A Budapesti Történeti Múzeumban látható az a 106 darabos, Európában egyedülálló metszetkollekció, amelyen az 1700-as évekből származó jezsuita iskoladrámák előadásainak színpadtervei tekinthetők meg.
A 16. század közepén, a politikaialag és vallásilag megosztott Magyarországon is a gyorsan és dinamikusan terjeszkedő jezsuita rend vezette az ellenreformációs mozgalmat. A templomok mellett az iskolarendszer is a harc eszköze és tárgya volt. A jezsuita rend, átvéve a század eleji protestáns gyakorlatot, az iskolai színjátékot és drámát használta propagandaeszközként. Az egységes tanrendben kötelezően szerepeltek ezek a művek és produkcióik, a beszéd- és mozgáskultúra fejlesztését szolgálták, segítették a közéleti fellépést, kezdetben a latin nyelv gyakorlását. 1753 után növekedett a magyar nyelvű előadások száma, Kolozsvárott magyar nyelvű drámaíróműhely is működött, ahol 11 vígjáték készült. A rend megtelepedése és feloszlatása között - pontosabban az első iskola megalapításától, 1581-től röviddel a feloszlatást követő időszakig, 1776-ig - a történelmi Magyarország területén működő 44 jezsuita tanintézetben több mit 5500 teátrális jellegű eseményt jegyeztek fel.
A jezsuitákhoz jártak az előkelő nemesi ifjak, köztük Esterházy Pál, Batthyány Lajos, Esterházy János, Nádasdy József, Serényi József, Mednyánszky László, Mikes Kelemen. Az itt előadott darabok sokszereplősek, a királyokat, hadvezéreket, fejedelmeket a főúri származásúak alakították, a kisebb vagy kevéssé kiemelkedő képességű arisztokraták a kórusban vagy a tömegjelenetekben kaptak szerepet. Didaktikai és szakrális célokat szolgáltak a liturgikus látványosságok, a miraculumok és mártírdrámák, a moralitások, de a sárospataki jezsuita diákok 1666-ban, I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona esküvője alkalmából Jákob és Ráhel történetét is előadták, később pedig olyan vígjátékot játszottak, amely címe szerint Plautus Bögréjéhez vagy Moliére Fösvényéhez állhatott közel.
A jezsuita iskolákban művészi szintre fejlesztették a díszlet- és jelmezkészítést. Ezt a Ratio Studiorum - a rendszabályzat, amely előírta a növendékpapok és a tanárok dramaturgiai képzését, a színházi előadások rendszerességét, évenkénti számát, a darabok témáit - is előírta, így a jezsuita iskolákban állandó vagy alkalmi színpadot kellett építeni. A legjelesebbek közülük Nagyszombatban - ahol több mint ötszáz alkalommal rendeztek előadást -, Kassán, Egerben, Sopronban, Budán, Kolozsváron voltak. A rendelkezések szerint tilos volt a liturgikus öltözékek jelmezként való felhasználása, és a női szerepeket is kerülni kellett a szerzőknek. A komédiákat a legalsó, a tragédiákat, mártírdrámákat, cskeleményes vagy cselekménytelen moralitásokat, hiteles vagy fiktív történeteket, a bibliai témájú darabokat a középső osztályokban játszották, a legmagasabb osztályokban pedig a declamatiókat vitték színre. Az előadásokat gyakran zene kísérte.
A jezsuita iskolai színjátszás a soproni intézmény ötvenlapos albumából ismerhető meg a legteljesebb mértékben. Ez a 106 kép, amelyek keletkezési ideje 1680 és 1728 közé tehető, a díszletfestők számára készült munkapéldány. A barokk színpadoknak megfelelően kulisszák és színpadzáró függönyök háttereit ábrázolja, és sok közülük mozgatható díszletelem, a hajó vagy repülőszerkezet.
A gyűjtemény az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) tulajdona, a színes ceruzarajzok, tusrajzok kézi merítésű, jó minőségű rongypapírra készültek. A kiemelkedő műtárgyakat Magyarországon először Csatkai Endre ismertette 1936-ban, a Színpad című folyóirat hasábjain. Az európai színháztörténet kiemelkedő jelentőségű jezsuita tervgyűjteményét az OSZMI 1965-ben vásárolta meg a Storno Gyűjteményből. A kivételes anyagra az 1990-es években felfigyelt a nemzetközi közvélemény is. A rajzokat 2000-ben a Soros Alapítvány és a Nemzeti Kulturális Alap segítségével restauráltatta az OSZMI, a nagyközönség azonban a Budapesti Történeti Múzeumban szeptember 25-ig látogatható tárlaton tekintheti meg első alkalommal teljességében a gyűjteményt.


