Persze, hogy léteznek! Csak nem Shakespeare Rómeó és Júliája. Én csak Rómeóról beszéltem, eszemben sem volt más tizenévesekre általánosítani.

Tothmanci:

az én esetem volt tovább is: hogy most már ismerem azt az embert, és nem biztos, hogy tudnám szeretni. A belevetített ideál, az más volt, abba voltam szerelmes.

"meg is tudtam volna halni érte, s onnan számítom felnőtt koromat, hogy keserű mosollyal megállapítottam, dehogy, nem fogok belehalni" - írod. csakhogy R és J nem jutott el a keserű megállapításig. ők megálltak a meghalásnál. utólag biztos ők is így gondolták volna. te is csak utólag jöttél rá, nem akkor, abban a pillanatban, amikor meg tudtál volna halni.

Juditom, nem állítom, hogy sok mindenben nincs igazad, csak épp nincs sok köze a darabhoz, és végképp nincs a lényegéhez. A "nem vehetők komolyan az érzéseik", "a fiatalok álhatatlanok és felszínesen ítélnek", és pláne a "mi lett volna, ha..." megközelítések teljesen értelmetlenek a darabbal összefüggésban. Látom, minden igyekezetem a meggyőzésedre hiába volt, ugyanott tartunk.

Pedig abba bele se mentünk, hogy léteznek érett módon gondolkodó tizenévesek, létezhet a szerelmükben mélység és állhatatosság, és nem feltétlen Adonisz, illetve Vénusz után futnak. Magam is ismerek tizenéves korból eredeztethető azóta is hűséges és boldog házasságokat, ahol láthatóan nem elsősorban a külső döntött.

Közben azért nem csak a Róza-szálra hívnám fel a figyelmet, hanem arra is, hogy hogyan beszélnek egymásról, mindig csak arról áradoznak, hogy a másik mennyire szép. Róza is, akiért sűrű könnyhullatásban érkezik Rómeó a bálba, azért lesz elfelejtve, mert meglátja Júliát, aki "túl szép a földre". (addig persze róza volt a legszebb) Ennyi az alapja az érzelmeknek. Biztos, hogy mellé lőtt a rendezés?

(hozzáteszem: meg is tudtam volna halni érte, s onnan számítom felnőtt koromat, hogy keserű mosollyal megállapítottam, dehogy, nem fogok belehalni, ha érzelmeim nem találnak viszonzást... túlélem. De évekig azt hittem előtte, hogy nem... Nagyon szép volt, valóban. Egyfajta ártatlanság kora. Azóta már ismerem az illetőt, és nem biztos, hogy tudnám szeretni azt az embert, aki ő valójában. A férjemért is meg tudnék halni, ha olyan helyzet adódna, hogy önfeláldozásra van szükség. De őérte. Nem egy idealizált képért.)

Ezt szerintem eléggé kifejtettem, és ismét a Róza szálra hívnám fel a figyelmet, nem véletlen, hogy Shakespeare úgy ismertet meg minket a főhőssel, hogy az éppen másba szerelmes ugyanolyan fülig, annyira, hogy szinte depressziós, és a  bálba sem akar elmenni. Csak ott épp meglát egy jobb nőt, és utána ahogy Lőrincz barát mondja: "tedd egyik esküt a másik mellé, nincs különbség". Továbbá hozzáfűzi, hogy igen, ez a korosztály pusztán a szemével szeret - hiszen egyebet nem is tudnak egymásról, csak azt, hogy hogy néz ki a másik. A másik testét ismerik csak, látásból. Ha tehát degradálást érzel, fordulj Shakespeare mesterhez, miért úgy hozza elénk a főhőst, hogy pont egy másik csajért lángol ugyanúgy, aki egyetlen pillantás alatt el is lesz felejtve, mert megpillant egy pillanatnyilag szebbet? S aztán erre még egyszer kitér Lőrincz barát. Ha tehát valaki degradál, az a mester. 

Ez egy híres szerelmi dráma, de azért a leghíresebbnek nem mondanám, egy a híresek közül, illetve egy a híres Shakespeare drámák közül. (de csak azért, mert a végén meg is halnak, különben a házasságukat is meg kellene írni, és az már... hajaj...)

