Karinthy Márton: "Néha meg kell állni'"

Szinte csoda, hogy egy magánszínház a ’80-as évek óta töretlenül működik. Karinthy Márton gyerekkori álmát valósította meg azzal, hogy létrehozta saját színházát, mely az idei évadban ünnepli fennállásának harmincadik évfordulóját.

- A szlogen szerint a Karinthy „Buda népszerű színháza". Amikor harminc éve színházat alapított, miért ragaszkodott a budai oldalhoz?

- Idestova kétszáz éve tartja magát az a megállapítás, hogy Budán nem él meg színház. A háború után körülbelül egy hétig működött egy színház a József Attila Gimnázium színháztermében, de ahogy felszabadult Pest, rögtön menekültek vissza. Mégis arra gondoltam, hogy Budának is szüksége van színházra. Egyrészt igény volt rá, másrészt a Karinthy család hagyománya ide köt a XI. kerületbe.

- Azt mondták, a vasúti felüljárón túl már csak préri van. Azóta átalakult a környék, és ha most tényleg elkészül az Etele téri metróvégállomás, akkor az Budapest legszebb tere lesz. Amúgy a Bartók Mozit szerettem volna a körtéren, de azt nem kaptuk meg, így a Haladás Moziból lett a Karinthy Színház. Amikor először beléptem, a csupasz falakon kívül egyetlen patkány állt középen. Farkasszemet néztünk, hogy egyikünknek mennie kell. Jól döntött, hogy elment. És évtizedek alatt hitelekből, kemény munkával létrehoztunk egy szépen berendezett színházat. Az előcsarnokot tavaly másfélszeresére növeltük, lett forgószínpad, most lesz próbatermünk. A kerület túl sokat nem áldozott rá, de legalább a bérleti díjat minimalizálták, és hagytak dolgozni. Ez Buda egyetlen, folyamatosan játszó kőszínháza. Minden este fogadja a polgárokat, és polgári előadásokat nyújt. Ezzel a gyerekkori álmom teljesült.

- Nem volt rizikós magánszínházat indítani a 80-as években?

- Dehogynem. Nem is létezett ilyesmi. Utólag tudjuk, hogy az a korszak már a szétesés felé vezetett. De akkor csak azt tudtuk, hogy támadt egy keskeny rés a marxizmus betonfalán. Hököm Színpad Kisszövetkezet volt az első nevünk: mintha egy cipőfelsőrész-készítő kisszövetkezetet alapítottunk volna, aminek a terméke színházi előadás. Féltünk, hogy ha úgy tűnik, nyerészkedni akarunk, akkor az egészet lefújják, és visszaterelik a közösbe.

- Bárkinek is megfordult a fejében, hogy valaki nyerészkedni akar egy színházon?

- Ami úgy kezdődött, hogy „magán", az mind gyanús volt. Azt csak a színházcsinálók tudják, hogy ha fönntartja magát egy színház, már az nyereség.

- Mindig gondolkodtam, és mindig kinevettem magam. Egy társulat fönntartása megduplázta volna a terheimet. Ezért mindig produkcióra szerződtetek. Sír-nevet alapon játszunk: ha sikerünk van, együtt nevetünk, ha bukunk, akkor sírva elválunk egymástól.

- Szóval hiába tart valamit szakmailag értékesnek, le kell venni a műsorról, ha nem jön a néző.

- Így van, ez a lényeg, és ezt még nem értékelik eléggé. 100%-ig a piac és a saját tőkeerőm határoz meg. A legmagasabb szintű Csehov előadás is áru, hiszen a közönség jegyet vesz rá. Én úgy próbálok művészetet csinálni - a szó eredeti és átvitt értelmében is -, hogy a saját vagyonommal felelek érte. Ha bukom, akkor öt előadás után le kell venni, de ugyanúgy másfél havi munkánk van benne.

- A jubileumi évadot a műsorterv jellemzi majd, vagy lesz erre egy szervezett esemény?

- Az ünnepeket ilyen értelemben nem nagyon szeretem, inkább a dolgos hétköznapokat kedvelem. De az embernek néha meg kell állnia, és a harmincadik évforduló ilyen. A munkatársaim megpróbálnak valamit összehozni az elmúlt harminc évről, még nem tudom, film lesz-e belőle, vagy előadás, vagy csak összeülünk és beszélgetünk. Szeretném, ha a műsorterv és az évad színvonala tenné jelessé az évfordulót. Csurka Istvánt harminc éve nem játszottak, mi Az eredeti helyszín című darabjával nyitunk. Találtam egy nagyon jó, '30-as évekbeli darabot, A templom egere a címe, ez most Kovács Patríciának való szerep. Szeretnék ismét egy kötelező olvasmányt élvezhető formába önteni, a Szent Péter esernyőjét. És a beavató színházi sorozatunk is folytatódik, ezúttal az Abigélt rendezi Vidovszky György. Nem szégyellem, én a kellemes előadásokat szeretem. Persze nem jelenti azt, hogy ne kacsintgatnék olykor akár az avantgárd felé is, számos példa van erre az elmúlt harminc évből. Mindent összevéve elég határozott karaktere van a színháznak. Nem érzem sem túlhaladottnak, sem degradálónak, sem kommersznek, sem bulvárnak. Az, hogy jó darabokat, jó színészek jó rendezésben eljátszanak, az egy vállalható program. Szeretem, hogy jól érzik magukat nálam az emberek. Színháziak és nézők egyaránt. Szükség van ilyenfajta színházra. Korunkban talán még sokkal jobban, mint korábban. Ez is a harminc év summája.