Ilyen akromegáliás szereplőket ma már nem trendi színpadra engedni, akkor is csak a jezsuiták mertek ilyet csinálni (fel is oszlatták őket)

Erről se lehet olvasni máshol, csak itt.

Kíváncsi vagyok, mikor meri valaki elővenni ezeket a rajzokat, és felhasználni (tudjuk, félnek az epigonságtól). Egy kis tisztelgést megérdemelne a múltnak ez az elfeledett (elfelejtetett "klerikális csökevény") része. Másutt ilyenre fesztiválokat rendeznének, korabeli darabok (gondolom, ismertek), díszletek, jelmezek (a rajzok alapján tökéletesen átvehetők) alapján, sőt még az előadás módjára vonatkozó szabályok is megvannak. Kell ennél több?

A komolyzene (a művészetek egésze) válsága mára sajnos nem egyszerűen egy boncolgatandó sajnálatos kérdés, hanem a sötét középkorhoz hasonló jelentős értékvesztés előhírnöke.

Az építészet, mint elképesztő erőforrás igényű (több szűrőn átmenő) és "sine qua non" funkcionális művészeti ág, egészséges kompromisszumok révén tartja magát. De a személyre szabható, nem feltétlenül közösségi ágakban (irodalom, képzőművészet, zene, filmművészet) az "intellektuális olló" teljesen szétnyílt. Ráadásul a zenében a legsúlyosabb a helyzet.

Az "intellektuális olló" - ha szülhetek egy ilyen kifejezést - lényege, hogy mintegy évszázadnyi türelmes várakozást követően a közönség elfordult az individualista sztárművészek alkotásaitól.

Mint minden művészi ágat így a zenét is jellemezték forradalmi időszakok (Ars nova; countenance angloise vulgarizmusa - terc, kvint, páros ritmika; Monteverdi előkészítetlen disszonanciái - stile moderno, akkordikus szemelélet; nápolyi homofónia), de egészen Beethoven fellépéséig az alkalmazottként ügyködő szerző nem dacolhatott a közönséggel. A forradalmi romantikában ez megváltozott A szerzők (részben kortikális süketen, belefásulva saját próbálkozásaikba) egyre inkább egymásnak, maguknak írtak a közönség kegyét többé nem keresték. Elutasítás esetén elmaradt az önkritika, gőgős megvetésnek és a sebek nyalogatásának átadva a helyét.

Hiszen elsődleges mércévé az újdonság vált és legfőbb stigma az "epigon" lett. Azonban közönség nélkül a művész nem létezhet, ezen szimbiózis alkotó enregiáinak forrása. Sajnos a klasszikus zene így kontroll nélkül annyira új akart lenn, hogy - előre látható módon - kikezdte biológiai gyökereit (tonalitás, ritmus).

Ezzel kimondta halálos ítéletét. A közönség képmutató, sznob maradéka is elpártolt tőle és a funkcionális, élettani alapokat megtartó, minden igény kielégítésére kész, piacorientált (immár könnyűzenének nevezett) műfajhoz pártolt. Sajnos utóbbi egyre kevesebbet kér és kínál intellektuálisan de már természetesen késő. A komoly és könnyűzenei réteg szétvált. Az igényes zenére vágyó, de cserbenhagyott kisebbség a múltba réved, a kortárs komolyzenének pedig csupán elenyésző számú híve van (ha van). A könnyűzene rajongótábora többezer szerese az előző maroknyi csoportnak, de talán, ami a legnagyobb baj, hogy a generációról-generációra felbukkanó, zseniális zeneszerző tehetségek szinte teljes csoportját felszippantja, mielőtt képességeikhez mért, intuitív, funkcióját ellátó, eredeti, de élettani alapú zenét írhatnának.

A komolyzenének pedig marad az ötlettelen, sivatag elmék sora, akik azt hiszik attól, hogy szeretik a zenét, még írni is tudják.

Es ilyen emberek egytemen szakot vezetnek?????????????

No comment.

Igazi csemege