Én is voltam tizenhét, és hittem szerelmesnek magam valakibe, akiről alig tudtam mást, mint hogy hogy néz ki, illetve egy felettébb vonzó tulajdonságát tudtam, de az emberről magáról alig többet. Az ember nem a másikat szereti ilyenkor, hanem azt az idealizált képet, amit a másikba vetít, aki biztos ilyen, meg olyan, meg amolyan. Saját ábrándját vetíti ki az ember, és abba szerelmes. Aztán mikor kiderül, hogy nem felel meg a másik az idealizált képnek, akkor jön a kiábrándulás.

Bocs,hogy belekotnyeleskedem,de a világirodalom leghíresebb szerelmi drámáját birtoklási vággyá degradálni,több,mint illúzióromboló.

Nem hiszem,hogy bizonyos kor alatt nem lehet igazán szerelmes az ember.

A legtisztább,legőszintébb,legkevésbé spekuláló és viszonyító szerelem éppen fiatalon alakulhat ki.

Ellenpárja a bizonyos kor fölötti szerelem,ami lehet ugyan őszinte,de olyan sok élettapasztalat,viszonyítási alap és érdek kapcsolódik már hozzá,hogy lehet,hogy éppen ez öli meg az érzelmeket.

Amit éreznek, az puszta vágy, ami a külsőből fakad. Ha erre fókuszál a rendezés, akkor egyátalán nem lőtt mellé. Természetesen tudom, hogy a birtoklási vágy sokszor nagyon hasonló a szerelemhez, szinte megtévesztő. De attól még nem az.

Ha két ember családja szemben áll, azt anélkül is kénytelen elfogadni, hogy ezt rákényszerítenék. Egyszerűen az a helyzet, akár elfogadja, akár nem.

Szerintem nem kell ezt túlbonyolítani. A szerelem teljessége a másikkal szembeni hiányérzet hiánya. Az  külső nézőpont, hogy én tudom, hogy valamit hiányolniuk kellett volna. Őket baromira nem érdekelné. (Hány felnőtt éli le az életét anélkül, hogy tudná, mit kellene hiányolnia.) A dráma szempontjából érdektelen is.

Ne keverjünk mindent össze. Ha valamit rólam biztosan tudhatsz, hogy mindig különös fontosságot tulajdonítottam a felnőttek gyerekek iránti felelősségének. A felnőttek által teremtette szabályok meghatározzák a felnövekvő nemzedék életének kereteit évtizedekre, sőt akár évszázadokra. Ha ezek a keretek destruktív elemeket tartalmaznak (pl.fogadd el az abból következtő szabályokat, hogy a családaink könyörtelenül szemben állnak, vagy fogadd el, hogy mi magasabb rendűek vagyunk stb.), azzal az idősebb nemzedék árt a fiatalabbnak, mert megpróbálja útját állni egy gyümölcsözőbb elképzelésnek. Annyira nem bonyolult ez.

A szerelem teljessége a puszta fizikai vágy volna? Mert itt egyébről nincs szó. Egy nagyon heves vágyról, ami mögött azonban mély érzések nincsenek, nem is lehetnek, mert egymásról mást, mint a másik külseje egyáltalán nem tudnak.

Hogy valami heves, vagy mély, egyáltalán nem ugyanaz a dimenzió. Itt egy rém felületes, ám ugyanolyan heves érzésről van szó. Csupán egymás külsejének tetszetősségéről. A vágy heves lehet, de mély aligha. Mély érzelmeket egymás megismerése hozhat, és a közös múlt. Egy szép arc önmagában nem. A szerelem teljessége ugyanaz, mint a vágy teljessége? Vagy  szerelem teljessége éppen a közösen átélt évek, az a mélység, amikor már a másikkal egyszerre mondok ki dolgokat, szinte szimbiózisban élek VELE?  

A görögök négy szót használnak a szeretetre: sexus, eros, filia, agapé. Neked feltételezem, hogy nem kell lefordítanom. Mi volna a szerelem TELJESSÉGE, ha nem az, mikor mind a négy jelen van? Rómeó és Júlia esetében legfeljebb csak az első kettőről lehet beszélni. Hol itt a teljesség? A vágy az mindjárt szerelem is?

A szülők már átmentek mindazokon a csapdákon, amiken a fiatalok nem. Pontosabban látják azt is, amit azok valójában éreznek, és van ismeretük arról, minek mi a vége és a következménye. A kisgyermek ablakon kimászási törekvését "elnyomni", akadályozni tehát helytelen? VAgy éppen ez a szülő kötelessége, tudván, hogy a gyermek természetes kíváncsisága ez esetben szükségképpen a halálát okozza?

