld forró beleiben, bélsáron tocsogva, fehér szaron.

S nem az utolsót!

Jaj! Tiszta forrás! Én: szarvassá változott fiú! Szarvam:

Virágzó Világfa.

Szarvam csillag-lombjában Friedrich Nietzsche ül, s erő-hatalmam:

Baruch de Spinoza.

És mind a többiek, a hittevők, árvák, bolondok:

Alighieri Dante.

S a költők, Isten Örvényei, a Kezdet-Előtti Anyagpontok.

Nem: Ti! Nem: Te!

Mégis: milliárd sejtem: milliárd ravatal, rajtuk

vak halottak.

Holtak Virágzó Világfája lettem. De hagyjuk

nyüszítéstek: holtak!

31

Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál!

Halál! Halál!

Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál!

Haláll Halál!

Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál! Halál!

Nem vagy: szerelmem!

Kannibál-szívem kitépett emberszívet rág, embercsontot mar, emberhullát zabál

Ím: győzedelmem!

http://www.hitelfolyoirat.hu/dl/pdf/20090128-15090.pdf

                          http://www.youtube.com/watch?v=h-QaLPjQ0rY

                                                                          http://www.youtube.com/watch?v=HUduBN6--bs

                                                                                                  http://www.youtube.com/watch?v=Eid1O87CYao

A szarvasok, a szarvas bikák, az Őzek köztünk járnak, csak nagyon-nagyon ritkán vesszük észre őket.

juhászfecójuhászfecóapjatelehányta a lavórt vérrel 

                                                                                                   ésőmegírta a

                                                               VÁZLAT A MINDENSÉGRŐLt

juhászfecójuhászfecó

                                                                                                                                       még mindig nem jut eszembe

                                                                                                                     hogy mi volt a neve a pulidnak

de időközben mások is felfedezték fecót

                                                                                      és már a tubuson is található

juhászfecójuhászfecó

                                                                         sűrű bajszú juhászfecójuhászfecó

                                                                                                                                 a halottak élén nem ihat már régen

                                                                                                                                  az öngyilkosság virága

                                                                                                                                   suicida orchidea

                                                                                és az a kibaßott módszerváltás első  között

                                                                                az Új Irást szecskázta be

juhászfecójuhászfecó                                                                                                  társadanagylászló

                                                                                                                                         előre szaladt bicegve     de megyünk utána

te is és majd én is

juhászfecójuhászfecó                                                                          

http://www.youtube.com/watch?v=O-idGAhj0BE

                                                                                                      http://www.youtube.com/watch?v=IXmsNCJQsKE

                                                         http://www.youtube.com/watch?v=Rqu0gnCw-4o

                                                          http://www.youtube.com/watch?v=MVsvmiERjvo

Juhász Ferenc:A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából

Édes fiát az anyja hívta,

messziről kiáltott,

édes fiát az anyja hívta,

messziről kiáltott,

a ház elé ment, onnan kiáltott,

nehéz kontyát lebontotta,

szőtt abból sűrű rengő fátyolt,

bokáig-érő drága leplet,

szőtt súlyosan-lobbanó palástot,

fekete-rojtos zászlót a szélnek

a tűz-lucskos, vér-szagú alkony.

Ujjait csillag-kacsokba fonta,

arcát a hold habja bevonta

és úgy kiáltott édes fiának,

mint egykor édes gyermekének,

a ház elé ment és szólt a szélnek,

szólt az énekes madaraknak,

szólt a szerelmes vadludaknak,

odaszólt a didergő nádnak,

a holdban-lebzselő krumplivirágnak,

a földbe-nőtt here-fürtű bikáknak,

a kutat-árnyazó kis ecetfának,

odaszólt az ugráló halaknak,

a gyűrűknek, amik gyapjasan szaladnak:

hallgassatok madarak, ágak,

hallgassatok, mert fölkiáltok,

hallgassatok halak, virágok,

hallgassatok, mert szólni szeretnék,

hallgassatok föld mirigyei,

vibráló-uszonyok, égi-ernyők,

csöndesűlj nedvekbe ágyazott zsongás,

atomok mélyéből szívárgó zajongás,

érc-szemérmű szűzek, vatta-szügyű nyájak

hallgassatok, mert fölkiáltok,

fölkiáltok az én fiamnak!

