Gittrágás, avagy még mindig ugyanott tartunk - POSzT 6. nap

A hatodik napon volt díjátadás, megsértődés, anti-vita és egy jó előadás.

Véget ért a Színházi Dramaturgok Céhének Nyílt Fóruma. A felolvasó-színházi programok mellett idén is megvitatták a Nyílt Fórum Füzetekben megjelent legfrissebb magyar drámákat, melyek közül titkos szavazás alapján Székely Csaba Bányavirág című darabját találták a legjobbnak, így az idei Vilmos-díj a fiatal szerzőhöz került, akinek ez volt az első drámája.

Szakmai beszélgetést tartottak a Pécsi Kulturális Központban a független társulatok helyzetéről. Az ötlet Szabó Györgytől, a Trafó igazgatójától származott, aki lábtörés miatt nem tudott részt venni a beszélgetésen. És hiányzott Vidnyánszky Attila, a debreceni Csokonai Színház igazgatója is, aki tulajdonképpen tisztázaltan körülmények között távozott Pécsről: a Mesés férfiak szárnyakkal című előadás szakmai vitáján Pethő Tibor újságíró azon mondata után, hogy "a magyar, a hazai magyar nézőközönségnek ehhez az előadáshoz, szerintem igen kevés szellemi csatlakozása van", a székét felrúgva kiment a beszélgetésről, majd egy óra múlva elhagyta a várost is. Egyes információk szerint amúgy is indult volna Pécsről, vissza Szegedre, próbálni. (A vita itt hallgatható és olvasható.)

Jelen volt viszont Zsótér Sándor, Máté Gábor, Csizmadia Tibor, Erős Balázs, Schilling Árpád, és a moderátor, Márta István. A beszélgetés a színészképzéssel indult, tudniillik, hogy rengeteg színész jön ki minden évben a budapesti és a kaposvári egyetemről, innen kanyarodtak arra, hogy a szerződés nélküli színészek saját társulatokat alapítanak, innentől kezdve a független szcénát erősítik. Szóba került, hogy van már példa a kőszínházi és a független alkotók közös munkájára, de a beszélgetés rövid időn belül teljesen parttalanná vált, sem új információkat, sem megoldási javaslatokat, sem új nézőpontot nem adtak a megszólalók: aki a témában egy kicsit is jártas, nagyjából ugyanúgy jött ki a beszélgetésről, mint ahogy bement. Esetleg egy picit idegesebben, hogy megint nem történt semmi az üggyel kapcsolatban. Felszólalt Lengyel Anna dramaturg, aki hiányolta a meghívottak közül a jelenleg valóban gyakorló független társulatok vezetőit (HOPPart, KoMa, Maladype), és szót kért Csáki Judit kritikus is, aki azt kezdte feszegetni, hogy a kialakult helyzetért, az előadó-művészeti törvény hiányosságaiért, pontatlanságaiért nem csak a politika, hanem a szakma is felelős. Sőt. Kérdéseikre, felvetéseikre nem igen érkezett reakció. A beszélgetés meghallgatható itt.

Este az Ifjúsági Házban nagyjából háromszor annyian szerettek volna bejutni a kaposvári egyetemisták Hat szerep keres egy szerzőt című előadására, mint ahány férőhely volt, és ez végül majdnem sikerült is, csak néhány embert kellett elküldeni. Nekem viszont fél óra múlva mennem kellett, hogy átérjek a Chicagóra, így az előadásról nem tudok beszámolni, épp akkor indult a lényegi történet. (És nem, nem vettem el a helyet senkitől, a lépcsőn nyomorgók közül ült valaki a helyemre, hogy legalább levegőt kapjanak, és lássanak is valamit.)

A HOPPartosok nem a színházban, hanem a Park Moziban játszották a Chicagót - itthon az Átriumban volt a bemutató tavaly nyáron. Az előadás első fele a pécsi mozi szabadtéri részére lett áthangolva, viszonylag nagy játékteret biztosítva így a Frédi és Béni jelmezben játszó színészeknek. A tér adta lehetőségeket használták is: a Cell-block tangónál például az épp férjgyilkosságát elmesélő szereplő ki tudott szakadni a zenész-státuszból (ja, merthogy végig a színészek voltak a zenekar is, 2 in 1, vagyis 3 in 1, mert a táncosok is), közelebb került a nézőkhöz; Morton Mama és Billy Flynn pedig az óriási betonlépcsőkön fölmászva megkerülték az egész nézőteret. Billy Flynn színrelépése után költöztünk be a mozi nézőterére, onnantól hagyományos színpad-nézőtér felosztásban folyt az előadás.

Zsótér Sándor a két kőkorszaki szaki (esetünkben szuka) stílusában rendezte meg a Kander-Ebb-Fosse szerzőhármas világhírű musicaljét. A szövegeket, dalszövegeket Hamvai Kornél és Varró Dani fordította újra, bár érzésem szerint van benne jó pár HOPPart-copywrite is. Horváth Csaba a különböző magyar népitáncokra építette a koreográfiát, érdekes módon bármely figura rámegy az amcsi jazzre. A Frédi-Béniből adódó rajzfilmes, karikatúraszerű stílben föl sem merül az a kérdés, hogy vajon Roxie és Velma (Rózsi és Vilma) miért Mátyássy Bence és Friedenthál Zoltán, Billy Flynn miért Radnay Csilla, Morotn Mama miért Herczeg Tamás, és a többi szereplőnél miért nincsenek fölcserélve a nemek. Mert ebben az esetben tényleg tökéletesen mindegy. Három dimenziós rajzfilmet nézünk, amiben emberek szerepelnek. Teljesen mindegy, hogy férfiak vagy nők, a lényeg úgyis abban van, hogy ugyanabban a mocsokban élünk, valószínűleg a kőkorszak óta. Van megvesztegetés, manipulációs, rivalizálás, kivételezés, és persze mindent a pénz mozgat.

Schilling Árpád azt mondta a függetlenes beszélgetésben, hogy "csak azt szajkózni, hogy még több pénz kéne, mert így is nagyon kevés, ez szerintem csak arra lesz jó, hogy amikor már minden kirohad alólunk, akkor is erről beszélünk". Hát, ja. Mondta ezt néhány órával később egy működő független társulat is.