Kedves Judit, te mégis az idő dimenzióról beszélsz, hogy ti. ez múló fellángolás. A fellángolásnak és múlásnak időbeli kiterjedése van. Én meg azt mondom, hogy itt és most átélik a szerelem teljességét. Az a jövő, ami ezen változtathatna, számukra nem jön el.

Alapvető drámai szituáció: időbeli, térbeli, cselekvési feltételekben présbe helyezzük a szereplőket.

Minden szülői generáció -  koronként változó intenzitással - próbál a saját elképzelései szerint kereteket adni az utána következők életének. Ez nem más, mint arra való helyes vagy helytelen törekvés, hogy bizonyos késztetéseket kigyomláljon az ifjúságból, értelmes vagy oktalan tilalomfákat állítson. Ilyen értelemben beszéltem ártalmas szülői beavatkozásról.

""Nem az idődimenzió számít, hanem az érzés mélysége. "

Talán hevessége. Mert heves vágy az valóban van, pont olyan, mint Róza iránt, és a mélysége is pont annyira "komoly". Ismertem egy fiút, 15-16 éves korában állandóan szerelemes volt, mindig halálosan, de két hetente másba. Ennyit a mélységről. Egyszer komolyan vettem, és segítettem összejönni a kiszemelttel, aki onnantól kezdve már egyáltalán nem volt érdekes. Azután soha többet nem segítettem neki ilyen ügyekben.

Az érzés mélysége. Magam is arról beszélek. Meglátok valami csillgogót, ami tetszik, és emészt utána vágy, hogy megszerezzem, mindaddig, amíg nem látok egy még nagyobb és csillogóbbat. Akkor már arra fogok vágyakozni. Rómeónál legalábbis nincs szó egyébről. Ha Shakespeare nem így gondolta volna, Rómeó nem úgy jelenik meg előttünk, mint aki pont ugyanúgy sóhajtozik egy másik hölgyért, amiért el sem akar menni a bálba. Ott aztán egy pillanat alatt meglát egy még csillogóbbat, és az előző vágy tárgya már el van felejtve. Júlia pont ugyanúgy azonnal el lesz felejtve, ha egy pillanatnyilag még szebb jön, efelől nem kell kétségeink legyenek. Ez lenne a mély szerelem? Vagy csupán a birtoklás vágya valami iránt, amiről azon kívül, hogy hogy néz ki, nem is tudhat semmit? Igen, a kisgyermek kínzó vágya a legújabb csillogós távirányítós kisautó iránt pontosan ugyanilyen kínzó, az biztos. Talán sokszor úgy is érzi, bele is hal, ha nem kaphatja meg AZT.

A szülők semmiféle érzést nem próbálnak megölni, mivel egyáltalán nem is tudnak róla. Csak a dajka tud róla.

Kedves Judit, ennek a szerelemnek a jövőjével nincs miért foglalkozni. Ugyanis a drámai feszültség lényege két fiatal aktuális szerelmének komolysága két ellenséges család sarjai közt. Ha ez nincs, nincs ügy, nincs dráma (és nincs nagy drámaköltő se). Csak a kívülálló bölcs felnőtt legyintget e szerelem láttán  túlzott magabiztosan, mert a benne élőket bizony a halálba viszi. Mi az tehát, amit nem kell Rómeó szerelméből "halálos" komolyan venni? Mindent a legkomolyabban kell. Az öröm és a szenvedés nem attól valódi, hogy kisgyerek, ifjú, meglett ember vagy aggastyán éli át, vagy hogy az ok komoly-e. Mitől lenne egy kisgyerek  - egyébként oktalan - félelme kevésbé kínzó, mint egy felnőtt ember valódi félelme? Sőt, egy kisgyerek félelme sokkal megrendítőbb számomra, mert ő biztonságát csak másoktól remélheti. Miért ne lehetne az ifjú kör első - esetleg tiszavirág életű - nagy szerelme elemibb erejű, mint egy későbbi? Nem az idődimenzió számít, hanem az érzés mélysége. 

Mercutio figurája csodálatosan kigondolt. Maga a pezsgő élet. Sziporkázó szellemű, magával ragadó hűséges barát. Olyan igazán magával sodorja a családok közötti ellenségesség, olyan igazán viaskodik, mint egy felnőtt. Ugyanazt mondhatnánk, mint más összefüggésben fentebb Rómeóról és Júliáról. Csak a halált fogja fel úgy, mint egy játékot, amíg gyerekes ártatlansággal a kapujában nem áll.