Édes fiát az anyja hívta,

gyűrűzve szállt föl sikoltása,

szállt a mindenség-csigatekervényben,

oldala megvillant a fényben,

mint halak zsíros-pikkelyes háta,

utakon fém, só lázadása,

Édes fiát az anyja hívta:

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

én hívlak, a te édesanyád!

Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

én hívlak, a te édes-öblöd,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

én hívlak, a te hűs forrásod,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

én hívlak, a te emlék-emlőd,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

én hívlak, a te hervadt-sátrad,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

én hívlak, a te félig-vak lámpád.

Gyere vissza édes fiam, én már mindennek nekiütődöm,

csupa sárga-kék folt a szemem-alja, homlokomon a bőröm,

a combom, lábam-szára,

a dolgok felöklelnek, mint a megbőszűlt kosok,

szarvával nekem-jön a karó, a szék, a kerítés,

megüt az ajtó, mint a részeg kamaszok,

a villany is rossz, megüt az áram,

eres bőrömön jön ki a vérem, mint a megdobott madarak csőrén,

az olló elúszik előlem, mint fémből-való rák,

veréb-lábak a gyufaszálak, a vödör foggantyújával visszavág,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

én nem tudok futni már, mint a fiatal anyaszarvas,

vizenyő-indáktól érik a lábam,

csomós, lila növényzet borítja combjaimat,

lábujjaimon csont-épületek nőttek,

kezem-ujja merev, már a húsa is kagylós,

csigahéjas, pikkelyes, palás, mint a régi kőzetek,

minden ágam búcsúzni készűl, beteg,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

mert én csak révülök,

szikáran betölt a benti-látomás,

szikrázik a korhadt, deres szerveken,

mint kerítésen lógó fagyott ingeken

a tél-reggeli kakaskukorékolás,

én hívlak, a te édesanyád,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

a dolgoknak adj újra elrendelést,

a tárgyaknak fegyelmet, szelídítsd meg a kést,

a rakoncátlan fésű mutassa meg magát,

mert én már két ikrás, zöld szem vagyok,

áttetsző-könnyű, mint a szitakötő,

akinek, fiam, te jól ismered,

tarkója, s állkapcsa között

két kristály-alma tölti ki a koponya-üreget,

csak arc-nélküli két óriás-szem vagyok

és nem-földi dolgokat látok ezekkel.

Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

igazíts el mindent a lélekzeteddel.

A fiú ezt meghallotta,

fejét hirtelen fölkapta,

szimatolt tág orr-vedrekkel,

lüktető lebernyegekkel,

fülelt erezett fülekkel,

síró hangra egész-testtel,

mint vadász nyálkás léptére,

erdő-tűz kondor füstjére,

mikor a füst szövetében

sír az erdő, vinnyog kéken.

Egész fejjel fordúlt arra,

hogy a régi hangot hallja,

s érzett ekkor riadalmat:

meglátta farán a gyapjat,

osztott patáit meglátta,

gyopár-csülkeit csudálta,

s ahol liliom világít

szőr-erszényű bak-almáit.

Futott a tóhoz robogva,

szüggyel a lombot kotorva,

teste már habos csatakban,

fehér tajték földre csattan,

két-pár fekete patája,

virágot sebez halálra,

gyíkocska mállik alatta,

hűl toka-szakálla, farka.

Amikor a tóhoz érne,

ránéz holdfényes vizére:

vízben rezeg holdas bükkfa,

tóból szarvas néz rá vissza!

Most látja csak, karcsú teste

vastag szőrrel van befedve,

fedi szőr a térgyét, combját,

rojtos-ajkú vesszőtokját,

feje agancsot rügyedzett,

csont-ág csontot leveledzett,

arcát állig szőr borítja,

ferde-vágatú orrlikja.

