Restaurált szeretet – interjú Bagó Bertalannal

Bagó Bertalan második alkalommal rendez az Új Színházban. Schiller Don Carlosa talán aktuálisabb, mint valaha, bár amikor elkezdődtek a próbák, még senki nem tudta, hogy a darab témája szinte pontosan leképezi az Új Színház körüli eseményeket.

- Nem túl gyakori cím a színházak műsorában a Don Carlos. Miért ezt választottad?

- Eredetileg Shakespeare Coriolánusát szerettem volna, Huszár Zsoltival. Rá találtam ki az egészet, nem akartam más emberrel megrendezni. Egy hetem volt keresni egy olyan másik darabot ugyanerre a szereplőgárdára, ami szól is valamiről, ami ugyanabból a gondolati körből származik, mint a Coriolanus, amiben minden benne van a társadalmi problémáktól kezdve a szenvedélyes szerelemig. Nagyon sok darabot elkezdtem olvasni, és hirtelen beakadt a fejembe a Don Carlos, mert Posa márkit el tudja játszani Cserhalmi György, Fülöp királyt Gáspár Sándor, Erzsébetet Földes Eszter, Eboli hercegnőt Pokorny Lia, Carlost pedig Nagy Péter. Megkedveltem a gondolatot, és nem bántam meg. Legalábbis eddig még... Fontos dologról szól: van-e szenvedély ebben a világban, szükség van-e rá egyáltalán, vagy csak a hatalmat kell szolgálni, csavarnak kell lenni egy gépezetben? Nagy szavak ezek, de jó róluk beszélni, és kell is.

- A társadalompolitikai része most eléggé érzékenyen érinti az Új Színházat, mondhatni, azt próbáljátok, amiben benne van a társulat. Ez befolyásolja a munkát?

- Ezt nem tudhattam előre. Kezdek félni, volt már ilyen. Elkezdtem próbálni A revizort Zalaegerszegen, és mire befejeztem, minden mozzanatában időszerű lett az előadás. Amikor ezt elkezdtük, szó nem volt arról, hogy itt ilyen események történnek. Ezt senki nem gondolta az országban. Persze nem erre hegyezem ki, de mégis, a színház alapvető lényege, hogy a hajszálgyökereken föl kell szívni azt a társadalmat, amiben élünk. Minden pillanatunkban benne van ez a helyzet, de a nagy egész, az mégiscsak egy korábbi koncepció mentén halad. Ezzel együtt nem lehet nem észrevenni, hogy vannak mondatok, amelyek teljesen mást jelentenek most, mint két hónappal ezelőtt...

- Érzésem szerint egy Don Carlos-bemutatónak az a legnagyobb veszélye, hogy a nézők félnek tőle. A cím alapján felrémlik a fehér spanyolgallér, a csizma, a kecskeszakáll, eszébe jut az embernek, hogy van ebből egy opera... Szóval, valami nehezen befogadható, klasszikus íze van.

- Amennyire lehet, szeretném lebontani ezt a klasszikus hatást. Vagy inkább úgy mondom: kortársszerűen kezelem. Bármelyik nagy műre igaz, hogy a képletei, a viszonyrendszerei örök érvényűek. Az emberiség nem tanul. Mindig ugyanazok a problémák kerülnek elő. Mindig lesznek zsarnokok, és mindig lesznek emberek, akik a szabadságot akarják. A Don Carlos három alapgondolatra épül: a szabadságra (ezt Posa márki képviseli), a szerelemre (ezt Carlos és Erzsébet), és a hatalomra (ezt Fülöp király). És mind másra vágynak. A hatalom a szerelemre, a szerelem a szabadságra, a szabadság pedig hatalomra. És semelyik nem jön létre. Posa szeretne befolyással lenni a világ eseményeire, és rájön, hogy ez a hatalom által lehetséges. Tisztességesen kezdi, aztán belecsúszik az alakoskodásba, a hazugságba, a csalásba. És azt hiszi, hogy ha ezt az egészet alárendeli valami nagy eszmének, akkor majd fölmenti az élet. De nem mentheti föl, mert semmi nem jöhet létre hazugság és alakoskodás által. Ez izgatott a legjobban, mert erre a helyzetre nincs megoldásképlet. Mindig abból adódik a probléma, ha a szabadság hívei hatalomra jutnak, vagy ha a hatalom elkezd szeretni. Minél idősebb az ember, annál jobban vágyik arra, hogy szeressék. Elkezd gondolkodni, hogy majd leköpik-e a szobrát vagy nem. És ha arra jut, hogy igen, akkor valahogy igyekszik restaurálni azt a szeretetet. Ahhoz, hogy valaki utcanév legyen, tenni is kell valamit. Nem a saját szobrodat kell állandóan alkotni. Szeretném, ha a színészek szenvedélyesen, de nem nagy pátosszal beszélnének ezekről a kérdésektől.

- Ahogy látom, sem a jelmez, sem a díszlet nem utal konkrét korra.

- Sem archaikusat, sem nagyon mait nem szeretnék. Időtlennek, kortalannak gondolom. A térszerkezet tulajdonképpen egy kocka, amit szét lehet szedni és össze lehet rakni. És fontos, hogy ki mikor van a kockán kívül és belül. A végén pedig összeáll egy nagy egésszé. Mert mindig azt hisszük, hogy a legfőbb hatalomnál nincs nagyobb, pedig van. Itt egyháznak hívják, de ez lehet akár a világegyetem is. Mindig függünk valamitől, mindig valamihez képest létezünk, mindenki fölött áll valami vagy valaki, úgyhogy vigyázni kellene, hogy mit csinálunk. Lehet, hogy nem követnénk el mindig ugyanazokat a hibákat. Abból lehet tanulni, amit az idő megrostált. Soha nem okulunk, de talán egy kicsit mindig hajszálnyival előrébb megyünk. Talán...