"Ne csak a szád járjon!"

Amikor kiderült a Nemzeti Színház idei évadterve, sokan felkapták a fejüket: Rába Roland rendezni kezd, s mindjárt kettőt is. Mostanra az egyiken már túl van, a másiknak épp a közepén tart. És senki ne gondolja, hogy ez olyan magától értetődően ment.

Fidelio Est: Ha egy színész elkezd rendezni, általában azt mondják, biztos elégedetlen a szerepeivel, máshogyan akarja magát megmutatni. Én azt érzem, nálad egészen másról van szó.

Rába Roland: Szerintem nagyon sok színész rendelkezik olyan képességgel, hogy kitaláljon és megszervezzen jeleneteket, akciókat, érezze a hatásmechanizmust, a tempót, a ritmust. Már a főiskolán is hívtak az osztálytársaim, hogy nézzem meg a jeleneteiket és mondjak róla véleményt. Ez egy általános képesség, nem mondom, hogy mindenkiben benne van, de a színészek nagy része ilyen.

FE: Mégsem kezd el mindenki rendezni.

RR: Mert nyilván a többségben van valamiféle szorongás. Bennem mindenképp. Féltem, hogy biztosan nem gondolkodom olyan komplexen, ahogy ehhez kellene. Meg nagyképűnek éreztem volna, hogy a nevem alá az van kiírva, rendező... És biztos közrejátszik a lustaság, a felelősségérzet eltartása, meg az apróbb dolgok, amivel mindig megmagyarázom, hogy miért is nem vágtam még mindig bele.

FE: Most mi volt az áttörés?

RR: Alföldi Róbert a kezembe adta Tábori György Mein Kampf című darabját, azzal, hogy ha tetszik a szöveg, megcsinálhatnám jövőre a Stúdióban. Talán az változtatta meg a hozzáállásom, hogy konkrétan ajánlott egy darabot. Ha csak azt mondta volna: csinálj meg valamit, valószínűleg még mindig hezitálnék...

FE: Akkor ezek szerint az igazgatód észrevette, hogy mocorog benned ilyesmi, alkalmas lennél rá. Ez jól esett?

RR: Inkább azonnal beparáztam. Próbáltam magam győzködni: "Tessék, itt van, dolgozhatsz! Jó a szöveg, most már nem mondhatod azt, hogy ha találnál valami jót, akár rendeznél is. Ne csak a szád járjon, hanem gyerünk!" Nem ismertem egyébként a darabot. Az tetszett meg benne, hogy nagyon jó a humora, de amin humorizál, azzal nem szoktunk viccelni. A halállal, a borzalommal való viccelődésben van valami karcosság, és ez nekem nagyon teszik. A szerző a 30-as évek végén a származása miatt került Londonba és Amerikába, majd ötven évvel később megírt egy darabot a tinédzser Hitlerről. A darab mégsem számon kérő, sőt, inkább tele van iróniával, öniróniával. És ettől tétje van a humornak.

FE: Ehhez képest, hogy ennyire féltél, most, amikor beszélgetünk, már túl is vagy az első rendezéseden, a Pánikon. Az hogy jött a képbe?

RR: Lett két üres hónap az évad elején egy egyeztetési hiba miatt. Tavaly egy finn felolvasó sorozat keretében már megcsináltuk a Pánikot, nagyon tetszett mindenkinek. Alföldi Róbert fölhívott, hogy van két üres hónap, a srácok ráérnek, legyen ez egy rendezői tapasztalatszerzés. Mindezt olyan lazán mondta, nem rám terhelve a felelősséget, hogy belementem. Rettenetesen féltem tőle, de nagyon jó élmény lett. És abban is segített, hogy elhiggyem, működik, amit kitalálok. Az önbizalmam erősebb lett.

FE: Színészaggyal rendezel, vagy azonnal át tudtál állni egy "külsőszem-üzemmódra"?

RR: Mivel színész vagyok, színészből rendezek, megpróbálom megérteni a darabot, elképzelni egy konstrukciót, és segíteni a színészeket kívülről. És érdekes tapasztalat: ahhoz, hogy mondjuk leüljek egy székre, színészként tudnom kell az okát. Rendezőként pedig kívülről azt mondom, most ülj oda le, mert jobban néz ki, jobban fog működni a jelenet. És előfordult, hogy valaki helyett bementem erre a jelenetre, és tényleg éreztem, hogy valóban elég lenne leülni, de valahogy nem jön...

FE: A szereposztásnál - azon kívül, hogy egyeztethető legyen az Úri murival - szabad kezet kaptál?

RR: Igen. Alapvetően fiatalokkal képzeltem el a munkát, pont a félelmeim miatt, mert hogy jövök én ahhoz, hogy idősebb kollegáknak adjak instrukciókat. Viszont van két szerep, amelyik korban, érettségben és tapasztalatban nagyon különbözik a többitől, egyszerűen nem szólalna meg érvényesen, ha fiatalok játszanák. Fölmerült Törőcsik Mari és Sinkó László neve, de elég furán éreztem magam, hogy meg kellene kérdeznem őket, nem játszanának-e az első rendezésemben... Három hete próbálunk, és minden oké. Talán egy kicsit túlizgultam ezt a dolgot... Így, most, hogy itt ülünk, persze röhejes arra gondolni, hogy én mondom meg Törőcsik Marinak és Sinkó Lászlónak, hogy mit kellene csinálni, de ott a próbán ez nem érdekel, eszembe se jut. Mert kölcsönösen mindenkinek az az érdeke, hogy ők ott fönt jó helyzetben legyenek. És rögtön érzik, hogy amit gondolok erről, az jó, és szépen haladunk előre. Mert ez a legfontosabb.