Fának veti dús agancsát,

nyakát hurkás erek fonják,

toporzékol, magát töri,

szeretne már kiáltani,

de csak szarvasé a hangja,

amit vissza-hall az anyja,

hullatna fiúi könnyet,

nem-látni fúj vizi-szörnyet,

hogy a szuszogás-örvényen

megragyognak vizi-éjben

virág-uszonyú halacskák,

buggyant-szemű gyémántocskák.

Mikor a víz tolla csappan

szarvas áll a hold-habokban.

A fiú most vissza-kiáltott

elbődűlt nyakát kinyújtva,

a fiú vissza-kiáltott,

szarvas-hangon búgott a ködben:

anyám, édesanyám,

nem mehetek vissza,

anyám, édesanyám,

ne csalogass engem,

anyám, édesanyám,

fölnevelő dajkám,

anyám, édesanyám,

szép habos forrásom,

növesztő-lakásom,

nagy-rügyű csecsbimbóm,

fagytól-óvó sátram,

anyám, édesanyám,

ne kívánd jöttömet,

anyám, édesanyám,

selyem-virágszálam,

anyám, édesanyám,

aranyfogú madár,

anyám, édesanyám,

ne csalogass engem!

Ha én visszamennék,

szarvamra vennélek,

szarv-hegyről szarv-hegyre

dobálnám a tested,

ha én visszamennék

földön görgetnélek,

eres kis emlődet

patámmal megtörném,

szarvval szurkálnálak,

foggal harapnálak,

ágyékod taposnám.

Ha én visszamennék,

anyám, édesanyám,

lelked kiontanám,

nagy zöld legyek dongnák,

csillagok ámúlnák

virág-szerveidet,

akik pedig engem

bőven melengettek,

zsíros ragyogással,

meleg-áramlással,

mint lágy szuszogással

Jézust a kis barmok.

Anyám, édesanyám,

ne akarj te engem,

bizony holtra válnál,

amikor meglátnád

fiad közeledni.

Szarvam minden ága

tekert aranyperec,

szarvam minden gallya

karos gyertyatartó,

szarvam minden hegye

szép ravatal-gyertya,

szarvam minden lombja

aranycsipke-oltár.

Bizony holtra válnál,

ha látnád az égen

röpülni a szarvam,

mint halottak napján

fénylő nagy temetőt,

gyertyaláng-leveles

kő-fát, a fejemet.

Anyám, édesanyám,

ha fölkeresnélek:

téged pörzsölnélek

fekete csutakká,

égetnélek zsíros

fekete agyaggá,

téged megsütnélek

szenes húscafattá.

Anyám, édesanyám,

ne kívánj te engem,

ha én visszamennék

téged fölfalnálak,

ha én visszamennék

házadat földúlnám,

a virágos-kertet

ezer agancs-ággal

össze-kaszabolnám,

kitépném a fákat

szarvas-fogaimmal,

kiinnám a kutat

egy nagy kortyintásra,

ha én visszamennék

házad fölgyújtanám,

akkor kiszaladnék

a temetőkertbe,

hegyes puha orral,

mind a négy patámmal

apámat kiásnám,

föltépném fogammal

koporsófödelét,

csontjait kiszórnám!

Anyám, édesanyám,

ne csalogass engem,

nem mehetek vissza.

Ha én visszamennék

halálod okoznám.

Szarvas-hangon a fiú így kiáltott,

s rá vissza-felelt, szólva az anyja:

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

én hívlak, a te édesanyád.

Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

főzök majd savanyú-levest, vághatsz bele hagymát karikába,

ropog majd fogad alatt, mint a kő-falat az óriások fogsorában,

adok meleg tejet tiszta pohárból,

tüzeshasú békákkal ijesztő,

zöld óriásvarangy-pislogású pincémben

bort is csurgatok kócsag-nyakú üvegekbe,

dagasztok kenyeret kőzetes ökleimmel, tudok én, tudok én

habos-gyomrú cipót is sütni, ünnepre kalácsot,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

rikácsoló libák eleven-bögyéből téptem dunnádba a tollat,

sírva téptem síró ludaimról, a tollfészek fehérre átolvadt

mellükön, mint a haldoklók szája,

napfényben mosdattam, fölrázogattam a szalmazsákot,

lépteid fölsöpört udvar, terített asztal várja.