Papp Tímea
Fidelio
5 Hozzászólás
Elküldöm































Ilyen akromegáliás szereplőket ma már nem trendi színpadra engedni, akkor is csak a jezsuiták mertek ilyet csinálni (fel is oszlatták őket
)
Erről se lehet olvasni máshol, csak itt.
Kíváncsi vagyok, mikor meri valaki elővenni ezeket a rajzokat, és felhasználni (tudjuk, félnek az epigonságtól
). Egy kis tisztelgést megérdemelne a múltnak ez az elfeledett (elfelejtetett "klerikális csökevény") része. Másutt ilyenre fesztiválokat rendeznének, korabeli darabok (gondolom, ismertek), díszletek, jelmezek (a rajzok alapján tökéletesen átvehetők) alapján, sőt még az előadás módjára vonatkozó szabályok is megvannak. Kell ennél több?
A komolyzene (a művészetek egésze) válsága mára sajnos nem egyszerűen egy boncolgatandó sajnálatos kérdés, hanem a sötét középkorhoz hasonló jelentős értékvesztés előhírnöke.
Az építészet, mint elképesztő erőforrás igényű (több szűrőn átmenő) és "sine qua non" funkcionális művészeti ág, egészséges kompromisszumok révén tartja magát. De a személyre szabható, nem feltétlenül közösségi ágakban (irodalom, képzőművészet, zene, filmművészet) az "intellektuális olló" teljesen szétnyílt. Ráadásul a zenében a legsúlyosabb a helyzet.
Az "intellektuális olló" - ha szülhetek egy ilyen kifejezést - lényege, hogy mintegy évszázadnyi türelmes várakozást követően a közönség elfordult az individualista sztárművészek alkotásaitól.
Mint minden művészi ágat így a zenét is jellemezték forradalmi időszakok (Ars nova; countenance angloise vulgarizmusa - terc, kvint, páros ritmika; Monteverdi előkészítetlen disszonanciái - stile moderno, akkordikus szemelélet; nápolyi homofónia), de egészen Beethoven fellépéséig az alkalmazottként ügyködő szerző nem dacolhatott a közönséggel. A forradalmi romantikában ez megváltozott A szerzők (részben kortikális süketen, belefásulva saját próbálkozásaikba) egyre inkább egymásnak, maguknak írtak a közönség kegyét többé nem keresték. Elutasítás esetén elmaradt az önkritika, gőgős megvetésnek és a sebek nyalogatásának átadva a helyét.
Hiszen elsődleges mércévé az újdonság vált és legfőbb stigma az "epigon" lett. Azonban közönség nélkül a művész nem létezhet, ezen szimbiózis alkotó enregiáinak forrása. Sajnos a klasszikus zene így kontroll nélkül annyira új akart lenn, hogy - előre látható módon - kikezdte biológiai gyökereit (tonalitás, ritmus).
Ezzel kimondta halálos ítéletét. A közönség képmutató, sznob maradéka is elpártolt tőle és a funkcionális, élettani alapokat megtartó, minden igény kielégítésére kész, piacorientált (immár könnyűzenének nevezett) műfajhoz pártolt. Sajnos utóbbi egyre kevesebbet kér és kínál intellektuálisan de már természetesen késő. A komoly és könnyűzenei réteg szétvált. Az igényes zenére vágyó, de cserbenhagyott kisebbség a múltba réved, a kortárs komolyzenének pedig csupán elenyésző számú híve van (ha van). A könnyűzene rajongótábora többezer szerese az előző maroknyi csoportnak, de talán, ami a legnagyobb baj, hogy a generációról-generációra felbukkanó, zseniális zeneszerző tehetségek szinte teljes csoportját felszippantja, mielőtt képességeikhez mért, intuitív, funkcióját ellátó, eredeti, de élettani alapú zenét írhatnának.
A komolyzenének pedig marad az ötlettelen, sivatag elmék sora, akik azt hiszik attól, hogy szeretik a zenét, még írni is tudják.
Es ilyen emberek egytemen szakot vezetnek?????????????
No comment.
Igazi csemege