Sh. nem mosolyogja meg ezeket a fiatalokat, annál sokkal kiválóbb lélekbúvár. Azt mutatja be, miként próbálja a szülők nemzedike kétes indítékkal megölni azokat az érzéseket, amik a fiaiban sarjadnak tisztán és őszintén.

Magam egyébként szeretem a régi fordításokat, mert a nyelvezet archaikusabb vonásai teljesebbé teszik az illúziót. Szerintem ma sem lehet Sh. úgy fordítani, hogy a fordító által használt nyelve ne húzzon a régmúlt felé.

Csak annyi még hozzá, hogy néhány újraszövegezés nagyon jó, pl.: a Nemzetiben néhány éve bemutatott Peer Gyntnek is kifejezetten jót tett az új fordítás. A modernizációs törekvés azonban valóban, gyakran úgy talál mellé, hogy... jaj... Sopronnak kifejezetten jó színháza és társulata van, de a Nórát úgy mutatták be néhány éve, hogy Ibsen drámája tökéletesen ki volt herélve, és totál érthetetlen volt a végén Nóra távozása. Ami Vígszínházat illeti, az utóbbi években elkerülöm, az "Úrhatnám..."-ra mással mentem, az nagyon jó volt, megint csak, Parti Nagy Lajos átdolgozásában. NA, az profi lett. De már az ott látott Kaukázusi Krétakört szívesen törölném színházi élményeim közül, na persze, Zsótér rendezés...

A művészet egyik lényege  az is volna, hogy a mindennapjaimból kiragadva, esszenciálisan tanítson valamire. Ez, ha túlságosan vulgarizálják, nem fog menni. (P.: az egyébként igen jó Mahagonny tündöklése és bukása is agyonra volt vulgarizálva, így egy csomó minden "oda lett", elvitte a látvány, noha rendkívül mély és kegyetlen darabról van szó. Akár a szintén néhány éve bemutatott Zemlinsky operában, a Törpében.

Kedves VB, a darabban kifejezetten szó van róla, hogy Rómeó szerelmét nem kell olyan komolyan venni. Ha Shakespeare így gondolta volna, ahogy mondod, akkor nem írja bele a Róza szálat, amire aztán Lőrincz barát vissza is tér, "tedd egyik sóhajt a másik mellé, nincs különbség" mármint a Rózáért való sóhajtozás, és az ő hirtelen Júliára cserélése között.

Aztán ott vannak a haverok: szabad nekik nyilvánosan kardozni, nyilvánosan balhézni, sértegetni egymást, és akár ölni is, merő kakaskodásból. A felnőttek világa más, érettebb világ, eszesebb, teljesebb. Ők már tudják, mi a házasság valójában.

Egyszerűen az ifjúságról szól a darab, az esztelen és féktelen ifjúságról, amit csupán "szelek" vezérelnek, akik még azt hiszik, a szerelembe, már amit ők annak neveznek, még belehal az ember. Shakespere Lőrincz barát alakjában meg is mosolyogja őket. Jobb Rómeónak és Júliának, hogy meghalnak, mintha megpróbálnak egymással házasságban élni, és az esztelenség miatt végigélik azt, amit kiábrándulásnak nevezünk. Az esztelen "szerelem" és annak vége a Rómeó és Júlia története. Semmiképpen nem szabad így társat választani.

Az meg kiderül, hogy csakis arról van szó, hogy a másik hogy néz ki. Ez Shakespearenél is kiderül, csak mivel a fordítás régi, irodalmibb szöveggel. De nagyonis kiderül. Semmit nem tudnak egymásról, csak azt, hogy hogy néz ki a másik. Ennyi a "szerelmük" alapja. Ettől függetlenül ezt a rendezést én sem nézem meg.

Kedves Judit, szerintem a darabban a főhősöket eszmények, helyes és természetes érzelmek vezérlik, ez áll szemben a a két családfő érdekek és konvenciók mozgatta rideg világával. Minden fiatal helyes és szép dolgok vágyában nő fel, ha a környezete nem próbálja ezt gátolni, rombolni. Szerintem nincs ártalmasabb, mintha a felnőtt társadalom - például a művészetekkel rendszeresen visszaélve - részt vállal ebben a rombolásban, nem mellesleg megfoszt a művészet katarzisától. Úgy is mondhatom, bűnös dolog, ha az álművészet a művészet élvezetétől foszt meg, arról szoktat le fogékony korban.