Jaj anyám, édesanyám,

nem mehetek én oda vissza,

ne adj nekem te fonott-kalácsot,

édes kecsketejet virágos pohárba,

ne is vessed meg süppedősre ágyam,

ujjaiddal ne dúld föl a ludak mellét,

borod inkább öntsd ki, döntsd apád sírjára,

a vöröshagymákat fond be koszorúba,

tajték-belű lángost süss a kicsinyeknek.

Számban a meleg tej csak ecetté válna,

a kalács előttem kő-teknőccé válna,

borod poharamban piros vérré válna,

dunnád minden pelyhe válna kék lángokká,

itató kis bögréd kék kard-liliommá.

Jaj anyám, jaj anyám, én jó édesanyám,

a szülői házban nincsen maradásom,

nekem a zöld erdő lehet csak lakásom,

gubancos nagy szarvam nem férne házadba,

temető-agancsom nem fér udvarodba,

az én lombos szarvam dübörgő világ-fa,

csillag a levele, tejút a mohája,

csak szagos füveket vehetek szájamba,

első-szőrű gyepet fonhatok nyálamba,

nem ihatok én már virágos pohárból,

csak tiszta forrásból, csak tiszta forrásból!

Nem értem én, nem értem én a te különös, gyötrött szavadat, fiam,

szarvas-hangon beszélsz, szarvasok lelke költözött beléd, boldogtalan.

Ha gilice sír, gilice sír, madárka szól, madárka szól, fiam,

mért vagyok én, mért vagyok én a mindenségben boldogtalan?

Emlékszel-e még, emlékszel-e még kicsiny anyádra fiam?

Nem értem én, nem értem én gyötrött-szomorú szavaid, boldogtalan.

Emlékszel-e még hogy szaladtál, milyen boldogan hoztad haza a bizonyítványt

boncoltál kecskebékát, pettyes-hártyatenyerét a kerítésre szögezted,

bújtad a repülőgép-szakkönyveket, segítettél nekem a mosásnál,

szeretted B. Irénkét, V. J. és H. S. a kosbor-szakállú festő volt a barátod,

emlékszel-e még, szombaton este, ha megjött apád józanúl, hogy örültél?

Jaj anyám, édesanyám ne emlegesd a régi szeretőmet, barátaim

elúsznak mellettem, mint a hal hidegen, a pipacs-nyakú festő

ki tudja hol van édesanyám, ki tudja hol van az én ifjúságom?

Anyám, édesanyám ne emlegesd az én apámat, húsából kivirágzott,

kivirágzott a bánat, ne emlegesd az én apámat,

mert fölkel a sírból, sárguló csontjait összeszedi,

mert föltántorog a sírból, körmeit, szőrét visszanöveszti.

Jaj, jaj jött Wilhelm-bácsi, a koporsós, kis, baba-arcú ember,

azt mondta, fogjam meg a lábad és tegyünk szépen a koporsóba,

de ökrendezni kezdtem a félelemtől, épp akkor jöttem haza Pestről,

Pestre jártál te is vonattal, iroda-szolga, a sínek összecsavarodtak,

jaj, szaggattam volna magamat késsel, beárnyékozta síma arcod a gyertyaláng,

Laci borotválta, az új sógor, a borbély, a gyertya nyálzott, mint a csecsemők,

belseje kifordúlt csillogó belekkel, indákkal, át-ragyogó idegekkel

és körül-álltak a dalárdisták lila sapkában, hangosan sirattak

és megfogtam homlokodat, a hajad olyan eleven volt,

hallottam növését, láttam, ahogy álladon serkednek ki a sörték,

reggelre már fekete volt az állad, másnapra, mint kígyószisz szára a gégéd,

kiszőrösödött sárgadinnyeszelet, kék-káposztás bőrű, sárga hernyó a gégéd.

Jaj, azt hittem benövi a szobát, az udvart, lassan az egész világot

a hajad, a szakállad, benne a csillagok, mint a rovarok zúgnak.

Jaj, jaj nagy zöld eső volt, a gyászkocsi piros lovai rémülten röhögtek,

egyik fejed felé rúgott, a másik bambán vizelt, kicsúszott,

mint az akasztottak nyelve, lila szemérme, a kocsis káromkodott,

mosta a víz a rezesbanda hangját, fújták a cimborák zokogva,

fújták a cimborák a kápolna szamárkenyeres, tüskés falánál,

fújták a cimborák földagadt, fekete ajakkal, szállt a füstölgő ezüst-kosár,

fújták a cimborák kirepedt, vérző ajakkal, vérben-gomolygó szemekkel,

fújták a kártyapartikat, a fröccsöket, fölpüffedt, elszáradt asszonyokat,

fújták a borravaló címeres bolygóit föl az űrbe utánad,

kifújták a lerakódott reménytelenség üledékeit a cimborák zokogva,

tódúlt a villogó, merev, körajkú hangszerekből a hullaszagú űrbe,

tódúltak megkövesedett szeretők, rothadó asszonyok, korhadó baka-nagyapák,

kis házak, bölcsők, zománc-hasú, ezüsthagyma-köldökű zsebórák,

húsvéti harangok, megsokszorozódott megváltók, mint nyitott madárszárny,

tódúltak aktatáskák, vonatkerekek, tisztelgő sárga-pitykés közlegények,

fújták a cimborák rózsaszín fogakkal, mint megfeketedett duzzadt máj az ajkuk,

s te vezényelted őket, jól van fiúk, de szép, jaj el ne hallgassatok,

két kezed egymáson két arany-pók, ízelt nagy lábuk csuklós küllői szíveden,

a cipőd a szekrényben vár a rokonokra, kenyérhéj-kérgű lábadon fehér harisnya

fújták a cimborák a ropogó esőben, mint érc-ádámcsutkák csuklottak a billentyűk,

mint ősmadarak karmai, Carcharodon fogai, ragyogtak a sárgaréz-trombiták.

Jaj anyám, édesanyám, ne emlegesd az én apámat,

hagyd az én apámat, mert szemei, mint rügyek a földből kibújnak.

Édes fiát az anyja hívta,

messziről kiáltott:

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

hagyd azt a kő-világot,

kő-erdő szarvasa, füst-ködök, villany-hálózatok, vegyi-fények,

vas-hidak, villamosok habzsolják föl a véred,

rajtad naponta száz sebet ütnek, te sose ütsz vissza,

én hívlak, a te édesanyád,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza.

Ott állt az idő hegygerincén,

ott állt a mindenség torony-csücskén,

ott állt a titok kapujában,

szarva-hegye a csillagokkal játszott,

s szarvas-hangon a fiú így kiáltott,

vissza-kiáltott szülő-anyjának:

anyám, édesanyám, nem mehetek vissza,

száz sebem kiforr szín-arannyal,

naponta lerogyok, száz golyó szügyemben,

naponta fölkelek, százszor teljesebben,

naponta meghalok három-milliárdszor,

naponta születek három-milliárdszor,

szarvam minden hegye kettős-talpú vas-villanyoszlop,

szarvam minden ága magasfeszűltségű-áramvezeték,

szemem nagy kereskedelmi hajók kikötője, ereim fekete kábelek,

fogaim vas-hidak, szívemben tajtékzanak a szörnnyel-hemzsegő tengerek,

minden csigolyám nyüzsgő nagy-város, füstölgő kő-bárka a lépem,

minden sejtem nagy gyár, atomom naprendszer,

heregolyóim a nap-hold, a tejút gerincvelőm,

az űr minden pontja testem egy-egy része,

galaktika-fürtök agyam egy sejtése.

Te elveszett fiam, mégis gyere vissza,

szitakötő-szemű anyád virraszt érted.

Csak meghalni megyek, meghalni oda vissza,

meghalni megyek,

csak meghalni megyek édesanyám:

kiteríthetsz majd a szülői-házban,

eres kezeiddel megmoshatod testem,

mirigyes-szemhéjam lezárhatod csókkal.

S majd ha a húsom bomlik széjjel,

bűzben és virágban rothad a testem,

akkor leszek véred-ivó magzat,

akkor leszek a kisfiad újra,

mert az csak neked fáj, édesanyám,

jaj, csak neked fáj, édesanyám.