Nem tulajdonítok jelentőséget annak, hogy kettejük szerelme mennyire érett kapcsolat. (A kor fogalmai szerint nagyjából az, hiszen akkoriban a Júlia korúakat már férjhez adták, ahogy erre az anyja is utal.)  A darab rendezése szempontjából azonban nem mindegy, hogy két ember szerelme elsilányul, vulgarizálódik-e pusztán annak kedvéért, hogy a mai fiatal ráismerjen magára vagy kortársaira. A művészetnek nem az a dolga, hogy visszatöltse a társadalomba, mint egy kivájt zsemlébe a belét, hogy ez vagy, meg ez vagy, csak azért, hogy a néző a művel szemben elfogadóvá váljon, megkapja a hülye mankót, hogy aha, ez valóban ismerős nekem. (Rosszabb esetben olyat töm bele, ami a kultúrájától idegen, mert igényesebb környezetben él, és amivel traktálják  - pl. az egyik kritika által emlegetett obszcén tónus -, az számára idegen, taszító.) Épp ennél a darabnál - miután az alapkonfliktus mára már nem korélmény - főleg az lehetne a cél, hogy érzelmeket (szerelem, barátság) kiemeljen a köznapi, közhelyszerű dimenziókból, megmutassa kapcsolatok lehetséges minőségét. Mindenkinek megmutassa. Annak is, aki egyébként ahhoz van szokva, hogy a barátság annyit tesz, mint jót balhézni együtt, a szerelem meg annyit, hogy hanyatt dönteni egy extasytól kába tyúkot a dizsiből elfele. Miután kötelező olvasmány, bárkit el lehetne rá hozni. Rendes színházi előadások mellett bármiféle gyereknél el tudtam eddig érni, hogy szívesen menjen oda. Igaz, azok rendes Shakespeare- és Moliére-, stb. előadások voltak. Az én szememben az, ami sok helyen ma folyik, a kultúrából való tudatos kirekesztés, mert jó szívvel nem tudnám ajánlani, aki meg lépremegy, az úgy érzi, hogy a pénzéért jól pofán csapták. Nézd meg a cikk ajánló szövege mint viszonyul ahhoz, ahogy egyes kritikák lefestik. Ez az ajánlás félrevezető, megtévesztéssel csalja be közönségét.

Lőrincz barát egyébként mondja is Rómeónak, hogy ti még a szemetekkel vagytok csak szerelmesek. Lefordítva "maira": egymás testéért.

Lőrincz barát egyébként mondja is Rómeónak, hogy ti még a szemetekkel vagytok csak szerelmesek. Lefordítva "maira": egymás testéért.

Ahogy elnézem, ismét egy bemutató a Vígben, amit kihagyok. Valamikor nagyon jó színház volt.... Bár egy nagyon jó előadást láttam ott azért nem olyan régen: az újrafordított Úrhatnám polgárt. Na, azt bátran ajánlanám mindenkinek, ha még műsoron volna. Zseniális lett.

Annyit megjegyzek a kritikához, amit belinkeltél Vörösbegy: ha az ember elolvassa az eredeti darabot figyelmesen, hát, ezek bizony egymás testéért vannak oda, Shakespearenél is. Miért lesznek öngyilkosok? MErt az egyik tizenhat, a másik tizennégy éves, azért. De mély szerelemről nem lehet beszélni. Pláne, Rómeó úgy jelenik meg előttünk, hogy éppen másért van oda, pont olyan intenzíven, mint Júliáért. Rómeó egy teljességgel megbízhatatlan robbanékony, szenvedély-ember. Aztán meglát egy jobb tyúkot, és Róza, akiért olyan nagyon szenvedett csak két perccel azelőtt - már el van felejtve.

Júlia meg egy elkényeztetett, szenvelgő csitri, mindig mindent a feneke alá tettek, soha nem kellett megküzdjön semmiért. Egyszer nem úgy van, ahogy ő akarja, akkor már méreg ivás van, kérem.

Abszolút belefér a kocsigyújtás is, Rómeóék egy csapat úrifiú, akiknek egyszerűen minden szabad, gazdag szülők hatszázas mercivel száguldozó gyerekei lennének ma. Ez a része nincs is annyira mellé lőve.

Engem inkább az foglalkoztat, hogy ha nem halnak meg, ugyan meddig tartana ez a házasság, és mikor lépne félre Rómeó egy "mégszebbel"?